Összeugrik a gyomrom, mikor átkarolva engem indul el és én természetesen lépek vele. Lopva nézek rá fel néha, míg a házba megyünk és az sem könnyít a helyzetemen, hogy beérve aztán elereszt. Nem tudom, mihez kezdjek magammal, mit csináljak, vagy mit ne, úgyhogy szépen ballagok, amerre irányít. A dolgozószobában már otthonosabban érzem egy kicsit magam, s könnyedén nekidőlök az asztalának mellette. Megnyugodtam most, hogy Feiről és Hirotoról kezdett beszélni. Figyelek rá, majd a hideg kilel, mikor az "eléggé készségesen szét kell tennie a lábát" részhez ér. Elképzelem, és kicsit sem tetszenek az ilyen megfogalmazások sem, nemhogy amit el bírok hozzájuk képzelni. Megsimogatom a karjaim, hogy a rajtuk felmeredt szőrszálakat visszaegyengessem a bőrömre. Amit Hirotonak szánt sors kegyetlen, embertelen, de nem is vártam Asamétól mást. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen az ő nevét forrasztották össze a legrémisztőbb melléknevekkel. Rászolgált. Így még jobban örülök neki, hogy engem sosem akart megtörni. Finom porrá tudna őrölni, ha akarna, érzem, ahogy azt is, hogy nem akar.
Amint a kínaiak módszereiről kezd beszélni, idegesen ellököm magam az asztaltól és olyan gyorsasággal gyújtok rá, mint amilyet még nem látott tőlem Asame szerintem. Egyszerűbb lenne rászólni, hogy inkább hallgasson el, de legbelül én akartam hallani. Hirtelen szívom meg az égő dohányt, majd bent tartom a füstöt és szívem lüktetésére figyelek. Nem nyugtat meg, de legalább elterel az elképzeléseimből. Ha valamit, akkor azt, amit szavakkal lefest, nem tudok elviselni, még gondolatban sem. Nyilván látja rajtam, hogy nem szeretném, ha részletezné, mit művel egy kínai vadbarom a "szukájával", ám azért a biztonság kedvéért villantok rá egy gyilkos pillantást, hogy eszébe se jusson "mesélni". Még ellenkezni sincs kedvem az állításával az előzmények után, inkább szinte eszem a cigarettámat, majd durván belepasszírozom a hamutartóba a csikket. Idegessé tesz a téma és nem is értem, Asame hogy tud ilyen nyugodtan beszélni róla. Megkérdezhetném akár azt is, hogy honnan tud ilyen sokat a kínaiak hálási szokásairól, de nincs kedvem sem ingerkedni, sem beleszaladni valamibe, amiről nagyon nem szeretnék többet tudni.
Mély lélegzetet veszek, majd kifújom azt. Kicsit jobban vagyok, talán. Erőtlen viszonzom a mosolyát, aztán eszembe jut Kazu, akinek nagy vágya volt versenyezni Asaméval és megered az örömöm. Már próbálnám rábeszélni, mikor körbefon erős karjaival és számra tapad az övé. Tudja ám, hogyan olvasszon fel. És azt is, hogyan rántsa ki alólam a talajt. Megint ráfagynak az érzelmek az arcomra, a meglepettség, a zavar, az ijedtség, s habozok, mígnem eltűnik előlem. Most mit csináljak? Belemenjek a játékba, vagy futamodjak meg? Utóbbi sem tűnik annyira szörnyű ötletnek annak fényében, hogy előbb fojtom magam a vízbe a parától, mint egy értelmes szót akár ki tudnék nyögni, ennek ellenére rohanva megyek Asame után. Már csorog a víz a kádba, ő pedig vetkőzik, mikor befutok. Rá sem nézek, csak gyorsan követem a példáját. Zokni le, póló le, nadrág le, ... és itt megáll a tudomány nálam.
Amint a kínaiak módszereiről kezd beszélni, idegesen ellököm magam az asztaltól és olyan gyorsasággal gyújtok rá, mint amilyet még nem látott tőlem Asame szerintem. Egyszerűbb lenne rászólni, hogy inkább hallgasson el, de legbelül én akartam hallani. Hirtelen szívom meg az égő dohányt, majd bent tartom a füstöt és szívem lüktetésére figyelek. Nem nyugtat meg, de legalább elterel az elképzeléseimből. Ha valamit, akkor azt, amit szavakkal lefest, nem tudok elviselni, még gondolatban sem. Nyilván látja rajtam, hogy nem szeretném, ha részletezné, mit művel egy kínai vadbarom a "szukájával", ám azért a biztonság kedvéért villantok rá egy gyilkos pillantást, hogy eszébe se jusson "mesélni". Még ellenkezni sincs kedvem az állításával az előzmények után, inkább szinte eszem a cigarettámat, majd durván belepasszírozom a hamutartóba a csikket. Idegessé tesz a téma és nem is értem, Asame hogy tud ilyen nyugodtan beszélni róla. Megkérdezhetném akár azt is, hogy honnan tud ilyen sokat a kínaiak hálási szokásairól, de nincs kedvem sem ingerkedni, sem beleszaladni valamibe, amiről nagyon nem szeretnék többet tudni.
Mély lélegzetet veszek, majd kifújom azt. Kicsit jobban vagyok, talán. Erőtlen viszonzom a mosolyát, aztán eszembe jut Kazu, akinek nagy vágya volt versenyezni Asaméval és megered az örömöm. Már próbálnám rábeszélni, mikor körbefon erős karjaival és számra tapad az övé. Tudja ám, hogyan olvasszon fel. És azt is, hogyan rántsa ki alólam a talajt. Megint ráfagynak az érzelmek az arcomra, a meglepettség, a zavar, az ijedtség, s habozok, mígnem eltűnik előlem. Most mit csináljak? Belemenjek a játékba, vagy futamodjak meg? Utóbbi sem tűnik annyira szörnyű ötletnek annak fényében, hogy előbb fojtom magam a vízbe a parától, mint egy értelmes szót akár ki tudnék nyögni, ennek ellenére rohanva megyek Asame után. Már csorog a víz a kádba, ő pedig vetkőzik, mikor befutok. Rá sem nézek, csak gyorsan követem a példáját. Zokni le, póló le, nadrág le, ... és itt megáll a tudomány nálam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése