118.

Ryuuichi

- Asame-sama néha túl makacs, de meg lehet győzni – mosolygom. - Lefoglalni nem fogod tudni, egyszerűen nem tud megülni a seggén. Évek óta vagyok mellette, tudom. Viszont könnyen jobb belátásra lehet bírni. Az, hogy szeret mindig ellenszegülni, is csak azért van, mert egyszerűen képtelen megülni a hátsóján még akkor is, ha muszáj, de... Lássuk csak – gondolkodok el. – Mesélni szeret például, habár gyakran tűnik úgy, hogy nem a szavak embere. Asame mindig szeretett beszélni a tradíciókról, a régi korokról, hagyományokról. Igazából, ha érdekel ez a téma, kérdezd őt bátran, biztos vagyok benne, hogy szívesen elmeséli a szamurájok korát, a kardkészítést, mert ez gyerekkora óta érdekli, de gondolom, valahol sejtetted ezt... Ha meg végképp kifogytál az ötletekből, egyszerűen hagyd, hogy vezetni tanítson... - mosolyodom el. - Amíg melletted ül és magyaráz, addig nem csinál semmi megerőltetőt... Hogy őszinte legyek, mást nem tudok neked javasolni, mert ránk nem hallgat, csak ha már tényleg nagyon muszáj – mondom csendesen. - Két éve meglőtték, akkor a bal vállát érte a golyó és sok vért vesztett, de másnap már lent volt a dojoban, hiába magyaráztuk neki Naoval, hogy nem lesz jó vége, ahogy nem is lett... Akkor Takashi négyszer varrta össze a sebét, mire Asame engedett a nyomásnak, hogy talán mégsem kéne ugrálnia. Szerencsére le tudtuk őt kötni azzal, hogy munkát adtunk neki... Elhoztunk egy csomó számlát az üzleteiből, az éttermekből, így dolgozhatott... Pedig a legegyszerűbb tényleg az ágyhoz kötözése lenne – vigyorgok. - De ne add fel... Lehet vele beszélni ilyen téren, mert szerintem rád hallgat – kacsintok Deonra. - Akkor fagyi... Rendben – mosolygom. - De most már tényleg megyek, hogy minél előbb megkapja a gyógyszerét – indulok el, ám még visszafordulok. - És Deon, örülök, hogy itt vagy, jó hatással vagy rá... - mondom komolyan, majd tényleg elindulok beszerezni a gyógyszereket és a fagyit a kölyöknek.