117.

Deon

Egy szokásos apró hehe csúszik ki a számon Ryuuichi kérdését hallva. Megdörgölöm az orrom és rámosolygok, de válaszolni csak egy vállvonással vagyok hajlandó, jelezve, ez nálam megszokott hangnem, ha jó kedvem van és a társaságom is kiérdemli. Persze ennyiből ő biztosan nem veszi le, de mindegy, majd rájön lassan, milyen tudok lenni.

- Elunni? – kérdezem meglepetten. – Tök buli… – kezdem, de befejezni nem tudom, mert az ajtó kinyílik és a kilépő orvos erősen morogva szól Ryuuichihez. A tartásom megváltozik, zárkózóbbá válik, de élénk figyelemmel kísérem a szavait. Úgy fest, nagyon nincs megelégedve Asame állapotával, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Hmm… muszáj lesz még jobban mérsékelnem őt, jobban lefoglalnom, különben a vérebeknek szembe kell fordulniuk a gazdájukkal és a kérésemre ágyhoz kell kötözniük, ami nem lenne jó.


Nem akarom, hogy Asame belázasodjon. Nem akarom, hogy lázálmai legyenek, hogy fájdalmában nyöszörögjön és önkívületi állapotban beszéljen. Segélykérőn nézek Ryuura, amivel azt szeretném mondani neki, hogy ha lehet, már legyenek is meg az előző pillanatra azok a gyógyszerek és tömjük bele most Asaméba őket, ám aztán az orvos hozzám intéz pár szót, amivel először nem tudok mit kezdeni. Kistányér nagyságúra kerekednek a szemeim, s csak jóval azután esik le, miért kaphattam dicséretet, miután elköszöntünk tőle. Megilletődötten elmosolyodom, leszegem a fejem és mintha kavicsot rúgnék arrébb, teszek egy suta lábmozdulatot. Sárkány hangja szakít ki a mélázásból, én pedig rögtön felnézek rá.

- Igyekszem nyugalmas programokat kitalálni, ő meg túljárni az eszemen – suttogom. – Szerencsére viszonylag hallgat rám, de kezdek kifogyni az ötletekből – árulom el kínoskodva. Leszegem újra a fejem, hogy az arcom ne lehessen annyira látni, mert elvörösödöm egy kicsit, de akkor is folytatnom kell, mert Ryuuichi talán kisegíthet egy kicsit. Legalábbis remélem. – Minden nap nem károsíthatom a fülét a kedvenc zenéimmel, késztethetem arra, hogy a medence szélén ücsörögjön, míg én úszom, főleg úgy nem sok kedvem van hozzá, hogy közben totál máshol jár, mert rengeteget képes agyalni, arról nem is beszélve, hogy tisztára rá van kattanva arra, hogy vezetni oktasson, és nem érti meg, hogy nem csak a nyugdíjasok és a tanulók vezetnek két kézzel, hanem minden normális ember – kezdem továbbra is suttogva magyarázni neki a dolgokat. – Nekem nincs sok programötletem, mert… nincs, kész, úgyhogy kérlek, segíts kitalálni valamit, ami Asamét is érdekli és le lehet vele foglalni hosszadalmasan, mert szerintem nem szívesen kötöznénk ténylegesen az ágyához – kérek végül segítséget Ryuutól. – A vezetés miatt nem kell aggódni, eszemben sincs engedni ebben, majd okíthat, ha felgyógyult. Ugyanígy próbálom távol tartani a dojotól, de azt nem lehet, ezt gyorsan be kellett látnom – sorolom komolyan –, ma meg a medencével húzott majdnem csőbe, szóval ebben is résen kell lennem. Nem beszélve arról, hogy amiket ki tudnék találni, mint séta, mozi, színház, töktudjami, ahhoz ki kéne mozdulni a négy fal közül, azt meg nem akarok. Rejtve kell maradnom és Asame is jobb, ha nem mutatkozik odakint egy pár napig – válok komollyá a beszédben. És kicsit talán elkeseredetté is. - Mindenkinek vannak határai, akkor is, ha nem vesz róluk tudomást – teszem hozzá. – Asame nekem azt mondta, ő ismeri a sajátjait, de ha ez így volna, nem kéne még több gyógyszert tömni most belé, nem? – kérdezem keserűen, s fel sem nézek, csak a földet bámulom. Elkezdenek ömleni megint belőlem a szavak, és én meg akarom állítani őket, de nem megy. Kell egy kis segítség, mert én nem vagyok elég, elég jó, elég ügyes. Kevés vagyok, mint szarban a C-vitamin, ez az igazság. - Nekem nincs kedvem többet veszekedni vele. Életemben nem dühítettek még annyira fel és borítottak ki annyira, mint ő tegnap a dojoban egyetlen mozdulattal egy szemvillanás alatt, úgyhogy ordítoztam vele, mint a bolond és nekem ez volt az utolsó előtti csepp a pohárban. Ha nem marad a seggén, én lelépek, de ezt nem tudom így a képébe tolni. Próbálom lekommunikálni neki, hogy ha ki akar csinálni, lőjön le, azzal megspórol mindenkinek pár kellemetlen órát, de ez nem ilyen egyszerű. Nekem tele a hóbakancsom azzal, hogy helyette próbálok gondolkodni, mert előttem jár egy pár évvel, neki meg azzal, hogy egy tizenhét éves kölyök rendszabályozza. Elfogadja, mert kénytelen, de ez, gondolom, egyértelmű, hogy egy nagyon gáz helyzet – vallom be Ryuuichinek. - Nincsenek nekem se vasból az idegeim, úgyhogy az utolsó dobásunk az, hogy lefoglalom. Ha nem jön be, tényleg elhúzom innen a belem, mert annyi büszkeségem azért még maradt, hogy ne hagyjam magam lassan kinyuvasztani.


Kazuval befürödtem, nem a legjobb segítség és nem is elég, amit ő tenni vagy mondani tud. Távol van és ha idegennek tart, akkor nincs miről beszélgetnünk. Amúgy sem tud igazán semmit arról, ami Asame és köztem van, míg Ryuuichi valószínűleg körvonalazta, hogy nem a formás fenekem miatt posztolok a gazdája mellett, úgyhogy felesleges tovább sminkelnem előtte a helyzetemet. Míg beszéltem, lepergett előttem egy emlékfoszlány, amit el akartam felejteni a lázálmában kínlódó Asaméról, meg az, hogy újra nekem kell rendbe tenni a sebét a szívbe maró fájdalommal és a hányingerrel küzdve, és úgy érzem, ezt én nem fogom tudni sokáig csinálni. Nem akarok egy rinyáló, síró idegroncs picsává válni, ahogy túlkeményedni sem. Másfelől ugye megvannak a saját bajaim, félelmeim, gátlásaim és szégyeneim, amiktől ugyancsak menekülőre akarom fogni. Mindeközben persze semmit sem akarok jobban, mint itt maradni és boldog lenni. Mert igenis az vagyok. Vannak parás szituk, de szeretek itt lenni. Tetszik ez az új élet, és ha mennem kell, én bizony a halálba megyek, nem a szabadságba. Ezen a helyen van számomra minden, a szabadsággal együtt, úgyhogy mindenhol máshol már… hiányozna valami.

- Fagyit – mondom ki némi hallgatás után. – Fagyit kérek a városból. Erdei gyümölcsöset, vagy valamilyen vörös gyümölcsös joghurtosat savanyú-édes sziruppal – egészítem ki. Még mindig nem tudok felnézni Ryuuichire, csak leszegve tekintetem méricskélem a lábujjaimat.