121.

Deon

Keserűen, mint egy vesztes, elmosolyodom. Persze még mindig a plafont bámulom felemelt fejjel, hogy azért ne olvasson le mindent az arcomról, de sejtem, hiába rejtegetem ily módon az érzelmeimet, a szavaimból minden lejött. Nyugodjak meg? Kénytelen leszek. Nem egyszerű kispályás vagyok ezen a terepen, hanem inkább úgy modellezhetném magam, mint az ideiglenes zászlótartót egy rallyversenyen. A csapattagok még mutogatják neki, mit tartson fel a feje fölé, ő meg reszket, akárhányszor elmegy mellette egy autó. Igazán... impozáns és mégis groteszk látvány. Na, én pont így festhetek. És mit ne mondjak, baromira utálom, hogy így festek kívülről.

- Visszafele? - kérdezek közbe hirtelen. Úgy volt, hogy nem aggodalmaskodom, meghagyom Asaménak a tervezést, meg ebben az egész ügyben a részvételt, de nem tehetek róla, ha valahol ott vagyok, ha valamibe bevonnak, igenis részt vállalok, hallatnom kell a hangom. Még most is hátradőlve, a jobb lábam kicsit lóbálva ülök és megeresztek magamnak egy újabb keserű mosolyt. - Mármint a megfigyelés kapcsán kérdeztem – teszem hozzá. Figyelek rá, ám mikor hármunkról beszél, kicsit morcos leszek, mert amit mond, az egyértelmű volt a számomra, nem kellene megmagyaráznia. - Pontosan tudom – közlöm komolyan. - De Fei tudja, hogy neked is lett pártfogoltad? Azt gondolom, ez nem olyan infó, amit cukorként osztogatunk. Én legalábbis így tekintek rá – helyesbítek. - Nekem úgy tűnt, hogy ez ilyen bizalmas infó, csak az úgynevezett belső kör tudja, de javíts ki, ha tévedek és körvonalazd kérlek, hogy ezzel hogyan és mennyire vágsz fel – kérem Asamét. Ingerültnek és idegesnek érzem ettől a témától magam, ez lehet, hogy ki is hallatszik, bár remélem, hogy maximum csak a mondatösszetételemből. Számomra ez nem olyasmi, amit másnak is elmesélnék. Tudhat róla, aki levágja a versenyzősök közül, akinek Asame elmondja, meg anya. És kész, ennyi. Nem akarom nagydobra verni, hogy mi a pálya. Sőt, leginkább azt sem szeretném, ha azok nagyon képben lennének, akik tudják, hogy Asame pártfogásában állok. Nekem ez kényes.


Lepillantok rá. Vajon azt szűri le, hogy nem vagyok hajlandó felvállalni a helyzetemet, őt, a kapcsolatunk? Hogy titkolózom? Hogy szégyellem ezt az egészet? Mert semmi ilyesmiről nincs szó, csak... ez a mi dolgunk. Ránk tartozik, senki másra. Elég, ha a környezetünk tudja, hogy egymáshoz tartozunk, és slussz. Ennyi. Ha végigvonulnék Asaméval az utcán, nem hackelném kivételesen ezzel a népet, nem vágnék fel, nem libegnék büszkén, mint valami macska a zsákmányával, vagy a csajok a medve termetű pasijaikkal, hanem teljesen normálisan, átlagosan viselkednék. Ugyanígy nagyon... korlátozott mértékben mutatnám ki a nyilvánosság szeme előtt amit érzek, meg ami igazából köztünk van. Az nem izgat, ha jól tartott szeretőnek, kitartott hímringyónak hisznek, amíg nem próbálnak úgy bánni velem. Az meg nekem teljesen jó, ha fel sem tűnik a közembereknek, hogy Asaméval van köztünk valami esetlegesen. A kapcsolatunk a véleményem szerint teljes mértékben csakis ránk tartozik. Ki akarok belőle mindenki mást zárni.


Asame kicsalja belőlem az első őszinte mosolyt. Azt azért megnézném, anyát hogy hozza el anélkül, hogy a vállára kéne vennie, meg hogy tartja itt, mert ő nem fog apa mellől tágítani. Hacsak apa sáros, mert akkor nagyon ki fog borulni. A gyökereiben rengetné meg anyát, ha az utóbbi igaz lenne és én nagyon remélem, hogy nem az. Jó lenne, ha ez ez egész csak rólam szólna, ha apám és a cége tökéletesen kimaradt volna mindenből. Akkor se tudnék kényelmesen hátradőlni és élni a vidám kis életemet itt, de így... dupla para. Aggódom anyámért és ez lemossa a mosolyomat.


Kiszakít a merengésemből és még a könyvelést is a kezembe nyomja. Fellapozom, belepillantok; mindenhol számok, értékek, mittomén, szóval csak lesek nagyokat, Asame meg poénkodik. Ma valahogy nem vagyok formában, lehet, inkább a kezébe kéne nyomnom és arra hivatkoznom, hogy beteg vagyok, visszavonulni a szobámba. Most nem tudom értékelni a heccelést, ezért a könyveléssel foglalkozom. Először is megpróbálom megérteni alapjaiban az egészet, például megtalálni a dátumokban azt, ami nekem kellene. Ez elég nehéz úgy, hogy az időérzékem elvesztettem.

- Mit is írunk ma és milyen nap van? - kérdezem fel sem pillantva. Totál idiótának tűnhetek, látni nem szeretném az arcán, hogy annak vél, nem szaladok bele ugyanis szándékosan a pofonokba, mint korábban elmondtam. Meg így úgy tűnhet, ismerkedem a könyveléssel, pedig az full olyan számomra, mintha... nem is tudom, arabul írták volna. De azért kezdek rájönni, mi van.