A prés kész, már csak reménykednem kell, hogy úgy sül el a dolog, ahogy szeretném. És én reménykedem benne bőszen. Nagy műgonddal vágom körbe a következő lepkét, mikor a laptopon való pötyögés elhal. Felpillantok az olló felett, s látom, hogy Asame lapot keres, majd hajtogatni kezd. Szám szeglete mosolyra kúszik az elém táruló látvány miatt. Nem gondoltam volna, hogy ő is kedvet kaphat az alkotáshoz, így kihúzom a papír vágott szélei közül az eszközt és leeresztem az ölembe, hogy figyelhessem a munkálkodását. Én nem tudok hajtogatni, talán egy tátikával még elbírok, de egyébként rájöttem korábban, hogy az origamit nem nekem találták ki. Pedig milyen szép díszeket lehetne csinálni papírból…
Elém teszi Asame a kész darumadarat, én meg óvatosan a kezembe veszem és megforgatom, hogy minden oldalról megcsodálhassam. Tetszik, a körítés hozzá meg még jobban. Azt tudtam, hogy ezer darut kell hajtani, ha egy nagy kívánságot szeretnél, hogy megvalósuljon, de a többit nem. Csüngök a szavain, majd mikor elhallgat, magamban mosolyogva visszateszem az asztalra a munkáját.
- Tudnál nekem hajtani egy ekkorát? – és egy körülbelül négy-öt centis méretet mutatok neki. Egy pici fehér daru jól nézne ki a színes lepkerengeteg tetején és akkor nem egy másik papírból, vagy ennek a hátteréből kell összeügyeskednem egy masnit, vagy valamit, hanem a daru lesz a dísze.
Folytatom én is a munkát, mert a leghosszabb része a doboznak ez, kivagdalni a csomagolópapírból a mintákat, majd kívül-belül bevonni velük a két részt. Ez adja meg a küllemét a doboznak, a minta minta hátán nekem nagyon bejön, ráadásul vastagabbá teszi a papírt és ezzel a tető biztos záródása is meg van oldva. Jó kis ragasztószag terjeng miatta, én azonban már megszoktam, Asame meg ne szóljon, hiszen a cigarettája füstje, mint ahogy azt már korábban neki mondtam, betölti az egész házat. Nem mintha bánnám.
Később befut Akihito is. Vidáman köszönök neki, de nem érzem úgy, hogy ki kellene mennem, és mivel erről egyikük sem tájékoztat, ezért bent maradok. Néha figyelem a párosuk, mosolygom rajtuk, de kimaradok a társalgásból nagyrészt, hiszen dolgoznak, nekem pedig nem áll szándékomban zavarni ebben őket. Egyszerűen csak szeretem Akihito stílusát, meg tetszik, ahogy időnként oltják egymást Asaméval. Remek köztük a kapcsolat, tényleg olyan talán, mintha testvérek lennének. Nem tudom biztosan megállapítani, mivel mi nem kedveljük egymást a húgommal.
Míg ők tárgyalnak, én elkészítem a dobozom és összepakolok, majd keskeny lapra megpróbálok fogalmazni egy pár soros üzenetet anyának. Nehéz, mert most hat teljes papír is kevés lenne, ha valamit is mondani szeretnék neki, viszont nem akarom pár semmitmondó mondattal kiszúrni sem a szemét. Elcsenem Asame tollát, majd hosszas gondolkodás után, ami alatt a számhoz ütögetem a tárgyat, finoman megrágcsálom a végét, a szám körül lévő pirszingjeimhez kocogtatom, forgatom az ujjaim közt, megfogalmazok egy szívből jövő, rövid üzenetet anyának, melyet nagyon apró és meglepően szép írással vetek papírra: „Egyik szemem sír, mert nem lehetek veled, de a másik nevet, mert megleltem, amit nem is tudtam, hogy kerestem, elengedni azonban semmiért se lennék hajlandó. Később, mikor már megy, megmutatom a boldogságom.”
Elköszönök Akihitotól, összehajtom a levélkémet, visszaadom Asame tollát, majd mikor beveszi a gyógyszerét, menetkész leszek. Az elkészített dolgok maradnak az asztalon, mert a doboznak száradnia kell, a levelet pedig nem akarom elkeverni, de az összepakolt cuccot a kezembe veszem.
- Aludhatok megint melletted? – kérdezem meg halk hangon Asamét. Ha igennel válaszol, csak azért kell visszamennem a szobámba, hogy lepakoljak, átöltözzek alvós ruhába és magamhoz vegyem a gyógyszereimet, ha viszont nemmel, aminek nem örülnék túlzottan, akkor azért, hogy ő minél előbb le tudjon pihenni.
Elém teszi Asame a kész darumadarat, én meg óvatosan a kezembe veszem és megforgatom, hogy minden oldalról megcsodálhassam. Tetszik, a körítés hozzá meg még jobban. Azt tudtam, hogy ezer darut kell hajtani, ha egy nagy kívánságot szeretnél, hogy megvalósuljon, de a többit nem. Csüngök a szavain, majd mikor elhallgat, magamban mosolyogva visszateszem az asztalra a munkáját.
- Tudnál nekem hajtani egy ekkorát? – és egy körülbelül négy-öt centis méretet mutatok neki. Egy pici fehér daru jól nézne ki a színes lepkerengeteg tetején és akkor nem egy másik papírból, vagy ennek a hátteréből kell összeügyeskednem egy masnit, vagy valamit, hanem a daru lesz a dísze.
Folytatom én is a munkát, mert a leghosszabb része a doboznak ez, kivagdalni a csomagolópapírból a mintákat, majd kívül-belül bevonni velük a két részt. Ez adja meg a küllemét a doboznak, a minta minta hátán nekem nagyon bejön, ráadásul vastagabbá teszi a papírt és ezzel a tető biztos záródása is meg van oldva. Jó kis ragasztószag terjeng miatta, én azonban már megszoktam, Asame meg ne szóljon, hiszen a cigarettája füstje, mint ahogy azt már korábban neki mondtam, betölti az egész házat. Nem mintha bánnám.
Később befut Akihito is. Vidáman köszönök neki, de nem érzem úgy, hogy ki kellene mennem, és mivel erről egyikük sem tájékoztat, ezért bent maradok. Néha figyelem a párosuk, mosolygom rajtuk, de kimaradok a társalgásból nagyrészt, hiszen dolgoznak, nekem pedig nem áll szándékomban zavarni ebben őket. Egyszerűen csak szeretem Akihito stílusát, meg tetszik, ahogy időnként oltják egymást Asaméval. Remek köztük a kapcsolat, tényleg olyan talán, mintha testvérek lennének. Nem tudom biztosan megállapítani, mivel mi nem kedveljük egymást a húgommal.
Míg ők tárgyalnak, én elkészítem a dobozom és összepakolok, majd keskeny lapra megpróbálok fogalmazni egy pár soros üzenetet anyának. Nehéz, mert most hat teljes papír is kevés lenne, ha valamit is mondani szeretnék neki, viszont nem akarom pár semmitmondó mondattal kiszúrni sem a szemét. Elcsenem Asame tollát, majd hosszas gondolkodás után, ami alatt a számhoz ütögetem a tárgyat, finoman megrágcsálom a végét, a szám körül lévő pirszingjeimhez kocogtatom, forgatom az ujjaim közt, megfogalmazok egy szívből jövő, rövid üzenetet anyának, melyet nagyon apró és meglepően szép írással vetek papírra: „Egyik szemem sír, mert nem lehetek veled, de a másik nevet, mert megleltem, amit nem is tudtam, hogy kerestem, elengedni azonban semmiért se lennék hajlandó. Később, mikor már megy, megmutatom a boldogságom.”
Elköszönök Akihitotól, összehajtom a levélkémet, visszaadom Asame tollát, majd mikor beveszi a gyógyszerét, menetkész leszek. Az elkészített dolgok maradnak az asztalon, mert a doboznak száradnia kell, a levelet pedig nem akarom elkeverni, de az összepakolt cuccot a kezembe veszem.
- Aludhatok megint melletted? – kérdezem meg halk hangon Asamét. Ha igennel válaszol, csak azért kell visszamennem a szobámba, hogy lepakoljak, átöltözzek alvós ruhába és magamhoz vegyem a gyógyszereimet, ha viszont nemmel, aminek nem örülnék túlzottan, akkor azért, hogy ő minél előbb le tudjon pihenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése