Nálam megint betetőzött egy pohár. Félek, de nem érdekel. Egyszer már kész voltam félredobni mindent, így ez most sem lesz nehezebb. Sőt, talán még könnyebb is, hiszen mindig az első lépés a legnehezebb. Márpedig azt megtettem. És a másodikat is. Ismét hagyom magam mozdítani, s most is önmaga fölé helyez, mint mikor az ölére vett és cipelt. Kevésbé félek, ha felette vagyok, de több a lehetőségem menekülni is, mégsem teszem meg. Minek kezdeményezzek valamit, amitől aztán megfutamodom? Aztán meg csodálkozzak, hogy a másik idegbajt kap, mert nem bír kiigazodni rajtam? Nem. Komoly szándék vezérelt, alaposan megfontoltam, újra és újra meggondoltam, s még az utolsó pillanatban is, hogy mozdultam volna, megkérdeztem magamtól, akarom-e és a válasz, bármennyire is elkeseredetten kérdeztem, igen volt. A félelmeim képébe kívánok röhögni, hogy visszariadjanak tőlem és békén hagyjanak végre. Félelem nélkül szeretném szeretni Asamét. Olyan könnyen, mint amennyire könnyedén visszavágok neki szóban.
Érzem, hogy újabb üveg roppan szét bennem, hogy a rettegés mellett felerősödik a fájdalom, ami szétmar belülről, de felkészültem rá, hogy erre a kettőre számítanom kell, úti társaim lesznek a valóságba visszavezető úton, hiszen Asaméval is megbeszéltük, és az orvosom is egyetértett velem ezekben. Most már biztos vagyok abban, hogy a bizalom nem áll összefüggésben a félelemmel, nem hatnak egymásra, bennem legalábbis nem. Mert én bízom Asaméban, máskülönben nem jöttem volna utána, nem ültem volna vele egy kádba, nem mellette aludnám a legjobb éjszakáimat, nem akkor érezném magam a legjobban védve, mikor mellette vagyok. A félelem ezek ellenére mégis trónján ül és igyekszik befolyásolni engem, de én le fogom onnan taszítani és el fogom űzni a lelkem közeléből.
Összesimulni egy kád forró vízben… ennél kedvemre valóbbat nehezen találtunk volna ki, amihez nem kell órákat repülni, mint például a görög tengerparthoz. Persze ügyetlenül helyezkedek és kínoskodva keresem a legkellemesebb helyzetet mindkettőnk számára, amivel csak azt érem el, hogy egyre jobban összedörgölőzünk. Pont nem azt, amit akartam. Megadom magam és egyszerűen csak ráengedem a testem Asamééra. Zavartnak és hihetetlenül esetlennek tűnhetek, és az is vagyok, ő pedig értheti, mert cirógat, kedveskedően, csitítón és gyengéden. Furcsa, ha ez is izgat? Ha minden vonal, amit a bőrömre húz, izzik az ujja nyomán és az a felület, amelyet még nem érintett, követeli, hogy ezen sürgősen változtasson? Hogy úgy érzem, megőrülök menten, de nem tudom, mit tehetnék, hogy kicsit is kielégültebbnek érezzem magam? Mert ez nem olyan egyszerű dolog, mint a kanosság, amit pár perc kézimunkával elűzhetsz egy időre, hanem valami szűnni nem akaró, fokozódó, forrósodó tömeg, amely túlnő rajtam.
Velem ellentétben Asame tudja, mit csináljon, nekem pedig eszemben sincs elorozni tőle az irányító szerepét. Szeretem, mikor csókba von, mert lila ködbe burkolja vele a rajtunk kívül álló dolgokat és minden delíriumos kéjképzetnél erősebben hat rám. Bele bírnék halni, minden túlzás nélkül. És boldogan fulladnék bele ebbe, noha minden ezredmásodperc többet ígér és kíván. Újabb, másfajta csókokat, lassabbakat vagy épp hogy szenvedélyesebbeket. Olyanokat, amitől lefoszlanak rólam a gátlásaim, megszűnik a szégyenérzetem, elfelejtem, hogy valaha féltem és a testem egy ösztönös, finom mozgásba kezd. Olyasmi ez, mint a tánc, amelyet akkor jársz, mikor már nem feszengsz, hanem csak hagyod, hogy vigyen a ritmus. Áramlásnak érzed, amelybe visszatérsz és nem tudhatod, hol, mikor kezdődött és meddig tart, hol ér majd véget.
Vallomást lehel Asame a számra és valamit vár, talán remél is tőlem, de fogalmam sincs, hogy mit. Nem viselkedek egyértelműen? Vagy csak jelezni kívánta, hogy mit érez? Asame kevés dolgot mond ki, ami a szívében lakozik, vagy a lelkéből ered, ezért ezeket mindig nagy becsben tartom. Fontosak a számomra. Legyek bátor és öntsem szavakba én is az érzelmeimet? Szívesebben mutatnám meg, de testünk így is kellően egymáshoz ér, hogy érezhessük a másik forró gerjedelmét. Hát maradnak a szavak.
- Én is téged – mondom meg neki őszintén, halkan, félve, hogy a fürdő visszaveri a hangom, azzal rátapasztom ajkaira az enyémeket, megpecsételve, belecsókolva a vallomásomat a szájába és nem engedem kiszökni onnan. Az övé, neki adtam, ahogy mindenem Asaméé és fordítva: ő is az enyém.
Érzem, hogy újabb üveg roppan szét bennem, hogy a rettegés mellett felerősödik a fájdalom, ami szétmar belülről, de felkészültem rá, hogy erre a kettőre számítanom kell, úti társaim lesznek a valóságba visszavezető úton, hiszen Asaméval is megbeszéltük, és az orvosom is egyetértett velem ezekben. Most már biztos vagyok abban, hogy a bizalom nem áll összefüggésben a félelemmel, nem hatnak egymásra, bennem legalábbis nem. Mert én bízom Asaméban, máskülönben nem jöttem volna utána, nem ültem volna vele egy kádba, nem mellette aludnám a legjobb éjszakáimat, nem akkor érezném magam a legjobban védve, mikor mellette vagyok. A félelem ezek ellenére mégis trónján ül és igyekszik befolyásolni engem, de én le fogom onnan taszítani és el fogom űzni a lelkem közeléből.
Összesimulni egy kád forró vízben… ennél kedvemre valóbbat nehezen találtunk volna ki, amihez nem kell órákat repülni, mint például a görög tengerparthoz. Persze ügyetlenül helyezkedek és kínoskodva keresem a legkellemesebb helyzetet mindkettőnk számára, amivel csak azt érem el, hogy egyre jobban összedörgölőzünk. Pont nem azt, amit akartam. Megadom magam és egyszerűen csak ráengedem a testem Asamééra. Zavartnak és hihetetlenül esetlennek tűnhetek, és az is vagyok, ő pedig értheti, mert cirógat, kedveskedően, csitítón és gyengéden. Furcsa, ha ez is izgat? Ha minden vonal, amit a bőrömre húz, izzik az ujja nyomán és az a felület, amelyet még nem érintett, követeli, hogy ezen sürgősen változtasson? Hogy úgy érzem, megőrülök menten, de nem tudom, mit tehetnék, hogy kicsit is kielégültebbnek érezzem magam? Mert ez nem olyan egyszerű dolog, mint a kanosság, amit pár perc kézimunkával elűzhetsz egy időre, hanem valami szűnni nem akaró, fokozódó, forrósodó tömeg, amely túlnő rajtam.
Velem ellentétben Asame tudja, mit csináljon, nekem pedig eszemben sincs elorozni tőle az irányító szerepét. Szeretem, mikor csókba von, mert lila ködbe burkolja vele a rajtunk kívül álló dolgokat és minden delíriumos kéjképzetnél erősebben hat rám. Bele bírnék halni, minden túlzás nélkül. És boldogan fulladnék bele ebbe, noha minden ezredmásodperc többet ígér és kíván. Újabb, másfajta csókokat, lassabbakat vagy épp hogy szenvedélyesebbeket. Olyanokat, amitől lefoszlanak rólam a gátlásaim, megszűnik a szégyenérzetem, elfelejtem, hogy valaha féltem és a testem egy ösztönös, finom mozgásba kezd. Olyasmi ez, mint a tánc, amelyet akkor jársz, mikor már nem feszengsz, hanem csak hagyod, hogy vigyen a ritmus. Áramlásnak érzed, amelybe visszatérsz és nem tudhatod, hol, mikor kezdődött és meddig tart, hol ér majd véget.
Vallomást lehel Asame a számra és valamit vár, talán remél is tőlem, de fogalmam sincs, hogy mit. Nem viselkedek egyértelműen? Vagy csak jelezni kívánta, hogy mit érez? Asame kevés dolgot mond ki, ami a szívében lakozik, vagy a lelkéből ered, ezért ezeket mindig nagy becsben tartom. Fontosak a számomra. Legyek bátor és öntsem szavakba én is az érzelmeimet? Szívesebben mutatnám meg, de testünk így is kellően egymáshoz ér, hogy érezhessük a másik forró gerjedelmét. Hát maradnak a szavak.
- Én is téged – mondom meg neki őszintén, halkan, félve, hogy a fürdő visszaveri a hangom, azzal rátapasztom ajkaira az enyémeket, megpecsételve, belecsókolva a vallomásomat a szájába és nem engedem kiszökni onnan. Az övé, neki adtam, ahogy mindenem Asaméé és fordítva: ő is az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése