4.

Jeremy

Nagyon lassan telik az idő és mégis annyira haladunk vele. Egyre kevésbé bírom, egyre kevésbé látom értelmét, ugyanakkor minden nap azt várom, hogy kinyílik az ajtó és ott fog állni. Hogy ez csak egy újabb lecke, csak egy újabb tanulás, egy próba, amin ha nem vagyok elég erős és nem bízom benne, akkor meg fogok bukni. Hinni akarom, és tudom, hogy élnie kell, hogy mindkettejüknek élnie kell. Nem lehet itt vége, nem akarom, nem tudnám elviselni. Csigalassú minden, az órák, a napok, a percek. Kitörni is nehéz belőlük.


Yoshi segít, valamennyire. Sokat foglalkozik velem, de nem eléggé, azt hiszem. Persze munkája van, én ezt értem, ugyanakkor sokkal kevésbé vagyok én megértő, inkább érzékeny és hisztis. Legalábbis legutóbb ezt vágta a fejemhez. De mit csináljak? Kiraktam a szobából akkor, most meg mosolyszünet, hát remek... Igazából nem akarom, csak nem tudok másképp viselkedni, sajnálom! Ez van! Kezdek feladni mindent, pedig nem lenne szabad.


Mostanában, mikor senki nem ér rá, akkor is le kell kötnöm magam. Deon nem enged el innen, pedig sokkal könnyebb lenne. Mindegy... Legalább megtanultam tökéletesen úszni. Mivel már egy hete nem beszélünk Yoshival, így elég sok időt töltök lenn a medencénél. Ha nem a dojoban, vagy a szobámban vagyok, akkor itt. Nem érdekel! Akkor megerősödöm és leszarok minden mást, akkor edzek és méltó leszek Tatsuki helyére. Vagy mégsem? Én akarom, mert nem lehet itt vége mindennek. Bárcsak visszajönne!


Hiányzik. Az, hogy azt mondja, hogy “hülye kölyök”, hogy beletúrjon a hajamba, hogy megöleljen, hogy nem tudom... Ő, a lénye, a biztonságérzetem, az, amivel felém irányult. Tatsuki. Ő hiányzik.


A sírás már nincs, az csak az első pár napban használt, azóta üresség van. Rajzolok, minden nap, egyre többet és többet, és ragasztom ki őket a falra, mert mikor visszajön, akkor számon fogja kérni és nem lehet, hogy ne tudjak neki mutogatni dolgokat. Lehetetlen... Szóval dolgozni kell. Hajt előre az érzés, hogy mikor itt lesz, akkor büszke lesz rám, és ezt szeretném. Hogy megint büszke legyen és azt mondja, hogy ügyes vagyok. Ezért is edzek, mindennel és mindenkivel, akit éppen le tudok rángatni. Mindegy ki, csak kössön le. Hol Deon, hol a testőrök, hol én magamat, esetleg a víz. Van, hogy napi öt óra a medencében, az biztos, hogy javít a technikán, de persze az is, hogy Deon mutogat, meg segít. Furcsa érzés, de jó, meg látni, ahogy izmok jelennek meg rajtam. Furcsa, de meg tudom szokni.


Ma úgy keltem fel, hogy mennem kell. Még nem mondtam Deonnak, de menni akarok. Meg kell keresnem, muszáj. Egyszerűen ki kell szabadulnom innen, ráadásul dolgom is van, úgyhogy megcsörgetem a srácot. Tudom, hogyha ráér, visszahív majd. Kibaszottul üres az ágy Yoshi nélkül, ugyanakkor nem tudom megbocsátani, hogy kicsit örült annak, hogy Tatsuki lehet, hogy nincs... Ez felér egy vétséggel, egy gyilkossággal, nekem pedig ez nem kell. Akkor felejtsen el! Nem érdekel... Hiányzik ő is, de én nem fogok megtörni, majd jön, mikor már nem bírja nélkülem, addig meg próbálok nem beleőrülni abba, hogy nincs kihez bújni, kinek elsírni a bajom. De akkor sem fogok én kezdeményezni, ha belehalok sem. Amit mondott és ahogy... nem akarom újra, nem akarom még egyszer hallani. Deonnak nem mertem elmondani, nehogy nekimenjen annak a hülyének. A rohadt életbe, hogy még mindig odavagyok érte és kibaszottul hiányzik!


Elindulok valami kaját szerezni, mostanában nem nagyon eszem, egyszerűen nem kell, pedig Ayako is próbál a kedvünkre tenni, de nem esik jól, így mindig csak pár falatot fogyasztok. Mióta egyedül vagyok, aludni sem nagyon tudok, éppen ezért készítem ki magam, szinte ájulásig, mert akkor megy. Megint produkálok rohamokat is, szerencsére mindig elkap valaki idejében, de nem leszek tőle jobban, azt hiszem. Remélem, Deon hamarosan üzen, mert nagyon-nagyon mehetnékem van már.


A srác végre visszahív, mire felveszem a telót, és már hagyom is ott a kaját, amiből megint csak két falatot ettem. Megköszönöm és csak utána szólok a mobilba.

- Szia! Rám érsz egy kicsit?

- Aha. Hol?

- A konyhából jövök ki éppen, te merre vagy?

- A dojoból tartok a szobám felé. Ott jó lesz?

- Aham - mondom csendesen. - Akkor ott. - Nem szoktam, de most én teszem le a telefont.


Deon szobája felé veszem az irányt, de útközben még megállok, csak mert mikor befordulok a folyosóra, meglátom Yoshi hátát, így inkább ki is fordulok onnan és csak leskelődöm, mikor megy el, így viszont vesztek jó pár percet. Gondolom, Deon már benn van, ezért kopogok inkább, nem akarok rátörni. Persze felhangzik a jól ismert “Gyere!”, amire egy halvány mosoly azért elfutja az arcom és benyitok. Deon már fariban, bár látom, hogy nedves a haja vége, tehát most zuhanyozhatott.

- Hello - dobom le magam az ágyra, de már nem tudok mosolyogni. Megint nagyon erős a "mennem kell"-érzés bennem.

- Mi van? - kérdezi aggódva, máris felém indulva.

- El akarok menni - mondom komolyan. - A szalonba - teszem hozzá Deon szemébe nézve. - Muszáj. - Remélem, érteni fogja.

- Mit akarsz ott? - kérdezi meg.

- Senki nem takarított ki, nincs rendben tartva, senki nem néz rá, márpedig Tatsuki mérges lesz, mikor visszajön - közlöm határozottan. Deon ajkaira mosoly ül, de szemeit azonnal könnyek homályosítják el.

- Voltam ott - árulja el, majd arcához kap és letörli róla a cseppeket. Akkor nem csak én reagálok így sokszor. - Nem takarítottam... csak elmentem oda... Asame elvitt - vallja be. - Valaki vigyen el, legyen veled - kéri -, egyébként menj, ha erre van szükséged.

- Erre - mondom ki komolyan. - Már pár napja nyom és szorít, hogy kell - vallom be. - Hiányzik - mondom ezt is ki, hagyom, hogy kijöjjön, ha csak szavakban is. - Rendben, megkérek valakit, hogy vigyen el, csak ne Yoshi legyen az.

- Mi történt köztetek? - kérdezi meg a szemeimbe nézve, szomorúan. Már megint... Ugyanakkor lassan nem tudom elfojtani. Nem akarom bajba keverni Yoshit, de valakinek muszáj elmondanom.

- Azt mondta... - Szinte csak suttogom. - Azt mondta, hogy törődjek bele, hogy Tatsuki halott, pedig tudom, hogy nem. És azt is, hogy talán jobb így. - Kezdenek patakokban folyni a könnyek az arcomon.

- Ezt én is megkaptam, mint lehetőséget - vallja be. - Jól lekiabáltam érte Asame fejét, hogy fél év múlva talán előállhat vele újra, hogy a pirszingesem már nem él, de addig eszébe se jusson még egyszer megemlíteni, mert nem vagyok hajlandó elfogadni előbb ennek lehetőségét.

- Mert nem halt meg - hajtom makacsul. - De Yoshi... Olyan furcsa volt a hangsúlya és nagyon rosszul esett. Kivágtam a szobából és azóta a közelemben sem akarom látni. Ha neki így van, akkor köztünk vége.

- Én ezt... próbálom érteni... de csak azt látom, hogy hülye faszok vagytok - mondja meg őszintén a véleményét most is. - Rohadtul arra lenne szükséged, hogy Yoshimibe kapaszkodj és rohadtul tudnia kellene, hogy szükséged van rá.

- Én tudom, hogy szükségem van rá, érzem - mondom csendesen. - Kezdek széthullani, ezért is kell mennem mindenképp ma. De akkor nem kell mellém, ha ő így gondolja, hogy így jobb. Ha neki ez így jó, akkor nincs miről beszélni! - tör ki belőlem az indulat és magam sem veszem észre, hogy szinte kiabálok. - Meg tudtam volna ölni, érted?! Ha akkor nem hagyja magát kidobni, én nem tudom, mi történt volna.

- Számtalan eshetőséget zongoráztam már végig fejben - szólal meg csendesen, a szemeimbe nézve, aggódva. - Gondoltam arra, hogy nagy baja esett a kezének... - mormolja elszoruló torokkal, elfúló hangon. - Mindent megmagyarázna, mert... béna kezekkel... nem akarna élni... ebben... biztos vagyok - formálja meg nehézkesen a mondatot. - A tetoválás, a rajzolás, a pirszingszúrás, a szex is és az önvédelem, vagy a tanítás... halott ügy lenne... de akár az önállóság is belevehető.... és ezek nélkül... nem akarná folytatni - nyögi ki megküzdve magával, majd beharapja a kezét, s egy rövid ideig megfeszül. Utána elenged, immár fognyomával tarkított kezét leengedi és újra rám néz. Ugyanúgy tompít néha, mint én. Kibaszottul megvisel ez mindhármunkat, mert Shinjit is, látom. - Vagy ha már a harcban meghalt volna... vagy csak utána valamennyivel, miközben Bakari próbálta megmenteni... az is magyarázza, hogy miért nem jöttek vissza... - makog tovább. - Ugyanakkor az is lehet... hogy valahol közösen nyalogatják a sebeiket... vagy Kitamura területeit járják és vadásznak túlélőkre... Túl nagy a bizonytalanság... túl nagy...

- Én érzem, hogy él. - Még mindig képes vagyok kimondani, ugyan hetek teltek el, de csak ennyibe tudok kapaszkodni és így kell lennie. - Én... azt hiszem, ha Bakari él, ő pedig nem, akkor már itt lenne, bár lehet, ez nincs így, de én hiszem, hogy így kell lennie. Ha a másik változat él... - borzongok meg teljesen. - Nem lehet... - nyögöm ki, mert ezt fel sem tudom dolgozni, hogy lehetséges. - Szépen lassan őrülünk bele ebbe - suttogom csak. - Tudni... olyan jó lenne tudni akármit, valamit! - Megtörlöm az arcom, de tök felesleges, mert megint elöntik a könnyek. - Valami hajt, hogy menjek... hogy menjek, mert szükség lesz rá. Hogy van miért megcsinálni. - Ez már nem olyan határozott, de ezt érzem. Nem kellemes, mert szétfeszít lassan, de talán ha engedek neki, jobb lesz.

- Ha Bakari túlélte volna Tatsukit, egy ideig biztosan nem térne vissza - mondja meg nyíltan, őszintén a véleményét. - A kötelesség és az a fájdalom, amit számára a pirszingesem elvesztése jelentene, összemérhetetlen lenne. Én is hinni akarom, hogy Tatsuki él, engem is kicsinál a lehetőség, hogy már nem, de akkor is tovább kell mennünk, folytatni, haladni előre, ahogy azt elvárja tőlünk. Várhatjuk vissza évekig is, de nem robotolhatunk ebben a szar állapotban - magyarázza a vállamra téve a jobbját. - Menj. Legyen veled mondjuk Teruki vagy Raktari, ők tudják, mit csináljanak veled - kér, azzal elenged, jelezve, hogy útra lettem bocsátva.

- Ezt próbálom - mondom csendesen, komolyan. - Ha nem él, ha vége van, akkor nekem azért kell güriznem, hogy melletted méltó utódja legyek. Erre hajtok - vonom meg a vállam, de jólesik, hogy segíteni akar. - Megyek. Majd jövök. Viszek valakit. - Ennél többet nem tudok mondani, de futólag átkarolom Deont és indulok is.


Berobogok a pihenőbe és abban a pillanatban belefutok Yoshiba. Remek, más sem kellett. Egyszerűen csak ellököm, amikor megpróbál hozzám közeledni és inkább tovább is lépek. Nincs szükségem most rá, meg semmi egyébre. Azonnal a másik két férfit veszem célba és amint beérem őket, hadarni kezdek.

- Valamelyikőtök eljönne velem a szalonba? - kérdezem minden köszönés és indítás nélkül, bár próbálok kedves lenni.

- Igen - felel Teruki, majd hogy meggyőzze Raktarit, vagy megbizonyosodjon róla, hogy ő is ezt tartja okos döntésnek, ránéz. A srác egyetértően biccent, jelezve, hogy ez így rendben van, látszik rajta, hogy nem szívesen mondott volna igent. - Mikor? - kérdezi meg végül az idősebb testőr, hogy tovább gördítse a beszélgetést.

- Azonnal, ha lehet - felelek rögtön. Menni akarok, mennem kell és jobb lesz, ha most, máris.

- Tud már róla valaki? - kérdezi, miközben biccent Raktarinak és Yoshiminek, s már indul is.

- Deonnak szóltam, ő mondta, hogy kérjem meg valamelyikőtöket, hogy jöjjön - vágom rá megint, bár már csendesebben.

- Jó. Így jössz, minden nálad van? - kérdezi.

- Nem, még kell öt perc, aztán mehetünk - mondom komolyan és a szobám felé indulok. - Garázs?

- Tökéletes. - Csak biccentek és már rongyolok is el a szobám felé.


Bent összeszedem, ami még kell. Telefont nem akartam vinni, de végül meggondoltam magam és a zsebemben hagyom, aztán zsebre vágom a cigim is, mert tudom, hogy kelleni fog. Mi még? Mi még? Olyan hiányérzetem van. Végigforgok a szobában és nem tudom, mi hiányzik nekem. Mindegy, majd rájövök és ha nagyon kell, gondolom, visszahoz a házba a testőr. Meglátjuk.


Tényleg öt perc múlva érkezem meg a garázshoz és Teruki már menetkészen vár. Remek! Menjünk és érjünk oda minél előbb! Bevágom magam az autóba, amelyik mellett áll és már csak az idegesség vezet. Remegek, a kezem, a lábam, mindenem jár apró finom mozdulatokkal. Rágicsálom a számat, miközben Teruki indít. Remélem, érzi, hogy nem akarok beszélni, hogy nem is lennék rá képes, így csak bámulok kifelé az ablakon és várom, hogy megérkezzünk. Legyünk már ott! Legyünk már ott! Elharapom a szám, érzem, ahogy a fémes véríz szétárad benne, de nem érdekel, már ez is teljesen mindegy. Megbolondulok, ha még sokáig tart ez az út. Nem tudom, mennyit mehetünk még, már nem mérem a perceket, úgyis csigalassan telnek. Végre megérkezünk és Tatsuki parkolójába áll be. Azonnal ugranék ki, de aztán meggondolom magam.

- Bejössz? - kérdezem talán kicsit furcsán. Azt sem tudom, miért merül fel a kérdés.

- Persze. - És már száll is ki a kocsiból. Követem és már indulok is meg az ajtó felé. Leszarom, mi vár az ajtó mögött, csak menjünk már be, hadd lássam, mi van itt, milyen a helyzet! Benyitok és letaglóz a látvány. A tény, hogy minden ugyanúgy van, hogy nem változott semmi. Végigrohanom a helyet, a toporgót, a műhelyt, a pihenőt, és benyitok Tatsuki szobájába. Sehol senki, minden ugyanolyan. Visszarobogok a konyhába, muszáj látnom. Még érzékelem, hogy Teruki követ, hogy mellettem van, érzem, de már nem látom és nem is akarok vele foglalkozni. Egy bögre a mosogatóban, feltépem a hűtőt, benne egy doboz, kikapom, kinyitom és rosszul leszek a zöld valamitől, ami benne van. Azonnal kidobom, de már remeg a kezem, a szemetes sem üres, sőt... Semmi nem stimmel, nem oké, nem olyan. Nem lehet, nem! Üvölteni lenne kedvem, helyette csak sírni tudok. Reszketve omlok össze a konyha közepén, nem tudom elviselni a tényt. Nem megy! Érzem, hogy valaki megfogja a vállam, tudom, hogy Teruki az és mégis akkora vággyal fordulok felé, mintha még remélhetném, hogy Tatsuki az. Mindent megtennék most is, hogy azt mondja, “hülye kölyök”, hogy felkenjen a falra, mint régen, hogy hagyjon hibázni, aztán helyre kerülni. Minden tudás ellenére hatalmas csalódásként ér, hogy nem, most sem ő van itt. Hiányzik!

- Hiányzik - nyöszörgöm, mert nem megy másképp, ki kell mondani. - Miért nincs itt? Miért nem jött vissza? Hiszen imádja ezt a helyet! Hol van? Ugye nem hagyott el minket? - darálok összefüggéstelenül, aztán már csak motyogásba fulladnak a szavak, na meg zokogásba. Teruki szomorúan, talán sajnálattal néz, ugyanakkor azt hiszem, érti, mi játszódik le bennem, mert magához húz és átölel. Szorosan bújok hozzá, miközben újabb sírásroham tör rám. Nem megy, azt hittem, könnyebb lesz, de a valóság letaglóz és mellbe vág. Érzem, hogy lépni kéne, hogy csinálni valamit, amitől könnyebb lesz. - Segítesz rendet rakni? - kérdezem meg kicsit összeszedettebben, halkan, még mindig a karjai között remegve. - Ha visszajön, dühös lesz, hogy nincs a megszokott tisztaság. Nem akarom, hogy ezen kelljen idegeskednie. - Teruki még nem felel, ugyanakkor szorosabbra vonja az ölelését, amiért hálás vagyok, mert félek, hogy darabokra hullok, ha elenged. A fejemet simogatja közben, azt hiszem, ezzel nyugtat, vagy valami hasonló, de jólesik, picit visszaad a biztonságból, amit itt éreztem korábban és ami ma nem üli meg a helyet. Elveszett, ahogy Tatsuki is...

- Kicsit nyugodj meg - kér. A hangja most meleg, a mozdulatai gondoskodóak, még nem ereszt el, továbbra is simogat, csak már nem a fejem, hanem a hátam. - Sírhatsz nyugodtan, ha most az esik jól, arra van szükséged - teszi hozzá. Nekem nem is kell több, belemarok az ingébe, úgy bújok hozzá és még közelebb akarok kerülni, miközben ömlenek a könnyeim. Most sírok így először, már nagyon régen nem mertem így kiadni az érzéseimet. Teruki jelenléte segít. Az, hogy itt van és támogat, sokat jelent nekem, belőle jó kutya lesz, ebben biztos vagyok. Nem tudom, meddig bőgök, csak azt látom, hogy átázott az inge és ezért megpróbálok elhúzódni bocsánatkérő, szégyellős arckifejezést vágva. Nem törődik ezzel, azt hiszem, mert csak egy papírzsepit nyújt felém. Beletörlöm a szemem és kifújom az orrom. Most már sokkal jobb, bár levegőért kapkodok még egy kicsit.

- Sajnálom - mondom csendesen, bár nem tudom, mit. Talán, hogy így kifakadtam. - Kérdezhetek még valamit, hogyha más most így kijött, akkor tudjam a választ?

- Nincs mit sajnálnod, normális, hogy ki vagy borulva - mondja teljesen nyugodtan, apró, halvány, kedvesnek szánt félmosollyal. Visszamosolygok rá, bár elég gyengén sikerül, de próbálkozom. - Kérdezhetsz, persze.

- Raktari dühös rám? - kérdezem meg nyíltan. Mostanában kerül, legalábbis így érzem. Mióta mosolyszünet van Yoshival.

- Dehogy. Miért gondolod? - kérdezi meglepetten.

- Mert mintha mostanában kerülne és olyan furcsán néz rám - vonom meg a vállam.

- Fél - mondja egyszerűen, mire elkerekednek a szemeim. - Fél, hogy Yoshimi megvádolja vele, hogy mióta mosolyszünetetek van, valamelyikőtök kikezdett a másikkal. Az elutasítása nem neked, hanem annak a marhának szól, mert Raktari nem tudná megbocsátani neki, ha a képébe vágná, hogy ilyesmit tesz, képes lenne rá. Nem akar megharagudni arra az emberre, akit régóta a legjobb barátjának tart és szeret - árulja el őszintén.

- Nem nekem kéne ezzel a lehetőséggel számolni? Mármint hogy ők kikezdenek egymással? - kérdezek rá kicsit élesebben, mint akartam. - Ne haragudj! Én... én Yoshit akarom megint - vallom be, de most képtelen vagyok a szemébe nézni.

- Raktari minimum orrba gyűrné Yoshimit, ha most közelítene felé - osztja meg a véleményét. - Egyértelmű, hogy az a barom téged szeret, tehát Raktari számára csak egy pótlék lehet, abba pedig főleg nem megy bele Raktari, hogy kihasználják. Még Yoshiminak sem engedné ezt meg - jelenti ki nagyon komolyan. - Annak a bolondnak nagyon kemény tartása van, ő nem fog közétek beállni és nekimegy Yoshinak, ha tudomására jut, a problémák megoldása helyett szarban hagy téged és félrekúr.

- Igazából... nagyon reméltem, hogy így van - vallom be. - Mármint nekem eszembe sem jutott, hogy Raktari erre képes lenne, és igazából Yoshiról sem hiszem. De nem értem... Miért gondolja Raktari, hogy Yoshimi azt hinné, hogy kikezdünk egymással? - kérdezem összeráncolt homokkal. - Ne haragudj, hogy téged zaklatlak ezzel, megkérdeztem volna őt is, csak soha nem volt rá alkalom, bár már értem, miért nem.

- Semmi baj - mondja, azzal feláll és lenyújtja a kezét nekem, hogy felsegítsen a kőről. - Raktari, amióta csak ismerem, bebiztosítja magát. Nem hagyja, hogy bármilyen gyanúba keveredjen, folt essen a becsületén. Ő mindenre kényesen ügyel, gondolkodik mások helyett is néha, így igyekszik megelőzni a bajokat. Nem mindig van alapja annak, amitől tart, de azzal, ahogy hozzááll kérdésekhez, kevesebb kárt okoz, mintha nem törné állandóan azon a fejét, milyen gondot okozhatna. Ő... azt hiszem... így vigyáz Yoshimire.

- Értem - mondom meg komolyan, miközben megpróbálok úrrá lenni magamon és nem remegni, hanem normálisan menni. - Szóval akkor nem én követtem el valamit ellene. Ennek örülök, kedves srác és nem értettem, mi a probléma. Szerinted Yoshi... Yoshi szeret még?

- Igen. - Nincs kétsége efelől, ez a nyugodt, magabiztos válaszból egyértelmű. - Bánja is, hogy elpuskázta. Tudja, hogy számítottál rá és mélyen megbántott, őszerinte bocsánatot is próbált kérni, csak kőfalas elutasítás volt rá a válaszod.

- Mert azt mondta, hogy jobb így, miközben a vállán sírtam és rettegtem, hogy mi jön. Azt mondta, hogy törődjek bele, hogy halott az, akit apámként szeretek - mondom ki először komolyan. - Mit tud ez után mondani még? Hol fog ütni és fájdalmat okozni?

- Érzéketlen hülye volt, erre nincs mit mondani - jelenti ki egyszerűen. - Hibázott. Minden hibájáért ilyen súlyosan fog fizetni? Mert akkor egy idő után eladósodik, hiába megy rá mindene, hogy törlesszen neked.

- Nem, de ez most más volt. Mintha örült volna neki, miközben én éppen darabokra hullottam. - Közben leülök a kanapéra a pihenőben, és kicsire összevackolom magam, mint az első pár éjjel, mikor itt aludtam. - Szeretem, de ezt... ezt nem tudom megbocsátani, még nem.

- Van olyan, hogy az embernek szüksége van időre a megbocsátáshoz - mondja, miközben leül ő is a kanapéra. Nem túl közel hozzám, de karnyújtásnyira, igazából messze sem. - Te is sok fájdalmat okoztál már neki és mindet minél előbb igyekezett megbocsátani neked. Ezt nem azért mondom, hogy tartozol neki annyival, hogy megbocsátasz, mert szó sincs ilyenről. A megbocsátás nem tartozás függvénye - jelenti ezt ki nagyon komolyan. - Miért örült volna Yoshimi annak, hogy meghalt valaki, akit te szeretsz, aki neked fontos?

- Nem tudom. - Dehogynem! Ki kellene mondani, csak nem könnyű. Mozdulok inkább Teruki felé, mert zavar ez a távolság most. - Talán mert így nem lehet már második. Mert így neki könnyebb, mert egy főnökkel kevesebb. Vagy csak mert féltékeny volt Tatsukira. Vagy nem tudom...

- Baromság. Nem mérhető össze az, ami Tatsuki és az, ami Yoshimi a számodra. Az egyik nem pótolhatja a másikat, ezért a féltékenységnek még kevesebb értelme van, mint egyébként.

- Ezt én is így gondolom - mondom meg halkan. - De ha Yoshi nem... Már nem tudok semmit, nem értem, miért mondta azt, amit. Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Pedig akarom, mert közben meg annyira hiányzik - vallom be csendesen.

- Szerintem az lenne a legokosabb, ha megbeszélnétek. Akár úgy is, hogy Deon megint beül közétek békebírónak és szócsőnek.

- Szeretem őt - suttogom csendesen. Megvisel ez az egész, az, hogy fáj, amit mondott. Fáj ez az egész helyzet, hiányzik Tatsuki. Három hét... Kitapétáztam a szobát rajzokkal, készültem és erősödtem, mert vissza fog jönni. De... mi van, ha Deonnak igaza van? Nem szeretném... Nem! Szükségem van Yoshira, tudom, mert érzem, ahogy mar a hiánya belül. - Meg kell beszélnünk, tudom. Csak egyszerre húzta ki az összes biztos pontot a lábom alól. Tatsuki... vissza fog jönni, érzem. Megdőlt a bizalmam Yoshiban - mondom ki végül az igazat. - Olyan szinten fájt akkor, amit mondott, mintha kitépett volna belőlem egy darabot. Tudom, hogy ő is tűr és elfogad sok mindent, de az az egy mondat megnyúzott valamit bennem, intenzíven és ölve fájt - próbálom leírni, mit is éreztem pontosan. - Én vagyok a hülye, igaz? - kérdezem meg egy kis gondolkodás után, de nem bírom tovább és megszüntetem a távolságot köztünk és fejem a mellkasára hajtom. Kell, mert különben megint roppan valami.

- Mindketten hülyék vagytok - mondja meg komolyan. - Nem igazán értem, mit szerencsétlenkedtek egymással, így nem igazán tudok mit mondani neked. - Teruki semmi ellenállást nem tanusít, sőt, amint hozzábújok, megint átölel és simogatni kezdi a hátam. - Az ember megbánt másokat. Akarva és akaratlanul is. Rajtad múlik, hogy meg akarsz-e bocsátani, vagy nem.

- Meg akarok - mondom csendesen, de még magamnak is furcsán. - Nélküle semmi sem olyan. Azt hittem, képes vagyok elengedni, de nem, már nem tudok nélküle meglenni. Csak annyi minden történik, vagyis pont az, hogy nem, illetve nem tudom megmondani. Azt érzem, hogy sok, hogy egyre több és már nem tudom kezelni belül. De beszélni fogok vele - mondom meg határozottan. - Talán itt az ideje, hogy meghallgassam és ne vitatkozzunk, hanem átrágjuk magunkat ezen.

- Ha engem kérdezel, meglehetősen itt az ideje - jegyzi meg komolyan. Tudom, csak ez nem olyan egyszerű. - Amit csináltok, felér azzal, hogy egy súlyos sérülést nem kezeltek, amely így elfertőződik, fekélyes és rothadt lesz. Mintha nem lenne elég, ami egyébként van... - teszi hozzá.

- Tudom - mondom csendesen és belefúrom a fejem a mellkasába. Most megint kisgyereknek érzem magam, akinek szüksége lenne valakire, de az most nincs elérhető közelségben, így pedig bárki megfelel. Nem akarom megbántani Terukit, mert nagyon jólesik, hogy mellettem áll és segít, meg támogat, de... De Yoshira van szükségem, érzem. Mielőtt azonban ezt megint ki tudnám mondani, megszólal a telefonom. Megnézem és elkerekedett szemmel olvasom el az sms-t. "Már Teruki is megmosta a fejem. Tudom, hogy igazatok van, ezt Yoshival kell megbeszélnünk. Ha visszamegyünk, akkor mindenképpen szeretnék vele beszélni. Én is túlzásba vittem, tudom jól. Sajnálom, hogy ennyi gondot okozunk. Köszönöm. Szeretem. Akarom. Hiányzik. Szükségem van rá." Nem húzódom messzire Terutól, csak a fejem fordítom ki, nem érdekel, ha elolvassa ő is, mert bízom benne. Végül megfogalmazom a választ, aztán nagyot sóhajtok. Tényleg rendet akarok itt tenni, legalább annyira, hogy ne legyen mindenhol por. - Csináljunk valamit - kérem őt csendesen. - Segítesz? - Még egy percig maradok így, aztán elhúzódom Terukitól. Biccent és csak most kezd el mozdulni.

- Vállalom a szemét kivitelét és a hűtő kiürítését - szólal meg, mikor talpra áll. Ettől irgalmatlan hálás vagyok. - A mosogatást megcsinálod, vagy inkább lehúzod az ágyneműket és bedobod a mosógépbe? - kérdezi meg.

- Sorban. Előbb lehúzom az ágyneműt és odarakom, aztán elmosogatok - állapítom meg végül. Ezeket szeretem csinálni és talán utána jobban is fogom érezni magam. - Mikorra kell visszamennünk?

- Mióta Tatsuki engedélyezte az alvilágiasításomat, sokkal rugalmasabb a munkarendem, vagyis addig maradunk, amíg kell - válaszol komolyan, mire aprót biccentek. - Amikor mondod, hogy vissza akarsz menni, visszamegyünk. - Újabb bólintás, még nem tudom, mikor, de most nem is fontos.


Hagyom, hogy tegye, amit mondott, így nekiáll kipakolni a hűtőből a romlott dolgokat, kidobálja őket. Kezet mos és elpakolja a már régen megszáradt eszközöket. Én nekiállok lehúzni az ágyneműt, a sajátomat és Tatsukiét is. Mintha csak tegnap ment volna el. Minden ugyanolyan, mint mikor kiugrott este Shinjivel, vagy elment üzletelni, dolgozni. Az illata megüli a helyet, a párnája, a takarója... Még mindig érezni őt a szalonban és félek, hogy ez majd elmúlik, pedig nem akarom. Mikor ezzel végzek és bepakolok mindent a mosógépbe, elindítom a mosást. Mint első alkalommal, talán még meg is leptem akkor vele. Halványan elmosolyodom, mikor eszembe jut minden, ez a hely annyira ő és most érzem csak igazán a bizonyosságot, hogy vissza kell jönnie, mert ezt nem hagyhatta így itt. Közben Teruki megjelenik egy konyharuhával és az is a szennyesben végzi. Visszamegy a műhelybe, azt hiszem, én is követem és bevetem magam a konyhába, elmosogatom, ami még ott van. Furcsa érzés ez az egész most nekem.


Mikor ez mind megvan, visszamegyek a szobájába. Amire készülök, azért tutira kapnék, de szükségem van rá. Kinyitom a szekrényt és előhalászom azt a pólót, amit először rám adott a lakásán. Megszagolom. Jellegzetes Tatsuki illata van, amire annyira vágyom. Bárcsak itt lenne és megint átölelne és azt mondaná, hogy “te hülye kölyök”, vagy hogy “bolond”, vagy bármit, csak lenne itt! Tudom, hogyha erre rájön, talán haragudni fog, de magamra veszem a pólóját lecserélve az enyémet. Kell! Nem tudom, miért, de kell. Így folytatom a pakolászást, leporolom a rajzasztalt, elpakolok, de csak annyira, hogy ne legyen akkora rendetlenség. Halványan mosolyogva végigsimítok az eszközökön, amik kinn maradtak. Mennyire szereti őket, és most tuti a falra kenne, ha látná, hogy tapogatom az eszközeit. Nem nagyon pakolok el semmit, inkább csak a port tüntetem el. Nem ártana porszívózni is egyet, de azt majd, most meg kell keresnem Terut, érzem. A műhelyben találok rá és egyszerűn csak belé csapódom és elrejtem az arcom a mellkasába. Megint sírok, pedig nem lenne szabad, de nem tudom megállni, nem megy. Talán kicsit meglepett, mert van egy kis hatásszünet, de aztán átfog és megint a hátamat kezdi simogatni. Nem szólal meg, az nekem nem is kell, sokkal jobb így. Csendesen zokogok megint, újra eláztatva az ingét, ő szótlanul tűri a kirohanásaimat és türelmesen nyugtat, szelíden vigasztal. Percekig tart, mire képes vagyok megnyugodni, mégis jobb utána. Lassan elhúzódom, de nem megyek messzire, érzem, hogy Teruki figyel.

- Jól vagyok - mondom csendesen és majdnem igaz is. Majdnem...

- Nem kell úgy tenned, mintha minden a legnagyobb rendben lenne - jelenti ki csendesen. - Én is jó megyfigyelő vagyok, már tudom, mikor van bajod és azt is, hogy mire van szükséged akkor. Mint testőr, meg foglak védeni, de amikor lehet, úgy fogok hozzád viszonyulni, mint egy báty. Ennek megfelelően sírhatsz, lehetsz őszinte, elmondhatsz dolgokat, én pedig megtartom a titkaid és igyekszem a támaszod, segítséged lenni - mondja el komolyan. Megfordulok és csendesen figyelem, majd halványan elmosolyodom. Nem tudom, mi ütött most belém, de... Ez jó!

- Miért így viszonyulsz hozzám? - kérdezem kicsit talán kíváncsian, de inkább örömmel, még ha érződik is, hogy nem vagyok éppen jó hangulatban.

- Közvetlen vagy és ahhoz, hogy bizalmas légy valakivel, annak engednie kell közel férkőzni téged - kezd válaszolni őszintén. - Nekem kell a bizalmad, máskülönben nem tudok melletted úgy lenni, ahogy kell. Márpedig én a kutyád akarok lenni, nekem semmi gondom nincs azokkal a feltételekkel, amiket ehhez el kellett fogadnom - jelenti ki magabiztosan. - Sok opció nincs, hogy mi lehetsz a számomra, amihez közvetlenség és bizalmiság tartozik. A saját nemem képviselői szexuálisan nem érdekelnek, nem érzek senki iránt gyengéden, bármennyire is kedvelem-szeretem. Tehát a szerető kilőve. Lehetnék barát, de az, amit én a barátságról gondolok, az nem fér bele abba, ami veled van. Nem a barátom vagy, barátom Raktari és Yoshimi. Nekem vigyáznom kell rád, gondoskodnom rólad, tehát apa vagy báty. Apa nem, huszonnyolc évesen nem tartom reálisnak, hogy egy kamasz fiút úgy kezeljek, mintha a fiam lenne. Tíz-tizenöt év mínusszal esetleg. Hát kizárásos alapon marad a báty - vezeti le. Azt hiszem, kicsit kicsapongó vagyok érzelmileg, ugyanis nem bírom ki és megint nekivágódom Terunak. Megint az a "kell"-érzés fog el, mint benn a szobában. Ráadásul megint szakadnak a könnyeim. Hálás vagyok és még valami hasonló meleget is érzek magamban.

- Én bízom benned - suttogom rekedten és még egy kicsit bőgve is. - Köszönöm.

- Jól van - mondja nyugtatóan, megsimogatva a fejem. - Mit csináljunk még itt?

- Még ki szeretnék porszívózni benn, aztán kész egyelőre. Mást nem hiszem, hogy tudunk tenni. A cuccait nem pakolom el, mert kiakad rajta, szóval csak ne legyen por és nagyjából legyen rend - mondom ki végül, mit gondolok. - Meg... még nem szeretnék visszamenni - vallom be végül és elhúzódva tőle törlöm meg az arcom.

- Valamit segítsek? - kérdezi meg.

- Nem kell, én szeretném - döntök végül. - Csak legyél itt, ha kell... - teszem hozzá elfordítva róla a tekintetem.

- Rendben. - Elindulok, előkeresem a porszívót és nekiállok megcsinálni. Teruki követ, de némán, tétlenül figyel, ahogy kértem tőle. Hálás vagyok neki, valahol az a furcsa melegség is bujkál bennem vele szemben. Báty... El tudnám fogadni és képes vagyok rá úgy tekinteni, azt hiszem. Addig is leköt ez a kérdés, és nem Tatsukin agyalok. Kellett már valami más, hát megkaptam. Amint készen vagyok, a mosógép is végez és kiteregetem az ágyneműt.

- Visszajövünk majd még? - kérdezem meg csendesen. Tudom, hogy Teruki úgyis figyel, szóval gondolom, most is itt áll mögöttem.

- Amikor akarsz, igen.

- Rendben, köszönöm - mondom csendesen, befejezve a teregetést, aztán megfordulok és végül úgy döntök, hogy még egy kicsit maradnék. Csak egy kicsit. Elmegyek Teru mellett és felkucorodom a kanapéra. Jó itt, szeretem ezt a helyet és valahogy még erősebben érzem, hogy Tatsuki bármelyik pillanatban beléphet az ajtón és rám ripakodhat, hogy mit csinálok, meg mit búsulok, mikor nincs miért. Mit meg nem adnék, hogy megtörténjen! Most bármit!

- Csináljak teát? - kérdezi meg a testőr. Felnézek rá, kicsit gondolkodnom kell, de végül bólintok és mellékelek egy halvány mosolyt.

- Megköszönném - mondom csendesen, aztán végül csak rászánom magam. - Megtennéd, hogy leveszed nekem azt az albumot? - mutatok fel a polcra.

- Meg. - Azzal lábujjhegyre áll és megteszi, amire kértem, s meg is kapom, majd kimegy teát főzni. Végigsimítom az album tetejét, majd végül nagy levegőt veszek és kinyitom. Nem tudom, mi visz erre, mert kínoz, amit látok, de megint csak kell. És ez mindent megmagyaráz. Ahogy haladok, eszembe jut, miről mit mesélt Tatsuki és a hangja, a hangsúlyai, minden megelevenedik. Megszűnik minden más és csak erre tudok koncentrálni. Nézegetem a képeket, lassan lapozok, van, amelyiket finoman meg is simogatok. Sokat nézegettem, hol vele, hol egyedül, de érdekelt és érdekel még most is. Nem tudom, miért, de úgy döntök, magammal viszem. Majd utólag viselem a következményét, de úgy érzem, szükséges. Visszatérek a kedvenc képeimhez, elidőzöm felettük és újra meg újra meghallgatom képzeletben a magyarázatot, a jellemzést. Teruki visszajön, hallom, ahogy csendesen tesz-vesz és a komódra teszi a két bögrét. Nem nézek fel, de érzékelem, hogy leül a székre. Azt hiszem, nem akar megzavarni, de figyel rám. Nagyot sóhajtok és becsukom a könyvet, majd felnézek rá.

- Ezt elviszem magammal - közlöm, bár nem tudom, miért. Igazából nincs sok köze hozzá, de jobb volt elmondani. Vagy nem tudom. Mindenesetre felkelek és elveszem az egyik teát és belekortyolok. - Olyan furcsa ez az egész. Minden percben azt várom, hogy belép az ajtón - vallom be. - Hiszen mintha el sem ment volna... mint mikor kiugrott a boltba, vagy kajáért. És mégis olyan üres és élettelen az egész.

- Értem, mire gondolsz. - Tudom, hogy meg fog hallgatni, így folytatom a dolgokat.

- Hihetetlenül rossz, hogy nincs itt. Annyira nem érzem magam biztonságban, mint még sosem. Tudom, hogy itt vagytok mellettem és segítetek, hogy Deon is mellettem van, meg minden, de ez nem ugyanaz. Olyan, mint mikor kiszalad a talaj a lábad alól, vagy reng a föld és azzal fenyeget, hogy minden összedől. Élnie kell! Nem tudom elfogadni, hogy ne így legyen. Amíg nem látom holtan, addig nem. Ő erős, ügyes és mindenre elszánt. Ott van neki Shinji, meg mi is Deonnal, ezért küzdött, ezért harcolt, és most, hogy sikerült, tűnne el, halna meg? Nem, az marhára nem lenne Tatsukis. Nem lehet! - Megint sírok, csendesen, de folynak a könnyeim. - Tudom, érzem, hogy él, csak oka van, hogy nem jön vissza, de még vissza fog, csak várni kell. Nem tudom, meddig, de várni kell. Addig pedig felkészülök, hogy mikor itt lesz, akkor onnan folytassuk, ahol abbahagyta, vagy talán ne is kelljen annyi energiát ebbe feccölnie. Végre béke van és nincs itt. Annyira hiányzik, minden... a lénye, az ölelése, a szavai, mikor dühös rám, vagy éppen büszke. Minden!

- Utálom a földrengést - vallja be. - Kegyetlenül rossz és ijesztő érzés, jó példát választottál, hogy érzékeltesd számomra, milyen neked a tetováló nélkül - mondja meg őszintén, miközben odatelepszik mellém és átfogja a vállaim. Gondolkodás nélkül bújok hozzá megint, mégis csak megnyugtat a közelsége és valamennyi biztonsággal szolgál.

- Én is... - suttogom halkan. - Nem ez az első, de most sokkal jobban megvisel - vallom be magamnak is. - Pedig most nem vagyok egyedül és mégis. Megijedtem... attól, ami vár, vagy nem vár. Attól, hogy én erre még nem vagyok kész, hogy nem tudok a saját lábamon megállni nélküle. Kell a segítsége, a támogatása, a türelme, ő. Szükségem van rá. Aztán meg Yoshival is összevesztem és tényleg borult minden. Fáj, félek, rettegek és pánikolok egyszerre.

- Az elsődleges, hogy Yoshimivel kibéküljetek végre - mondja komolyan. Aprót bólintok.

- Tudom és ezt ma igyekszem meg is ejteni - ígérem csendesen, de inkább magamnak, mint Terukinak. - Te sosem gondoltad, hogy rossz hatással vagyok rá? Hogy nem felelek meg neki? - Nem tudom, miért buknak ki belőlem a kérdések, de tudom, hogy őszinte lesz velem.

- Alapvetően nem vagyok híve a homoszexualitásnak, de ezért nem kényszerítenék rá senkire semmit. Néha beszéltem a fejével, hogy gondolja újra, hogy biztosan te kellesz-e neki, ám olyan határozottan téged akart, hogy nem volt mit tenni, mint elfogadni a döntését és ráhagyni, amikor kutyául van miatta. Nem tisztem beleszólni az életébe és bírálni őt - mondja meg a teát kortyolva.

- Miért volt kutyául? - kérdezek rá nyíltan. Szeretném tudni, hinni, érezni, érteni, hogy mi lehet a gond velünk és Teruki ebben tud segíteni, remélem. Az sem gond, ha beolvas, lehet, erre van szükségem éppen.

- Nem nagyon kérdezősködtem, megelégedtem annyival, hogy veled kapcsolatos a gondja, és csak akkor firtattam, ha nem veled kapcsolatos volt. Raktarira bíztam a meleg témákat - vallja be egy óvatos félmosollyal. Azt hiszem, értem, ezért finoman megsimogatom a kezét, remélem, érti, hogy ezzel fejezem ki a hálám, meg mindent, csak szavakkal nem megy.

- Én is megkínoztam őt, ugye? - kérdezem halkan. - De szeretem, csak ilyen vagyok.

- Meg. Ugye... nem volt bántó, amit mondtam? - puhatolja rám sandítva.

- Nem - nézek fel rá és aprót mosolygok. - Azon sem csodálkoztam volna, ha minden erőtökkel lebeszélitek rólam. Kínoztuk egymást rendesen, meg... hát nem leszek egy szentéletű sosem. Téged is zavar, ha megcsókolom előtted? - tudakolom csendesen, mert akkor erre vigyázni fogok jobb a békesség alapon.

- Nem erre gondoltam. Ha kérdezel, én őszintén válaszolok, aztán ha megbántódsz, megsértődsz, vagy rosszul esik, az már nem az én dolgom, hanem a meleg témára, mint szójátékra. Annak ellenére, hogy két ilyen irányultságú barátom van, nem igazán tudom, mi lehet sértő vagy bántó - vallja be őszintén -, mert ők elsősorban barátok a számomra, munkatársak, csak másodsorban más szexualitásúak. Mind a kettővel közöltem az első pillanatban, mikor kiszúrtam, hogy mi a helyzet, hogy én pajzán gondolatként se, különben a küszöb kinti felén alszanak, vagy amikor én szolgálatban vagyok, akkor a szobában, ha pedig egymásra moccannak vagy odahoznak valakit hozzánk, keresnek maguknak másikat - mondja el félénk félmosollyal. Legalább nem árult zsákbamacskát, ezt tudom értékelni. - Általában nem avatkozunk egymás életébe, én legalábbis úgy gondolom, hogy javaslatot tehetek, tanácsot adhatok, véleményt mondhatok a srácoknak, de ha hülyeséget akarnak csinálni, akkor hajrá, a saját pofon tanulságosabb a másénál. Nem zavar, hogy pasival... sráccal... konkrétan kivel... csak nekem ne kelljen látni, hallgatni. Amíg úgy viselkedtek egymással Yoshimivel, ami szerintem etikus, addig nem zavar, de ha már egymás szájában vagytok, tapogatjátok egymást, határozottan rosszul érzem magam. Szerencsére erre nem volt példa, de ezután sem tolerálnám. Nem csak tőletek nem, senkitől sem - jelenti ki komolyra váltva. - Tiniknél még elmegy ellentétes nem esetén, hogy az utcán falják egymást, de mikor már épp csak nem vetkőztetik le egymást, számomra taszító. Nem szeretem az ilyesmit, engem úgy neveltek, hogy ez nem erkölcsös, a szex a négy fal közé való, nem az utcára, mindenki szeme elé. Azt nem tudom, hogy viselném, ha csak kicsit is úgy viselkednétek előttem Yoshival, mintha járnátok, nemcsak mintha szoros kapcsolatban lennétek egymással, gyanítom, lesz alkalmam megtapasztalni, de ha lehet, ne borzoljátok az idegeimet. Nincs bajom azzal, hogy együtt vagytok, csak túl nyíltan ne előttem. - Aprót bólintok.

- Ezért kérdeztem, nem szeretném azt sem, ha neked lenne kellemetlen a dolog. Yoshival így is, úgy is vigyáznunk kell, nem szabad akármit, meg akárhol. Meg amúgy sem szeretem, ha más nézi, ahogy mi vagyunk - vallom be csendesen. - Egyébként eszembe sem jutott, hogy ez szóvicc - mosolyodom el halványan. - Én a necces szitukra asszociáltam rögtön. Azt nem ígérem, hogy sosem csókolom meg előtted, de igyekezni fogok visszafogni magam, rendben? - Úgy beszélek, mintha ez tuti lenne, de úgyis kibékülünk Yoshival, már érzem, hogy így van. Így kell lennie! - Neked van valakid? - kérdezek rá végül csendesen, de lehet, erre nem kapok választ.

- Biztos te is érzed, mikor van az, hogy a másiknak már kínos a légkör. Heteroszexuálisként meleg társaságban ez már akkor jelentkezik, amikor előkerülnek a szexviccek, vagy a szívózások, de valószínűleg ez fordítva is így lehet. Ugyanígy kellemetlen, amikor ketten a társaságból fel vannak izgulva, mindegy, ki milyen nemű, ám amikor két felszarvazott pasival kell egy szobán osztoznod heteróként, elgondolkodsz, hogy fedezed a segged, takargatod a farkad, vagy kirakod őket a fenébe. Én az utóbbit választottam. Több, mint nyolc éve élek itt nyugiban, békében, nem két fiatal meleg kandúr miatt akartam szorongni - meséli el. - Mindent meg lehet oldani, számomra az volt a megoldás, hogy ami nem tartozik rám, azt nem kötik az orromra. - Nem válaszol rögtön a kérdésre, végül csak biccent. Halványan elmosolyodom azért.

- Nem tudom, nem sokat voltam hetero társaságban - vallom be végül. - Nekem sosem jelentett gondot az ilyesmi, ugyanakkor meg megértem, hogy neked nem lehetett könnyű. Ehhez képest nagyon strammul bírod - mondom meg őszintén. - Mesélsz róla? Vagy inkább ne kérdezzem? - nézek fel rá komolyan. Csak kíváncsi vagyok, meg... Nem mindegy, mi van mögötte, ha a kutyám lesz. Szeretnék ilyenekkel tisztában lenni, mert nagyon nem mindegy.

- Nem olyan vészes, gyorsan tisztáztam a szabályokat Raktarival és Yoshimivel, utána már csak apróbb helyesbítésekre volt szükség. Nem kértem tőlük, hogy titkolják, mondtam, hogy ez számomra sem tabu, csak korlátok közt legyen tartva, különben kerítek magamnak hozzám hasonló beállítottságú szobatársakat - mondja meg apró mosollyal. Nem semmi, de nekem ez a megoldás tetszik. Nem hiszti, nem izé, hanem megoldás. - Mit meséljek? Mayunak hívják, huszonhat éves, fél éve ismerem, kevés időm van vele lenni, ezért eléggé lassan épül a kapcsolatunk, de talán ez neki is jó így, mert eléggé félénk - mond el mégis azért pár információt.

- És szép lány, okos, aranyos, kedves? Szeretsz vele lenni? Szereti a virágokat? Hol szoktatok találkozni? - lendülök bele gyerekes kíváncsisággal felcsillanó szemekkel. - Bocsi - pirulok el egy kicsit, amint észbe kapok.

- Érdekes kérdéseid vannak - jegyzi meg zavartan elmosolyodva. Miért? - Szerény, visszafogott, kedves lány, nem feltűnő, igazából elég átlagos, azt mondhatnám, nincs benne semmi különleges, mégis nagyon tetszik. Szeretek vele lenni, jókat beszélgetünk, átlagos randikra megyünk, a virágokat pedig szereti. Cserépben, kiültetve, vagy a vadon nőtteket. Egyszer vittem neki pár szálat, mire megdicsért a figyelmességemért és megkért, hogy máskor ne öljek meg növényeket a kedvéért - meséli halvány mosollyal. Képtelen vagyok visszafojtani a mosolyom. - Az előző barátnőm mutatta be nekem, mikor találkoztunk. Összefutottunk Mayuval, aztán Saya megadta nekünk egymás számát. Először csak telefonálgattunk, maileztünk, majd találkozgattunk. Ennyi nagyvonalakban.

- Ez tök jó! - lelekesedem továbbra is. - De akkor így sem okoz gondot, hogy kutya lesz belőled? - kérdezem meg komolyan, őszintén. - Egyébként ő tudja, hogy testőr vagy? Mikor találkoztatok utoljára és mikor fogtok legközelebb? És miért volt furcsa a kérdésem?

- Nem tudom. Mindenki azt akarja tudni, hogy néz ki, mik a paraméterei, mivel foglalkozik, te meg azt kérdezted, szereti-e a virágokat - magyarázza. - Tudja, hogy testőr vagyok, el is fogadta, azzal meg nem hiszem, hogy gond lesz, hogy kutya leszek - válaszol komolyan. Látszik az arckifejezésén, hogy már átrágta ezt a kérdést korábban. - Egy hónapja találkoztunk utoljára és nem tudom, mikor fogunk legközelebb - teszi még hozzá.

- Holnap - közlöm egyszerűen, de mosolyogva. - Már ha ő is ráér, úgyhogy időben kérdezd meg. Egyébként meg a kinézet nem lényeg, sokkal fontosabb, hogy milyen belülről. Szerintem - teszem hozzá csendesen. - Ehhez meg hozzátartozik sok minden. Szeretném, ha semmiben nem hátráltatna sem az, hogy kiképzést kapsz, sem az, hogy kutya leszel. Rendben?

- Előbb rendezzétek a soraitokat Yoshimivel - ellenkezik komolyan, eltántoríthatatlanul, határozottan. - Ha rendbe jöttek a dolgaitok, rá lehet bízni titeket egymásra, lehet róla szó, hogy hamarosan viszont látom a kedvesemet. Ha valamiben egyetértünk Mayuval, akkor az az, hogy a kötelesség az kötelesség. Ő természetvédő, kamasz kora óta menhelyekre jár, állatot menteni, és nagyon becsülöm ezt benne. Tény, hogy nem esett jól, mikor valami kóbor macska miatt otthagyott a kávéházban, de utólag már ezen is tudok röhögni - ismeri be, majd végül kúszik egy szerény mosoly a szájára. Nekem tetszik, ahogy ehhez a lányhoz áll és szeretném, hogy boldog legyen, szívből.

- Mi ma rendbe jövünk Yoshival, ebben biztos vagyok - mondom meg komolyan. - Ezért mondtam, hogy holnap vagy holnapután, mert minket nem nagyon fogtok látni szerintem, mikor meg igen, akkor sem sokáig. - Remélem, érti, mire gondolok, de nem akarok ennél konkrétabb lenni. - Szóval lesz szabadidőd bőven és Yoshi majd leápol minden téren.

- Jól van, majd kérek időpontot - egyezik bele végül, bár láthatóan zavarba hozza az, hogy ennyire érdekel a párkapcsolata.

- Rendben - mosolyodom el. - Szeretném, ha boldog lennél. Akkor sokkal kiegyensúlyozottabb vagy és kell is. Megérdemled - mondom meg őszintén. - Szóval igenis szakíts időt a hölgyre és foglalkozz vele is sokat!

- A testőrélet sosem kedvezett a párkapcsolatoknak - mondja egy félmosollyal. - Nincs gond a kiegyensúlyozottságommal - jelenti ki határozottan.

- Az lehet, de... most élvezd ki, hogy lehet. Ha rajtam múlik, tuti mehetsz, akár minden héten is. Szeretném, ha egy kicsit élveznéd az életet és a helyzetet - vallom be. - Utána még sokkal nehezebb lesz, mint most, nekem pedig fontos, hogy te is boldog legyél.

- Aztán ha így haladunk, jövő ilyenkor már a házasságot tervezzük - hecceli el a dolgot Teruki, de szerintem zavarban van csak.

- Remek, tervezhetem én a dekorációt? - csapok le rá, de nem akarom megbántani ezzel. - Miért hoztalak zavarba? - kérdezek végül rá.

- Nem szoktam mesélni a magánéletemről - árulja el. - Az más, ha a fiúk megkérdezik, mi van velünk, de mivel nem feszegettem én sem az övéket, úgy alakult, hogy erről nem igazán beszélünk. Ők persze fecsegnek, de az más - teszi hozzá és legyint is. - Deon szokott érdeklődni, a srácnak hatodik érzéke lehet kifejlesztve arra, mikor kitől mit és hogyan kell kérdezni. Ebből a képességből lehet, hogy te is kaptál, mert ha fél órával ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy beszélek neked a kedvesemről, hitetlen elképedéssel megcsóválom a fejem. Egyébként... korai lenne még elvennem Mayut.

- Pedig én szeretném, ha nem is mélyen, de időnként mesélnél - mondom meg komolyan, de kedvesen. - Egyrészt, ha már úgy állsz hozzá, hogy báty, akkor én is. A másik meg, hogyha nem tudok róla, akkor nehezebb együttműködni is. De csak azt, amit meg is akarsz osztani esetleg. Ez fontos, legalábbis nekem - mosolyodom el végül. - Azt csak viccnek szántam egyelőre, de ki tudja, mi lesz később, meg hogy döntesz. Sosem tudhatod, mit hoz az élet.

- Nem kell aggódnod, kényszeríteni nem hagyom magam - mondja, majd felissza teája utolsó kortyait is. - Kivégezted a tied?

- Most már igen - mosolyodom el és én is befejezem a bögrét. - Megyek, elmosom - veszem ki a kezéből az övét is és már indulok is a konyhába. Tudom, hogy követ megint, így folytatom a beszédet. - Hányszor randiztál már vele? Milyen helyeken?

- Ahhoz képest, hogy mióta ismerem, nem sokszor - válaszol csendesen -, konkrét számot nem fogok tudni mondani viszont. Általában valami kultúr programot találunk ki, beülünk egy teaházba, elmegyünk egy színházi előadásra vagy megnézünk moziban egy filmet, együtt eszünk, kiállításra megyünk, de volt rá példa, hogy egy állatotthonba mentem érte és ottfeledkeztünk - mosolyogva hallgatom. Tök jó, hogy van egy ilyen elvonatkoztatott élete is, amiben nem a feladatai játszák a főszerepet.

- Akkor talán nem ártana sűríteni a dolgokat, nem? - Felteszem a bögrét a szárítóra, majd visszafordulok felé. - Hazamegyünk?

- Menjünk - felel. - A kérdésed úgy érted, több dolgot is kellene csinálnunk? - kérdez vissza. Nem így értem, de előbb végighallgatom. - Szoktunk. Mindig egy fő program van, a többi szabadon választható, ami eszünkbe jut. Általában fél naposak a találkozóink, azalatt van időnk nyugodtan együtt lenni - mondja el kissé kimérten. Ööööö... Ezt most nem igazán értem, minek szól, de azt hiszem, most jól elbeszéltünk egymás mellett.

- Nem erre gondoltam, hanem hogy itt az ideje, hogy sűrűbben találkozzatok - mondom meg komolyan. - Fél éve ismered, szóval azért ez már komolyabb, mint egy futó kis románc. Legalábbis szerintem. Sosem voltam igazi randin - vallom be végül. Na igen, ezt talán senki sem tudja. - Milyen az? - Közben elindulok kifelé. Magamhoz veszem az albumot, furcsa érzés itt hagyni a helyet, és nem tudom... Vissza akarok jönni megint. Lehet, hogy már Yoshival, vagy maradok Terunál, ezt még nem tudom. Mindenesetre mára vége, így is sok volt.

- Mondtam, hova járunk, mit csinálunk - válaszolja. Megszokásból kinyitja az ajtót előttem, engem meg kiráz a hideg. Erről még beszéljünk majd. Be is csukja mögöttem, aztán beül a volán mögé és indít. - Ezek találkozók, ami alatt az ember jobban megismerheti a másikat. Egyszerre szórakozunk, beszélgetünk és ismerkedünk a másikkal - mondja vezetés közben.

- Sosem volt olyan, hogy nem kerültem első este valaki ágyába, így ha megismertem valakit, azt utána - vallom be -, ez meg nem valami romantikus - húzom el a szám végül. - Öööö... Ez tudom, hogy ciki lesz, de... többet ne nyiss nekem ajtót, kérlek - nézek fel rá kicsit zavartan. Ez nekem nem pálya és rosszul éreztem magam tőle.

- Hogy mi romantikus és mi nem... ízlés dolga. Mayunak például a virág a természet pusztítása, az édességek hanyagolandók, kínomban inkább megkérdeztem, mit hozzak neki, ő meg azt mondta, hogy semmit. Az ajtónyitás miatt meg ne izgasd magad - kéri elmosolyodva. - Nem értem, mit problémázol ezen te is, de ahogy akarod, neked nem kell betartani a protokollt.

- Tudod, nekem például sokat jelent, mikor csak összebújunk Yoshival és beszélgetünk. Azt hiszem, nekem ez a romantikus. Csak nem tudom mihez kötni. - Azért még mindig kicsit kínban vagyok az ajtónyitósditól. - Engem zavar, mert nem tudom... Zavar. Nem vagyok királylány, hogy erre szoruljak, sőt... Szóval nekem furcsa, de gondolom, a yakuzáknak ez természetes. Csak én még senki sem vagyok, ezért furcsa.

- Deon sem yakuza, de már meg kellett szoknia ezt. A feljebbvaló védelmét szolgálja ez, a testőr a testével védi - magyarázza el komolyan. - Mi az, hogy nem tudod mihez kötni a beszélgetéseiteket? Ezt nem értem.

- Értem - mondom csendesen. - Akkor megpróbálom megszokni. Azt hiszem legalábbis. Nem a beszélgetést nem tudom kötni, hanem a romantikát, mivel fogalmam sincs, hogy milyen az. Vagyis amiről van, az nem valami sok.

- Én sem vagyok egy különösebben romantikus alkat, amit sejtettem, hogy az lenne, azt Mayu visszautasította, úgyhogy mi egyszerűen csak jól érezzük magunkat egymással mindenféle felhang nélkül. Ha romantikázni akarsz, mondd meg Yoshiminek, ő szerintem tud ötletelni.

- Oké, majd bepróbálkozom nála - mosolyodom el halványan. - Mikor érünk haza?

- Negyed óra még - bólintok és pötyögök egy sms-t Deonnak. “Negyed óra és otthon vagyunk. Kezdek ideges lenni. Yoshi?”

- Köszönöm, hogy ma elkísértél és vigyáztál rám - mondom csendesen. - Ha úgy alakul, kereshetlek még ezzel?

- Igen - válaszol tömören, majd a visszapillantóban keresi fel a tekintetem. Ez meglep, ugyanakkor kíváncsi vagyok, mit szeretne mondani. - Félrészt hozzád tartozom - mondja meg nekem. Ez igaz, csak... ehhez még nekem is hozzá kell szokni.

- Ez nekem még mindig annyira furcsa - vallom be végül. - Mármint hogy hozzám is tartoztok és valahol... Szóval majdnem tíz év van köztünk és mégis én legyek az, aki parancsol. Ez nekem nehezen működik még. De majd megtanulom. - Közben megint szól a telóm és megérkezik a válasz is. "Még dumálunk. Húsz perc múlva küldöm a szobádba, oks?" Elmosolyodom és csak egy "Oké."-t pötyögök hozzá.

- Fiatalon kerültél jó pozícióba, így nem csoda, hogy ez fura neked - mondja csendesen. - Nem kell feltétlen parancsolnod, legalábbis magunk közt nem.

- Nem is nagyon akarok parancsolni, inkább kérni és megbeszélni. Merthogy ti vagytok az idősebbek, szóval tőletek kaphatok tanácsot. Én így gondolom. De persze, amikor kell, akkor határozott leszek és képes leszek irányítani, csak ezt még nagyon szokni kell. Pláne, hogy rögtön ketten is vagytok - vallom be végül. - De majd segítetek, remélem.

- A kor nem számít, Jeremy - jelenti ki komolyan. - Deon és köztem jó tizenegy év van, de ha mond valamit, akkor az úgy van, hacsak nem hülyeség. De nem szokott az lenni, a kölyök meglepően jó vezető - teszi hozzá. - Segítünk. Nekünk is új az alvilág - nyugtat meg.

- Tudom, hogy nem számít, de én egyik világgal sem vagyok igazán képben. Tanulok persze, de kell a támogatás, hogy ne csináljak hülyeséget. Csak ennyiről van szó - felelek komolyan én is. - Képes vagyok rá, legalábbis hiszek benne, hogy menni fog, de azért ne legyetek vakok és süketek, mert lehetek én is hülye néha.


Ezzel én le is zártam a témát, pláne, hogy megérkezünk. Még nyolc percem van, annyi idő alatt valami életet kéne lehelnem magamban, így csak egy öleléssel köszönöm meg Terunak a segítségét, és berohanok a házba. Most már tényleg otthon érzem magam, mert minden gond nélkül igazodom el. Bevetem magam a szobába és azért megejtek egy gyors mosakodást. Muszáj, egyszerűen szükségét érzem. Könnyítek is magamon, majd kézmosás után felmászom az ágyra. Szeretném tudni, mi következik most, de kicsit félek is tőle. Majd kiderül, remélem... Csak legyen jó vége!