Magamon érzem Asame tekintetét, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy ránézek, magamnak pedig azt a lehetőséget, hogy leolvassam az arcáról, tetszem-e neki. Nem igazán tudom, hányadán állunk, úgyhogy visszavonulok a gondolataim világába, hogy felépítsem a szerepemet, elképzeljek helyzeteket, amikben valahogy reagálnom kell, de nem biztos, hogy akkor ott kipattanna a fejemből, hogyan is kéne. Aztán Asame hangja kiránt a város bambulásából, és hirtelen fordul velem egyet a világ, majd lefagyok. Hogy felejthettem el?! És hogy ennyire?! Rémülten pillantok rá, majd ki a kocsiból, mintha kész lennék kivetni magam, hogy hazaszaladjak érte, de megnyugtat, hogy neki nem ment ki a fejéből az anyának készített ajándék. Nekem ott volt utoljára kósza gondolatként a tudatomban, mikor a fürdőbe igyekeztem, de a sietség miatt semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra, nehogy meztelenül szédüljek ki onnan a nagy kapkodás miatt, vagy kellemetlenebb helyzetbe sodorjam magam azzal, hogy alsónadrágért Asame orra előtt túrok a szekrénybe, majd visszavonulok felvenni azt.
Az a kemény fél perc, ami a kérdés és a megnyugtatás közt telt el, szétverte az egész eddigi munkám a lélekjelenlétemen. Érzem, hogy amit eddig építettem, most szétesik és a porba hull, hogy megint elönt a pánik, ráadásul alaposan megharagszom magamra, mert nem elég, hogy a nap nagy részét elbasztam, még egy ennyire fontos dologról is teljes mértékben megfeledkeztem. Perceket töltök azzal, hogy összekaparjam magam, aztán mégis csupán annyira futja, hogy egy végtelenül hálás pillantással köszönöm meg Asaménak, amit értem tett.
Elismerésem… kiborítom, idegesítem, beszólok neki, mittudomén, s ő ilyet tesz… Levett a lábamról. Még jó, hogy ülök. Kezdhetem aztán elölről a szerepem tökéletesítését, s ezt meditálva teszem meg. Persze nagyon ügyelek arra, hogy ne dőljek semerre, mert ha összetörik a lakk a hajamon, cseszhetem a csilivili megjelenésem, pedig erősen oda akarok verni Keiyuunak. Nem ártott nekem az a srác, tulajdonképpen a harc az én baromságom, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem indítok feltűnőségi háborút. Talán vehetjük ezt a részemről úgy, mint Kazuéról a gyorsulást. Ha jól vettem ki, nincs haragban Hirotoval, de a versengés mégis megvan köztük. Valahogy így szeretném én is Keiyuuval, bár ha Asaménak igaza van és ez a srác igazi vipera, akkor jobb lesz lelökni a trónról. Puszta kedvtelésből.
Szinte érzem, hogy közeledünk a színházhoz. Lehet, hogy csak az időérzékem miatt, de lehet, hogy a BMW dorombolása jelzi meg számomra. Mindegy is, felnyitom a szemem és ideges-izgatott pillantással nézek a hatalmas épületre. Most annyira más… nem csupán a testőröktől, hanem… nem is tudom… talán csak más szemmel nézek rá. A gyomrom kicsire szűkül, ezért örülök, hogy régen ettem utoljára, legalább nincs mit kihányni a feszültségtől. Na nem, ez nem kérvény volt, eszemben sincs rókázni. Sem most, sem az est későbbi pillanatában, sem máskor.
A kocsiból kimászva azonnal Asame mellé orientálódom. Immár nincs bennem ellenérzés, a tajtékok is elültek a lelkemben, amelyeket a mai alakításunk vert, úgyhogy a szerepemnek megfelelően kicsit kihúzva magam felpillantok rá. A tartásom dacot hordoz magában, büszkeséget, de érződik rajta, hogy Asaméval szemben alázatot tanúsítok. Ez mind fontos és már most, az első pillanatban indítani akarom a szerepjátékot, mert így találom biztonságosnak. Másfelől még lehet korrigálni, javítani rajta, ha nem tökéletes, nem feltétlen élesben megy az előadás. Még jó, hiszen ez az első.
Rábólintok a kérésére. Eszemben sincs kóricálni egyelőre, hiszen úgy képzeltem, bevonul velem, mint új kiskedvencével a színházba a többi yakuzához, és ha akar, eldicsekszik, ha nem, akkor természetesen nem. Nem tisztáztunk le mindent, ezért bízom benne, hogy eléggé összhangba kerültünk az elmúlt napokban ahhoz, hogy együtt tudjunk működni. Azt tudom, hogy ha akarunk, kiválóan meg tudjuk tenni, kiegészítjük egymást, ám az egy másik helyzet, egy zárt, bensőséges és felhevített levegőjű. Végülis valamilyen szinten ez itt is helytálló, zártnak zárt és a felforrósodottság miatt sem hiszem, hogy nyafognom kellene.
Megnézem magamnak a két testőrt. Szép szál legények, remélem, ha kell, jó szolgálatot is fognak tenni, de azért jó lenne, ha sosem lenne szükségem rájuk. Miután az emlékeimbe szívtam az arcukat, újra Asaméra nézek és hallgatom tovább a beszédét. Elvigyorodom, mikor vadmacskának nevez, egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam. Jól van, ezek szerint nagyon tetszem neki. Tovább vigyorgok és kuncogok a kifejezés miatt, miközben azért figyelek is rá. Fogalmam sincs, hogy fogom tudni szó nélkül hagyni a nekem címzett beszólásokat, de egy apró biccentéssel biztosítom Asamét róla, hogy igyekezni fogok fékezni a pofám, azután követem őt. Köszönöm én is Nishidát, egy kisebb meghajlásfélével méghozzá, hiszen nekem most sokkal alázatosabbnak kell lennem, mint amennyire szoktam. Csak ne szokjon hozzá.
Kazu sehol, ami engem is meglep, de nem hiszem, hogy szóvá tehetem, elképzelt szerepem szerint legalábbis nem nagyon, ezért megvárom, míg Asame megteszi, majd miután megtudom, hogy valahol itt van, lopva körülnézek. Nem szúrom ki, így felhagyok a keresésével és követem Asamét. Újabb váratlan dolog ér, ám nem csak engem. Yuuji ugyanannyira elképed, mint fordítva és hirtelen nem tudja, az alázatos színházi dolgozóként vagy régi ismerősként bánjon velem, én azonban gyorsan megadom neki a választ a kis dobozka átnyújtásával.
- Az előadás után add át anyámnak, kérlek – mondom neki. – Nekem ma nem áll módomban személyesen átnyújtani neki ezt egy minden bizonnyal fantasztikus alakítás jutalmául, de úgyis tudni fogja, hogy ezesetben egy üzenet várja – teszem még hozzá, hogy Yuuji elmondja anyának, nem találkozhatok vele, ezért aztán anya ne is keressen engem. Volt már olyan alkalom, hogy nem személyesen adtam át az ajándékomat, ilyenkor mindig megfogalmaztam az elcsípett színházi dolgozónak, miért nem, azzal leléptem. Most ez nem így lesz, de remélhetőleg anya nem kap az alkalmon, hogy láthasson. Yuuji végül meghajol, majd sietve távozik. Bizonyára van dolga bőven.
Míg az előadásra várunk, folyamatosan pásztázom a többi embert. Sajnos vagy nem sajnos, Asame gyanúja igazolódik a kígyós nő kapcsán, tényleg valamelyik yakuzának a felesége. Ő nem vesz észre engem, én azonban élénk színű rúzzsal kihívóvá tett, halványan mosolygó szájáról, s a felette díszelgő szépségpöttyről, meg veszélyes pillantásáról felismerem. Óvatosan a mellettem álló férfihez érek, majd szemöldökömmel bökök a nőre.
