116.

Asame

Derekam köré csavarom a törülközőt ismét, majd Deonra pillantok.

- Részemről rendben – mondom neki csendesen én is. - Ha végeztél, keress meg – indulok meg kifele, ám mielőtt kilépnék az ajtón, megvárom, hogy mellém érjen vagy legalábbis esetleg elinduljon ő is, s mikor ez megtörténik, együtt indulunk el vissza, mindenki a saját szobájába. Bemegyek, s ledobom a törölközőt magamról, majd megszabadulok az úszónadrágtól is, hogy leöblítve magam végül felöltözzek. Szokásosan öltöny, nyakkendő, ing... Már megszokott. A könnyedebb ruhákat ritkán veszem fel, valahogy nem érzem magam jól bennük, nem mintha ebben a kényszerzubbonyban igen. Mert körülbelül olyan az egész. Mikor végzek, a konyhába megyek egy kávéért. Ayako kész van az ebéddel, így bármikor ehetünk, de most nem sok kedvem van.


Bögrémmel a kezemben lépek be dolgozószobámba és egyenesen az asztalhoz megyek, melyen ott pihennek azok a papírok, amiket Ryuu és Naoto hozott be reggel. Leülök és rágyújtva nézegetni kezdem a kimutatásokat. A gyanúm beigazolódott... Kobayashi szenátor a Triádok tagja, s Deon apjának cégén keresztül bonyolítja az áruk kicsempészését Kínába. Cheng volt az eddigi összekötő, de a halála rendesen bekavart a Triádoknak, így ideküldték Feit, akinek ugyanaz lesz a szerepe, mint Chengnek. A gond csak azzal van, hogy Fei többet akar. Úgy látszik, kevés volt a leszállított mennyiség, így nagyobb területet akarnak maguknak a Triádok itt Japánban, amit pedig mi nem hagyhatunk.


Nem tenne jót egy újabb nyílt háború megint. 1980-ban, amikor a Yamaguchi-gumi ki akarta terjeszteni területeit Japán északi részére, Hokkaidóra is, a szapporói repülőtéren nyolcszáz helyi bandatag várta őket, akik azért egyesültek, hogy távol tartsák a Yamaguchi-gumit a területeiktől. Közel kétezer felszerelt rohamrendőr tartotta a csoportokat távol egymástól, a Yamaguchi-gumit pedig figyelmeztették, hogy ne nyissa meg székhelyét Szapporóban. Taoka harmincöt éven keresztül volt oyabun, ezért halálát a legszebb yakuza stílusban ünnepelte meg a szervezet. Temetésén közel kétszáz banda vett részt, ezen kívül zenészek, színészek, énekesek, sőt, a rendőrség is – igaz, rohamrendőri felszerelésben – képviseltette magát.


Taoka vezetése alatt a szervezet kétezerötszáz üzletet felügyelt, köztük szerencsejátékokat; foglalkoztak kölcsön-zsarolással, valamint komoly pénzeket fektettek be a sportba, illetve a különböző szórakoztató iparágakba. A szindikátus az évek folyamán szépen gyarapodott. Több mint százharminc főnöke volt különböző pozíciókban, ötszáz bandát vezetve. A Yamaguchi-gumi nemsokára kiterjesztette tevékenységi körét a kábítószer-kereskedelemre, pénzkölcsönzésre, szex-piacra; baseball meccseket, lóversenyeket vagy közvagyont manipuláltak, ingatlanokat, szórakoztató központokat vettek birtokba.


Taoka Fumiko vezetése alatt a Yamaguchi-gumi létszáma megnőtt, és 1983 végére Japán negyvenhét tartományából harminchatra kiterjedt a felügyeletük. A szindikátus működését nyolc magas beosztású főnökből álló tanács felügyelte Fumiko vezetésével, de mégis kellett egy új oyabunt választani, mert egy nő mégsem vezethetett hosszú ideig egy olyan hatalmas klánt, mint a Yamaguchi-gumi.


Takenaka Masahisa lett az új oyabun, mivel mindenki kedvelte a „militáns" stílusát. Nagy riválisa, Yamamoto Hiroshi, amikor vesztett, tizenháromezer emberrel kilépett, és megalapította saját szindikátusát, az Ichikawa-kait, amely Japán harmadik legnagyobb bűnbandája lett. 1985-ben az Ichikawa-társaság lemészárolta Takenakát, kirobbantva ezzel a véres bandaháborút. Nakanishi Kazuo lett az új oyabun, aki szintén konfliktusba került az Ichikawa-kaijal, de a rendőrség megakadályozta a komolyabb vérontást. A Yamaguchi-gumi áthelyezte tevékenységét az Egyesült Államokba, hogy finanszírozni tudja a háborút. Az illegális fegyvereket kábítószerért cserébe szerezték. Összeesküvésüket a hatóságok persze leleplezték, és sok embert letartóztattak, ezt a háborút pedig a Yamaguchi-gumi elvesztette.


Egy újabb ilyen háború beláthatatlan következményekkel járna a mostani oyabun számára. Ha a Yamaguchi-gumi elbukja a Triádok elleni harcot, a kínaiak túl nagy pozícióhoz jutnak az országban, ami a szindikátusra nézve hatalmas veszteség lenne. Ezért is kell megbuktatnunk Kobayashit. Szerencsére erre megvannak a megfelelő emberek, akik a szindikátus tagjaiként már évek óta részt vesznek a politikai életben, rajtuk keresztül nem lesz nehéz megbuktatni Kobayashit, s mindezt szép csendben elintézni, mielőtt komolyabb háború törne ki a Triádok és a szindikátus között.


Előveszem zsebemből a telefonomat és először Ryuuichit hívom, hogy nézzenek utána Naoval még pár dolognak, ami most így hirtelen eszembe jutott a kutatásaik kapcsán. Majd Akihitot tárcsázom, aki jó szokásához híven megint hosszú percekig csacsog, mire végre meg tudok szabadulni tőle. Nem mindig szeretem a mesedélutánjait és ez most pont nem az a helyzet, amiben elviselném tőle, de meghallgatom a rögtönzött beszámolóját, hiszen mégis csak egy apró szívességet kérek tőle. Történetesen azt, hogy állíttasson két fotóriportert Kobayashira és minden fontos dolgot dokumentáljanak, legfőképpen azt, amit Deon apjának cégénél művel, valamint igyekezzenek lencsevégre kapni, mikor találkozik Feijel. Újabb telefont eresztek meg. Musashit hívom, aki az egyik legjobb informátora a szindikátusnak. Az ár igen csak magas, amit kér, de sikerül megegyeznünk. Három napot kér, hogy megszerezze nekem a kért anyagokat. Tökéletes lesz.


Beszélek Nishidával is. Nagy vonalakban felvázolom neki, mire jutottam, mit sikerült elintézni és hogy ha minden a terv szerint halad, röpke négy napon belül végre lezárhatjuk ezt az egészet. A Triádok megkapják a figyelmeztetésüket a Szindikátustól, Feit vagy így, vagy úgy, de visszajuttatjuk nekik, elrettentésként és mindemellett elkerüljük azt, hogy kirobbanjon egy olyan háború, melynek a végkimenetele homályos ugyan, de sem mi, sem a Triádok nem járnának jól vele. Ők elbuknák az árukat, ráadásul hatalmas port kavarna, ha kiderülne, hogy a szervkereskedelem virágzik annak ellenére, hogy mindenki abban a hitben van, hogy évekkel ezelőtt felszámolták az összes bandát.


Megint elgondolkodom, miközben újabb cigit veszek elő. Sorra telefonálom a hozzám tartozó üzleteket és szórakozóhelyeket, megkérve az embereimet, hogy figyeljenek oda rendesen, mert várható, hogy Fei felbukkan ott, s amint ez megtörténik, azonnal értesítsenek. Nem számít, hogy hány óra van éppen, hívjanak.


Végül Takashi is megérkezik. Nem játsszuk most a költözőmadarat, egyszerűen nem érdekel az egész felhajtás jelenleg. Ryuut megkérem, hogy amíg Takashi nem végez, ne engedje be Deont, és ha lehet, mondja is el a kölyöknek, hogy miért nem jöhet be, mielőtt megint valami ostobaságra adja a fejét a csibe, Takashi pedig nekiáll ellátni a sebet. Kapok a fejemre, amiért nem vigyáztam, nem is ő lenne, ha nem tenné meg, de azt hozzáteszi, hogy aki ellátott, remek munkát végzett. Ám ami a kötés lekerülése után következik, felér egy gyengébb kínzással. Most sem kérek fájdalomcsillapítót, sem érzéstelenítőt. Nem, nem azért, mert mazochista vagyok, csak azért, mert egy gyulladt területbe lökhetnek akár elefántoknak való mennyiségű érzéstelenítőt is, akkor sem fog használni.


Takashi nem szarozik, minek tegye, ha én sem figyeltem oda túlságosan a dolgokra. Kiszedi a varratot és újra felnyitva a sebet kitisztítja azt, miközben megint csak elismétli, hogy kurva nagy szerencsém van, hogy időben szóltam neki. Oké, tudom... Bár igazából pontosan gőzöm sincs, hogy mikor szakadt fel a seb, de mindegy. Miután végez, újra bekötözi és újabb adag gyógyszert ír fel. Ha így haladunk, az elkövetkezendő napokban valószínűleg megint nem csinálhatok semmi olyat, ami miatt újra felszakadna. Négy nap...