118.

Deon

Kínosan érzem magam. Hallgatom Ryuuichi beszédét, küzdök a kényszerrel, hogy a lábammal ne söprögessem a földet, mert attól csak még hülyébbnek festenék, mint amennyire egyébként az vagyok, s alig bírok elfojtani egy mosolyt, mikor azt mondja, Asame azért szegül ellen, mert nem bír ülni a fenekén. Szerintem simán csak élvezi, hogy húzhat, szívathat, meg minden, de végül is abban is van ráció, amit Ryuu mond. Évek óta van mellette... fogalmam sincs, hogy bírta ki azokat az éveket. Vagy csak nem volt Asaméhoz elég közel? Azon nem gondolkodom el, hogy gyenge idegzetem lenne, mert ez egyszerűen nincs így. Nincsenek vasból az idegeim, de azért ahhoz képest, hogy mennyit éltem és honnan jöttem, szerintem kurva jól bírom a kiképzést. Mondhatja, hogy nem, engem nem győz meg. Mert ha megtehetné, nem itt lennék. Vagy a föld alatt feküdnék, vagy már elmenekültem volna a búsba.


A feltételezésére bólintok. Persze, hogy sejtettem, hiszen már elég sokat beszélgettem Asaméval. Azt is tudom, hogy ha jó témát választok, meglepően sokat képes egyhuzamban beszélni. Lássuk csak, érdekel-e, ami őt vonzza. Végül is igen. Nem valami nagy a tudásom a kultúrát illetően, mert a történelem a mumusom is lehetne, sportolóként meg amúgy sem okosnak, hanem gyorsnak kellett lennem, szóval az ilyesmik iránt abszolút nem érdeklődtem. Itt az ideje. És ettől fülig szalad a szám. Aztán kicsit csak lejjebb görbül, mert Ryuuichi sem sokkal találékonyabb nálam, de mindegy, nagyon nem tör le. Egy ötletet már kaptam, ezen el tudok indulni.

- Nem a tanítással van a gond, hanem hogy nyilván szeretne felvágni a vezetési tudásával – árulom el a vérebnek ravaszdi módon suttogva, aztán szép lassan eltűnnek a vidám érzelmeim és megvillantom a szemeimet. - Na ez az, amihez én nem asszisztálok – jelentem ki magabiztosan. Nincs kedvem megjátszani azt, amiről Ryuu beszél. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem vagyok képes és nem is akarok az lenni. Az, hogy Asame merő hülyeségből súlyosbítsa a saját helyzetét, ilyen. Nem vagyok rá kíváncsi, nem akarom látni, hallani, még csak tudni sem. A fakírkodás és az önpusztító baromkodás sosem érdekelt. Sajnálom, ha Asame ezt nem érti meg, ha nem képes a kedvemért letenni róla, mert ebben biztosan nem fogok engedni, mert nekem is fájnak ezek a dolgok, én pedig, mint említettem, nem vagyok mazochista. Ragaszkodom az élethez, amihez nálam hozzá tartozik az is, hogy az egészséghez, az épséghez, … - Ez a számlaelhozósdi nem egy rossz ötlet – jegyzem meg apró vigyorral, de igazából nem tudom, szükséges-e ilyesmi, úgyhogy lezserül vállat vonok inkább.


Kellene valamit reagálni az ágyhoz kötőzésre, arra, hogy hallgat rám Asame, vagy a gyógyszerekre, de az nagyon váratlanul ért, hogy Ryuuichi örül a jelenlétemnek és szerinte jó hatással vagyok a gazdájára. A közlése teljesen szétzilálja bennem a megformált mondatfoszlányokat, így csak bámulom a hátát, s azt, ahogy távolodik tőlem. Még jó, hogy nem néz vissza, mert azt hiszem, most idülten mosolygom és elvörösödtem. Cikiiii!


Jó pár perc kell, míg rendezem a gondolataimat, ám aztán besomfordálok Asame dolgozószobájába. A székében ül, hátradőlve és egy telefonbeszélgetés utolsó mondatát intézi valakihez. Lassítok a lépteimen, míg a készüléket a fülén tartja, aztán normál tempóra váltva lépdelek hozzá, s balja mellett felcsüccsenek az asztalára. Már megszoktam ott és amúgy is hogy odavolt miatta, hogy ezt csináltam. Rávigyorgok. Nincs egyikünknek sem szüksége arra, hogy a sebéről fecsegjünk, úgyhogy nem kérdezek semmit, inkább önkiszolgálok, elveszek egy szál cigit a dobozból és Asame öngyújtójával meggyújtom. Noha a szobában áll a füst, a passzív dohányzás mégiscsak más, mint az aktív. Így az aromát is érzi az ember, szinte szétolvad a szájában és átáramlik a tüdején keresztül az egész testén. Szeretem ezt az érzést, szóval én abszolút kedvtelésből cigarettázom. Közben, mint egy dinka, játékosan lóbálom a lábam és az ablakon bámulok kifele. Néha le-lepillantok Asaméra, de megvárom, míg már izgulni kezd magában, hogy mit ejtek ki a számon, hiszen a füstöt is az orromon eregetem most ki, mert ez vicces. Aztán szerintem én vagyok az, aki jobban várja már, hogy beszélni kezdjek, s meg is teszem.

- Bár azt mondtam, rajtad a világ szeme a programot illetően, én azért tennék egy javaslatot arra, hogy együnk. Közben, vagy lassan, mindegy. A közeljövőben – teszem hozzá elégedetten vigyorogva.