145.

Asame

Amint Deon is megérkezik, újra végigfutok rajta egy gyors feltérképezéssel. Igen, határozottan erre a vadabb kiegészítőre gondoltam. Csibe, nem csalódtam benned. Vajon ő is sejti, hogy tényleg kurva jól néz ki most? Gondolom... Kíváncsi leszek azért Keiyuu arcára, mert ha valaki, akkor ő odavan azért, hogy körülugrálják és agyon dicsérik, mennyire jól néz ki, de ahogy végigpillantok Deonon, már az ő sikere is garantált és egy elégedett mosoly ül ki arcomra. A kocsiút alatt nem igazán tervezek beszélgetni semmiről, mert még mindig az van bennem, hogy én ezt valahogy kurvára nem akarom. Végül eszembe jut mégiscsak valami és Deonra pillantva csendesen szólok hozzá.

- Mondd csak, csibe, nem hiányzik valami? - kérdezem tőle komolyan, erősen célozva arra, hogy vajon eszébe jutott akár csak egy pillanatra is az ajándék, amit az édesanyjának készített. Ha neki nem, semmi pánik, figyelek a részletekre és figyelek azért arra is, ami neki fontos, így elhoztam. És kivételesen még csak nem is csesztetni akarom, nem azért kérdezem. S miután a választ is megkapom tőle, megnyugtatom, hogy elhoztam, ne aggódjon. Kevés dolog van, ami nekem bármit is számít, de az ilyen dolgok igen, ezt sohasem tagadtam. És nem is fogom senki előtt. Nekem fontosak a hagyományok, a tradíciók, ahogy elég sok yakuzának. Ezért is kötöttem a katanát és a wakizashit az oldalamra a pingvinruhához.


Alig egy negyven perc után leparkolunk a színház előtt. Jó pár testőr van kint, mindegyik Nishidáé. Mielőtt bemennénk azonban, még megvárom, hogy Deon kimásszon a kocsiból és ismét komolyan szólok hozzá.

- Szeretném, ha egyelőre mellettem maradnál – mondom neki komolyan. - Az előadás után úgyis Kazura bízlak, de addig jobb, ha a közelemben vagy. Valószínűleg amúgy is ő is Nishida közelében fog ólálkodni. A másik, amit még jó, ha tudsz – kezdek bele és magamhoz intem Deon testőreit. - Ők a te testőreid, ha bármi van, hozzájuk menj – mondom neki komolyan. - Minden bizonnyal sokan meg fognak nézni, nem csak a külsőd miatt, nem csak azért, mert ilyen vadmacskát csak Asahito mellett szoktak meg, hanem azért is, mert új vagy. Valószínűleg kapsz egy-két élesebb megjegyzést, lehetőleg most viseld el – kérem őt csendesen, őszintén, majd elindulunk befelé. Első utam Nishidához vezet, hogy köszöntsem őt. Nem csalódtam, az ő oldalán is ott figyel a katana és a wakizashi, ám Kazuki nincs mellette és ez őszintén meglep, de Nishida megnyugtat, hogy valahol itt kóborol, véleménye szerint épp Ryoval csacsog valamelyik asztalnál. Elnézést kérek a férfitól, majd Deonhoz lépve kérem meg, hogy kövessen. Egy színházi dolgozóhoz kísérem, akinek odaadhatja az ajándékot és aki majd átadja azt az édesanyjának az előadás után.


Miután ezzel is végzünk, visszatérünk az előtérbe. Folyamatosan érkeznek meg a yakuzák és családjaik, majd tíz perccel kezdés előtt beterelnek minket a színházterembe. Az előadás tényleg gyönyörű. Lopva-lopva Deonra pillantok és örömmel tölt el mindaz, amit az arcán látok. Boldog, határozottan. Deon anyja határozottan tehetséges és igencsak szép nő, egyszerűen lenyűgöz a látvány. Alig egy óra múlva azonban véget ér az egész, s mi átsétálunk a fogadóterembe, ahol megkezdődik az ilyenkor hivatalos procedúra. Sorra lépünk ki az előre kirakott fadobozhoz és belecsúsztatjuk az előre megírt csekkeket a jótékonysági összegekről. A végével azonban én sem számoltam igazán. Deon anyját kérik fel arra, hogy az összegzett eredményeket közölje. Rendben, majd csak lesz valahogy. Végül, bár látom a nőn, hogy fiát keresi a tömegben, nem találja meg, amiről most jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy jó vagy sem, végül odalépek a kölyökhöz és a fülébe súgom, hogy ha mégis szeretné, akkor menjen.


Innentől kezdve részemről vége a társasági élet ezen formájának, mert a terem olyan pontjára terelget Nishida, ami egész távol van a fogadástól, s leülve a hatalmas kerek asztalhoz megkezdjük az értekezést.