- Övé a kígyó – súgom halkan, aztán nem leskelődöm tovább, nehogy már most kivívjam magamnak az egyik feltűnő feleség figyelmét. Nem volna célszerű, úgy érzem.
Hamarosan bejutunk a terembe és az előadás is megkezdődik. Él és egyként lélegzik a színpad, a zenék eltaláltak, a táncok elbűvölnek, a látvány remek, anyát is kiválóan látom innen, és én le sem bírom róla venni a szemem, csak mikor vetek egy-egy kíváncsi pillantást Asaméra, hogy mit gondol, hogy érzi magát. Nyilván még a smink és a torzító fények ellenére is felismeri az édesanyámat, mert rengeteg vonását örököltem. Le sem tagadhatnánk egymást, de nem is akarjuk.
Azt hiszem, Yuuji előre megmondta anyának, hogy valahonnan nézem őt, mert észreveszem, hogy a tekintetével keres. Biztosan felismerne, ha kiszúrna, ám sosincs elég ideje hozzá, mert mindig vissza kell vonulnia a szerepébe, hogy tökéletes alakítást nyújtson. Ezen aztán nagyokat vigyorgok, néha a számat is be kell fognom, nehogy elröhögjem magam. Anyából, mint mindig, árad az erő és a báj. Igazi, vérbeli, csodálatos nő. Az egyetlen, akit tiszta szívből imádok és a legegyszerűbb dolgokkal is le tud nyűgözni. Minden mozdulata arról árulkodik, hogy megint napokig készült erre az előadásra, kitartóan gyakorolt időt és energiát nem spórolva. Sajnálom, hogy nem leshettem meg, a házunk mögötti kis kertben ezerszer jobban nézett volna ki ez a tánc, mert a maga egyszerűségével és természetességével lehengerli az embert, de az embereknek a színházban nem egy nyers részlet kell, hanem egybe az egész. Nem lehet panasz, a rendező jó munkát végzett és a színészek is kihozták magukból a maximumot. Elégedett vagyok.
Feltöltődve lépdelek ki az előadóteremből Asame oldalán. Most nem figyelem a környezetemet, mert még most is a darab hatása alatt állok. Elképzelem anyámat, amint gyakorolta a szerepét és ettől megfeledkezem a valóságról. Hűha, ezt talán nem kéne! Ha ennyire élénken merülök bele a képzelgésbe, magával ránthat az álomvilágom, ahol már elég jártam utoljára, s úgy véli, ideje volna végre meglátogatnom, az viszont határozottan nem használna a megjelenésünknek, ha elájulnék és sehogy sem lehetne észhez téríteni.
Anyát szólítják és ő, miközben a dolgát teszi, kutat a tömegben, nyilván remélve, hogy megpillanthat engem. Feltűnésmentesen visszahúzódom Asame árnyékába, takarásba, hogy ne vehessen észre anya, s mikor engedélyt kapok rá, hogy felkeressem őt, megrázom a fejem. Két jó okom is van távol maradni anyutól. Az egyik, hogy jobb, ha a társaság megbízhatatlan tagjai nem tudják, hogy Asame új kedvence anyja színésznő, s hogy pontosan kicsoda, a másik pedig az, hogy tartom magam a kikötésemhez: csak akkor találkozom anyámmal újra, mikor nyugodtan leülhetünk beszélgetni, és rendesen bemutathatom egymásnak őt és Asamét. Ebből nem engedek, még akkor sem, ha kedvem lenne pipiskedve körbeforogni előtte és szorosan magamhoz ölelni. Persze a csuklódíszeim miatt azért óvatosan is.
Nem sokáig maradok magamra a vágyaimmal, aminek kifejezetten örülök, főleg, mert a társaságommá Kazu válik.
- Szerintem mindenki úgy kívánja, mint púpot a hátára, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni – mondom neki mosolyogva. – Hagyd már, túlvagyok rajta! – szólok rá játékosan. – Nem mondom, jó lett volna, ha az estéről is csiripelsz pár infót, de asszem, jobban jártál vele, hogy kiment a fejedből, mert elég paprikás lettem tőle – árulom el neki elröhögve magam. – Egyébként jól festesz és nem annyira durva ez a cucc, mint amennyire elsőnek tűnt – folytatom, miután kicsit lenyugszom, bár ez elég nehéz, mikor ennyire fel vagyok pörögve, mint most. – Akartam amúgy válaszolni az sms-edre, de csak induláskor találtam meg, akkor meg már nem nagyon láttam értelmét, gondoltam, megbeszélhetjük személyesen – térek új témára. – Mit értettél azalatt a beavatós szöveg alatt? Azt nem nagyon vágtam.
Az a kemény fél perc, ami a kérdés és a megnyugtatás közt telt el, szétverte az egész eddigi munkám a lélekjelenlétemen. Érzem, hogy amit eddig építettem, most szétesik és a porba hull, hogy megint elönt a pánik, ráadásul alaposan megharagszom magamra, mert nem elég, hogy a nap nagy részét elbasztam, még egy ennyire fontos dologról is teljes mértékben megfeledkeztem. Perceket töltök azzal, hogy összekaparjam magam, aztán mégis csupán annyira futja, hogy egy végtelenül hálás pillantással köszönöm meg Asaménak, amit értem tett.
Elismerésem… kiborítom, idegesítem, beszólok neki, mittudomén, s ő ilyet tesz… Levett a lábamról. Még jó, hogy ülök. Kezdhetem aztán elölről a szerepem tökéletesítését, s ezt meditálva teszem meg. Persze nagyon ügyelek arra, hogy ne dőljek semerre, mert ha összetörik a lakk a hajamon, cseszhetem a csilivili megjelenésem, pedig erősen oda akarok verni Keiyuunak. Nem ártott nekem az a srác, tulajdonképpen a harc az én baromságom, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem indítok feltűnőségi háborút. Talán vehetjük ezt a részemről úgy, mint Kazuéról a gyorsulást. Ha jól vettem ki, nincs haragban Hirotoval, de a versengés mégis megvan köztük. Valahogy így szeretném én is Keiyuuval, bár ha Asaménak igaza van és ez a srác igazi vipera, akkor jobb lesz lelökni a trónról. Puszta kedvtelésből.
Szinte érzem, hogy közeledünk a színházhoz. Lehet, hogy csak az időérzékem miatt, de lehet, hogy a BMW dorombolása jelzi meg számomra. Mindegy is, felnyitom a szemem és ideges-izgatott pillantással nézek a hatalmas épületre. Most annyira más… nem csupán a testőröktől, hanem… nem is tudom… talán csak más szemmel nézek rá. A gyomrom kicsire szűkül, ezért örülök, hogy régen ettem utoljára, legalább nincs mit kihányni a feszültségtől. Na nem, ez nem kérvény volt, eszemben sincs rókázni. Sem most, sem az est későbbi pillanatában, sem máskor.
A kocsiból kimászva azonnal Asame mellé orientálódom. Immár nincs bennem ellenérzés, a tajtékok is elültek a lelkemben, amelyeket a mai alakításunk vert, úgyhogy a szerepemnek megfelelően kicsit kihúzva magam felpillantok rá. A tartásom dacot hordoz magában, büszkeséget, de érződik rajta, hogy Asaméval szemben alázatot tanúsítok. Ez mind fontos és már most, az első pillanatban indítani akarom a szerepjátékot, mert így találom biztonságosnak. Másfelől még lehet korrigálni, javítani rajta, ha nem tökéletes, nem feltétlen élesben megy az előadás. Még jó, hiszen ez az első.
Rábólintok a kérésére. Eszemben sincs kóricálni egyelőre, hiszen úgy képzeltem, bevonul velem, mint új kiskedvencével a színházba a többi yakuzához, és ha akar, eldicsekszik, ha nem, akkor természetesen nem. Nem tisztáztunk le mindent, ezért bízom benne, hogy eléggé összhangba kerültünk az elmúlt napokban ahhoz, hogy együtt tudjunk működni. Azt tudom, hogy ha akarunk, kiválóan meg tudjuk tenni, kiegészítjük egymást, ám az egy másik helyzet, egy zárt, bensőséges és felhevített levegőjű. Végülis valamilyen szinten ez itt is helytálló, zártnak zárt és a felforrósodottság miatt sem hiszem, hogy nyafognom kellene.
Megnézem magamnak a két testőrt. Szép szál legények, remélem, ha kell, jó szolgálatot is fognak tenni, de azért jó lenne, ha sosem lenne szükségem rájuk. Miután az emlékeimbe szívtam az arcukat, újra Asaméra nézek és hallgatom tovább a beszédét. Elvigyorodom, mikor vadmacskának nevez, egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam. Jól van, ezek szerint nagyon tetszem neki. Tovább vigyorgok és kuncogok a kifejezés miatt, miközben azért figyelek is rá. Fogalmam sincs, hogy fogom tudni szó nélkül hagyni a nekem címzett beszólásokat, de egy apró biccentéssel biztosítom Asamét róla, hogy igyekezni fogok fékezni a pofám, azután követem őt. Köszönöm én is Nishidát, egy kisebb meghajlásfélével méghozzá, hiszen nekem most sokkal alázatosabbnak kell lennem, mint amennyire szoktam. Csak ne szokjon hozzá.
Kazu sehol, ami engem is meglep, de nem hiszem, hogy szóvá tehetem, elképzelt szerepem szerint legalábbis nem nagyon, ezért megvárom, míg Asame megteszi, majd miután megtudom, hogy valahol itt van, lopva körülnézek. Nem szúrom ki, így felhagyok a keresésével és követem Asamét. Újabb váratlan dolog ér, ám nem csak engem. Yuuji ugyanannyira elképed, mint fordítva és hirtelen nem tudja, az alázatos színházi dolgozóként vagy régi ismerősként bánjon velem, én azonban gyorsan megadom neki a választ a kis dobozka átnyújtásával.
- Az előadás után add át anyámnak, kérlek – mondom neki. – Nekem ma nem áll módomban személyesen átnyújtani neki ezt egy minden bizonnyal fantasztikus alakítás jutalmául, de úgyis tudni fogja, hogy ezesetben egy üzenet várja – teszem még hozzá, hogy Yuuji elmondja anyának, nem találkozhatok vele, ezért aztán anya ne is keressen engem. Volt már olyan alkalom, hogy nem személyesen adtam át az ajándékomat, ilyenkor mindig megfogalmaztam az elcsípett színházi dolgozónak, miért nem, azzal leléptem. Most ez nem így lesz, de remélhetőleg anya nem kap az alkalmon, hogy láthasson. Yuuji végül meghajol, majd sietve távozik. Bizonyára van dolga bőven.
Míg az előadásra várunk, folyamatosan pásztázom a többi embert. Sajnos vagy nem sajnos, Asame gyanúja igazolódik a kígyós nő kapcsán, tényleg valamelyik yakuzának a felesége. Ő nem vesz észre engem, én azonban élénk színű rúzzsal kihívóvá tett, halványan mosolygó szájáról, s a felette díszelgő szépségpöttyről, meg veszélyes pillantásáról felismerem. Óvatosan a mellettem álló férfihez érek, majd szemöldökömmel bökök a nőre.
- Övé a kígyó – súgom halkan, aztán nem leskelődöm tovább, nehogy már most kivívjam magamnak az egyik feltűnő feleség figyelmét. Nem volna célszerű, úgy érzem.
Hamarosan bejutunk a terembe és az előadás is megkezdődik. Él és egyként lélegzik a színpad, a zenék eltaláltak, a táncok elbűvölnek, a látvány remek, anyát is kiválóan látom innen, és én le sem bírom róla venni a szemem, csak mikor vetek egy-egy kíváncsi pillantást Asaméra, hogy mit gondol, hogy érzi magát. Nyilván még a smink és a torzító fények ellenére is felismeri az édesanyámat, mert rengeteg vonását örököltem. Le sem tagadhatnánk egymást, de nem is akarjuk.
Azt hiszem, Yuuji előre megmondta anyának, hogy valahonnan nézem őt, mert észreveszem, hogy a tekintetével keres. Biztosan felismerne, ha kiszúrna, ám sosincs elég ideje hozzá, mert mindig vissza kell vonulnia a szerepébe, hogy tökéletes alakítást nyújtson. Ezen aztán nagyokat vigyorgok, néha a számat is be kell fognom, nehogy elröhögjem magam. Anyából, mint mindig, árad az erő és a báj. Igazi, vérbeli, csodálatos nő. Az egyetlen, akit tiszta szívből imádok és a legegyszerűbb dolgokkal is le tud nyűgözni. Minden mozdulata arról árulkodik, hogy megint napokig készült erre az előadásra, kitartóan gyakorolt időt és energiát nem spórolva. Sajnálom, hogy nem leshettem meg, a házunk mögötti kis kertben ezerszer jobban nézett volna ki ez a tánc, mert a maga egyszerűségével és természetességével lehengerli az embert, de az embereknek a színházban nem egy nyers részlet kell, hanem egybe az egész. Nem lehet panasz, a rendező jó munkát végzett és a színészek is kihozták magukból a maximumot. Elégedett vagyok.
Feltöltődve lépdelek ki az előadóteremből Asame oldalán. Most nem figyelem a környezetemet, mert még most is a darab hatása alatt állok. Elképzelem anyámat, amint gyakorolta a szerepét és ettől megfeledkezem a valóságról. Hűha, ezt talán nem kéne! Ha ennyire élénken merülök bele a képzelgésbe, magával ránthat az álomvilágom, ahol már elég jártam utoljára, s úgy véli, ideje volna végre meglátogatnom, az viszont határozottan nem használna a megjelenésünknek, ha elájulnék és sehogy sem lehetne észhez téríteni.
Anyát szólítják és ő, miközben a dolgát teszi, kutat a tömegben, nyilván remélve, hogy megpillanthat engem. Feltűnésmentesen visszahúzódom Asame árnyékába, takarásba, hogy ne vehessen észre anya, s mikor engedélyt kapok rá, hogy felkeressem őt, megrázom a fejem. Két jó okom is van távol maradni anyutól. Az egyik, hogy jobb, ha a társaság megbízhatatlan tagjai nem tudják, hogy Asame új kedvence anyja színésznő, s hogy pontosan kicsoda, a másik pedig az, hogy tartom magam a kikötésemhez: csak akkor találkozom anyámmal újra, mikor nyugodtan leülhetünk beszélgetni, és rendesen bemutathatom egymásnak őt és Asamét. Ebből nem engedek, még akkor sem, ha kedvem lenne pipiskedve körbeforogni előtte és szorosan magamhoz ölelni. Persze a csuklódíszeim miatt azért óvatosan is.
Nem sokáig maradok magamra a vágyaimmal, aminek kifejezetten örülök, főleg, mert a társaságommá Kazu válik.
- Szerintem mindenki úgy kívánja, mint púpot a hátára, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni – mondom neki mosolyogva. – Hagyd már, túlvagyok rajta! – szólok rá játékosan. – Nem mondom, jó lett volna, ha az estéről is csiripelsz pár infót, de asszem, jobban jártál vele, hogy kiment a fejedből, mert elég paprikás lettem tőle – árulom el neki elröhögve magam. – Egyébként jól festesz és nem annyira durva ez a cucc, mint amennyire elsőnek tűnt – folytatom, miután kicsit lenyugszom, bár ez elég nehéz, mikor ennyire fel vagyok pörögve, mint most. – Akartam amúgy válaszolni az sms-edre, de csak induláskor találtam meg, akkor meg már nem nagyon láttam értelmét, gondoltam, megbeszélhetjük személyesen – térek új témára. – Mit értettél azalatt a beavatós szöveg alatt? Azt nem nagyon vágtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése