Megküzdök azért, hogy ne bámuljam Asamét. Nehogy elbízza magát. Frászt! Azért, nehogy még jobban eláruljam magam. Felveszem a földről a két lehozott törölközőt, aztán indulok utána. Biccentek neki, jelezve, teljesíteni fogom a kérését, de szólni most nem tudok. Bevár, egymás mellett megyünk, de szótlanul. A csend egyszerre nyugtató és nyomasztó számomra, ám ha fizetnének érte, sem törném meg. Most jó így. Tudom, hogy a nyomasztó részét én táplálom magamba, ezért nincs nagyon min gondolkodnom ezzel kapcsolatban. Inkább a szobámba megyek, megejtem azt a forró fürdőt, hajat mosok, majd gyorsan felöltözöm. Nincs kedvem visszavenni azt, amiben voltam, most beérem egy egyszerű farmerrel és egy fekete, szokásosan simulósabb fajta pólóval, meg a hajszárítás után a szanaszét álló, természetes szénakazallal a fejemen. Persze még azért azt a bőrszíjat visszaveszem a nyakamra és a bal csuklómra tekerem a fekete-narancs színű kendőt is, hogy azért mégse olyan póri egyszerűség uralja a küllemem, aztán mezítláb elindulok felkeresni Asamét, ahogy kérte.
A dolgozószobájába irányítanak a kutyái, ami nem meglepő, nem is vártam mást. A második sanszom, ahol megtalálhattam volna, az a konyha, de valószínűbb, hogy hozatja a kávéját, nem maga megy érte, úgyhogy egyértelműen a helyén kell lennie. Ám meglepetésemre nem mehetek be, Ryuuichi kint tart, elmondva, hogy Asaménál az orvos van. Hát jó, akkor nem is akarok bemenni. Sem zavarni, sem látni azt nem akarom, amint ellátja őt. Inkább ellépek három nagy lépésnyit az ajtótól, hogy ha esetleg valami hangfoszlány szeretne kiszűrődni, nyugodtan megtegye anélkül a félsz nélkül, hogy hallanám. Hogy ettől ki fél jobban? Naná, hogy én. Nem képzelem azt, hogy Asame mindent kibír, sőt, nagyon remélem, hogy nem keményedett meg annyira, mert az rám nézve sok jót nem ígér. Bár volt alkalmam tapasztalni, hogy igenis fel lehet puhítani, át lehet melegíteni, érzékennyé lehet tenni. Oké, emlékekről való elmélkedés stop!
Inkább Ryuura pillantok.
- Mi újság? – kérdezem tőle ügyetlen mosollyal. Próbálok barátságos lenni vele, szóba elegyedni, ha már van megszámlálatlan percünk arra, hogy élvezzük egymás társaságát. Megkedveltem egy kicsit és azt hiszem, sehogy sem fejeztem még ki a számára. Talán nem égek akkorát, ha megpróbálok jófej lenni és megmutatni, hogy érdemes vagyok értelmes beszédre.
A dolgozószobájába irányítanak a kutyái, ami nem meglepő, nem is vártam mást. A második sanszom, ahol megtalálhattam volna, az a konyha, de valószínűbb, hogy hozatja a kávéját, nem maga megy érte, úgyhogy egyértelműen a helyén kell lennie. Ám meglepetésemre nem mehetek be, Ryuuichi kint tart, elmondva, hogy Asaménál az orvos van. Hát jó, akkor nem is akarok bemenni. Sem zavarni, sem látni azt nem akarom, amint ellátja őt. Inkább ellépek három nagy lépésnyit az ajtótól, hogy ha esetleg valami hangfoszlány szeretne kiszűrődni, nyugodtan megtegye anélkül a félsz nélkül, hogy hallanám. Hogy ettől ki fél jobban? Naná, hogy én. Nem képzelem azt, hogy Asame mindent kibír, sőt, nagyon remélem, hogy nem keményedett meg annyira, mert az rám nézve sok jót nem ígér. Bár volt alkalmam tapasztalni, hogy igenis fel lehet puhítani, át lehet melegíteni, érzékennyé lehet tenni. Oké, emlékekről való elmélkedés stop!
Inkább Ryuura pillantok.
- Mi újság? – kérdezem tőle ügyetlen mosollyal. Próbálok barátságos lenni vele, szóba elegyedni, ha már van megszámlálatlan percünk arra, hogy élvezzük egymás társaságát. Megkedveltem egy kicsit és azt hiszem, sehogy sem fejeztem még ki a számára. Talán nem égek akkorát, ha megpróbálok jófej lenni és megmutatni, hogy érdemes vagyok értelmes beszédre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése