Mire ülő helyzetbe keveredem, bár nem tudom, hogyan, a testem már reszket. Nem fázom, ez más, társul hozzá egy esztelen késztetés, hogy Asaméhoz bújjak, öleljem, szorítsam, folytassam rajta édes haláltusám, de a mosolya elbizonytalanít egy kicsit. Mulat azon, mit vált ki belőlem? Pedig ez nem olyasmi, amire egy negyedgondolattal is rá lehetne fogni, hogy nem őszinte. Korábban zavart, hogy minden, amit tudok, eltanult, elcsent, nem az enyém. Már nem. Annyira nem tudok gondolkodni, hogy nincs módom visszaidézni, amiket láttam, vagy olvastam. Minden mozdulatom belülről jön, s bár nem sok, de legalább az enyém, a magaménak mondhatom. Szeretnék újra Asame száján csüngeni, a bőréhez tapadni, izmos testéhez simulni, mindig az utolsó pillanatig csókolózni vele, aztán életmentő levegőért kapni és fel sem fogni a saját esetlenségem. Szeretném folytatni, míg már nem bírom tovább ésszel, de ő magához fog és felhúz, majd kilépünk a kádból. Törölközőt kellene keresnünk és megszárítkoznunk egy kicsit, Asame azonban nem gondol ilyesmire, hanem csókba vonva vezet ki a fürdőből.
A szoba párátlan, a bentihez képest hideg levegője belecsíp a bőrömbe és libabőrössé teszi. Érzem, hogy vízcseppek folynak le rólam, csiklandoznak, s még a földre érkezésük koppanását is hallani vélem, de tudom, hogy nem hallhatom, csupán odaképzelem. Valahogy kedves nekem arra gondolni, hogy nyomokat hagyunk magunk után az ágyig, melyre leterít. Mosoly fut a számra, mert csináltam már korábban ilyet, hogy törölközés nélkül feküdtem le, s a lepedő, ahogy most is, mohón itta magába a vizet, hogy aztán a későbbiekben, akárhányszor rákeveredtem, játékosan megbosszulja a butaságomat.
Azonnal oldalra fordítom a fejem, mikor Asame mellém telepszik és kíváncsian figyelem, ahogy engem néz. Vajon mit lát és mit gondol? Tetszhet neki az imádatom, amivel elhalmozom, s az, hogy fázósan egy kicsit összehúzom magam. Amúgy sem folyok szét, szégyenlősen összetett lábakkal, ügyetlenül az ágyon és a hasamon pihenő kézzel várom mindent felemésztő csókját és meg is kapom. Asaméval mozdulok, míg tudok, kapaszkodom ajkaiba, aztán ahogy felnyomja magát fölém, szinte visszahullok a lepedőre. Zavartan nézek rá fel, majd lopva végigfuttatom pillantásomat a testén, hogy utána újra elragadja tekintete a figyelmemet minden mástól. Megint azt a kapcsolatot érzem kettőnk között, amely hatására azt látjuk, és igazán azt, amilyen legbelül a másik. Látom a szerelmét, az odaadását, a gondtalan boldogságát, az őszinte vágyát. Látom, hogy minden rezdülést komolyan gondol, hogy tényleg akar engem, mindenestől. Kicsinek, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam alatta, és ezt látom viszont a szemében is, de olyan féltéssel és szeretettel néz rám, hogy egyáltalán nem bántanak az érzeteim. És amit mond… Felvillanyozóan megváltozott hangon fekteti le az eddig kimondatlan szabályokat, ezzel is bátorságot ébresztve bennem. Legbelül tudtam, hogy leállíthatom az értem indított ostromot, s hogy ha valami nem jó, azt nem kell eltűrnöm, de a szavaival meggyőz róla, hogy nem hibásan véltem, amit. Azzal, amit mond, végleg kiemel a szajhák soraiból. Tudtam, hogy nem tekint annak, hogy már rég meg sem fordul a fejében, hogy kihasználja a testem nyújtotta örömöket, de kimondva, hogy nem kényszer semmi, mégis többnek érzem magam, mint bármelyik kölyök, amelyet puszta kedvtelésből elbűvölt. Mert biztos vagyok benne, hogy nem mindenki utált vele lenni, hiszen szótlanul az ujjai köré csavarta azt, akit érzelmi úton kellett megközelíteni, hogy igazán összetörhesse, így téve őt engedelmes ágyassá, és mivel Asame sosem mondta ki, nem is utalt rá, hogy több lenne a többinél, értékesebb, fontosabb, netán csak ügyesebb, csupán hagyta, hogy elhiggye, már csak egy jól időzített, remekül elhelyezett mondat kellett az igazságról, hogy a markába kapja a reménytelenné vált, megroppantott srácot. Nem gondolom, hogy csak én és Naoto szerettünk bele. Valahogy… nem gondolom, hogy a második lennék, aki számára vonzó volt a rideg álarc és a mögötte rejtőző idegen. Azt meg kinézem Asaméból, hogy nem félt kegyetlenül elbánni ilyen módon sem senkivel. Ettől én is féltem valahol belül, és még lehet, hogy szükségem lesz pár bizonyítékra, hogy nem csak képzelem kék szemeibe a szerelmet irántam, nem csupán áldozattá tesz az imádatom és naivan elsiklom a jelek felett, amelyek figyelmeztetnének, hogy ez az ember tönkretesz, ha hagyom neki.
Megsimogatom válaszul az arcát. Eddig nem mertem ott hozzáérni, túlságosan bátor tettnek éreztem, most azonban nem jutott eszembe más, amivel kifejezhetem Asame számára, hogy megértettem, mire kér. Megérti, mert csókolni kezd. Óvatosan, lassan, úgy, ahogy felolvaszthat engem. Csak az ránt össze, hogy leér a keze az ágyékomhoz, de ahelyett, hogy összeszorítanám a lábaimat, egy kicsit széjjelebb teszem. Jelzésképp csupán, ezzel is egyértelművé téve, hogy azt akarom, hogy hozzám érjen, hogy ő tegyen boldoggá. Testileg és lelkileg is erre vágyom, és ha szégyellenem is kéne, már hiába, túl régóta van ez így. Csak nem ismertem be magam előtt sem, s nem mondtam ki senkinek.
Míg Asame gyengéden az őrületbe űz a nyakamra intézett csókjaival, melyeket apró harapásokkal tarkít, mindkét kezemmel végigsimítok az oldalán. Bőre felszáradt a forróságtól, teste vonala pedig elvezet csípőjéig, de bármennyire is vonz a továbbismerkedés lehetősége, még nem vagyok hozzá elég bátor, így csak ujjaimmal végighúzok combjain, míg kezeim az ágyra nem hullnak. Nem akarok úgy feküdni Asame alatt, mint egy fadarab, noha még egyet se láttam olyat, amelyik meg-megremegett volna és gyönyörös boldogságot érez a válla csókolására. Ő talán nem tudja, talán sejti, hogy ez számomra azt jelenti, elfogad olyannak, amilyen vagyok. Mert a lelkem pont úgy összetört, majd pontatlanul összeforrt, ahogy a kulcscsontjaim. Ez a magyarázat, ezért roppan össze újabb álmom és gördül ki a szememből könny. A fájdalom és az öröm keveredik bennem, és én makacsul még többet akarok belőlük.
Készségesen, bár akaratlanul kínálom fel Asaménak a mellkasomat, ezzel elé tálalva hevesen dobogó szívem, a lelkem, mindent, ami én vagyok. Mert nem a testem a valami, azt megkaphatta volna az első nap is, ha nem vonul vissza, ha egyszerű kéj útján ostromol és erővel kényszerít megadásra. A valami bennem van, megfoghatatlan, amit most már igenis neki adok. Igaz, hogy sérült és kiismerhetetlen, de az övé, ha kell neki, ha nem.
Riasztó az is, mennyire vágytam arra, hogy simogasson, megismerje a testem, de az még inkább az, amit kivált ezzel belőlem. Az, ahogy tenyerébe tolom mindig azon részem, amit érinteni akar, beleértve altestemet is, a sóhajok, a fojtott vagy torkomban elakadt nyögések, az arcomat uraló kipirultság, vagy a bátorság, ami rávesz, hogy a hajába túrjak. Szégyenletes, de élvezem, amit a mellbimbóimmal művel, apró összerándulásokra késztet és arra, hogy sóhajtva nyögdécseljek. Szorítom a fogaimat, hogy a számban tarthassam a hangokat, de azokat az ilyesmi nem állítja meg, ezért le sem merek pillantani, milyen képet vághat Asame.
Az általa hagyott nyálcsíkok és a saját, rájuk irányuló fújtatásom miatt megint kiráz a hideg, s ettől kínosan érzem magam. Annyira, hogy mosolygok rajta. Mulattat saját bénultságom. És idegesít is, mert tudom magamról, hogy én nyughatatlan vagyok. Akkor most mégis miért nyúltam el ennyire? A kérdésre válaszolni sincs időm, mert Asame harapása nyomán megelevenedek, rándulok egyet és kínosan elnevetem magam. Nem hosszan, egyszerűen csak kiszalad a számon, aztán már hiába szeretném meg nem történtté tenni. Inkább belelovallom magam abba a kérdésbe menekülésképp, hogy vajon megszokta-e már az ékszereimet, vagy most zavarja-e Asamét a köldökömben díszelgő apró fém. Nem tudom és semmi jelét nem látom egyiknek sem. Annak viszont igen, hogy nagyon gyorsan végem lesz, ha így folytatja, kényeztetve engem. Elképzelésem sincs, mire számít, de amit művel velem, az nekem elég jó, hogy már percekig se bírjam keze munkáját. Reszketek és sóhajtok, a nyelés valami felesleges, nehezen kivitelezhető műveletté változik és a szívem is félrekalapál, ám mielőtt elélveznék, eltolom őt. Nem akarom, hogy ilyen gyorsan vége legyen és amúgy sem tudom megtenni nyugodt lelkiismerettel így. Zavar, hogy milyen képet vágna, ha megtenném.
Gyorsan ülő helyzetbe tolom magam, altestemmel elhúzódom tőle, miközben forrón csókolni kezdem ajkait. Nyelvemmel megsimítom, majd picit beleharapok alsó ajkába, s mire felocsúdok, már a nyakát halmozom el heves csókokkal és a combjaiban kapaszkodom, félcentinként haladva ágyéka felé, ösztönösen gyúrva, finoman meg-megszorítva izmait.
A szoba párátlan, a bentihez képest hideg levegője belecsíp a bőrömbe és libabőrössé teszi. Érzem, hogy vízcseppek folynak le rólam, csiklandoznak, s még a földre érkezésük koppanását is hallani vélem, de tudom, hogy nem hallhatom, csupán odaképzelem. Valahogy kedves nekem arra gondolni, hogy nyomokat hagyunk magunk után az ágyig, melyre leterít. Mosoly fut a számra, mert csináltam már korábban ilyet, hogy törölközés nélkül feküdtem le, s a lepedő, ahogy most is, mohón itta magába a vizet, hogy aztán a későbbiekben, akárhányszor rákeveredtem, játékosan megbosszulja a butaságomat.
Azonnal oldalra fordítom a fejem, mikor Asame mellém telepszik és kíváncsian figyelem, ahogy engem néz. Vajon mit lát és mit gondol? Tetszhet neki az imádatom, amivel elhalmozom, s az, hogy fázósan egy kicsit összehúzom magam. Amúgy sem folyok szét, szégyenlősen összetett lábakkal, ügyetlenül az ágyon és a hasamon pihenő kézzel várom mindent felemésztő csókját és meg is kapom. Asaméval mozdulok, míg tudok, kapaszkodom ajkaiba, aztán ahogy felnyomja magát fölém, szinte visszahullok a lepedőre. Zavartan nézek rá fel, majd lopva végigfuttatom pillantásomat a testén, hogy utána újra elragadja tekintete a figyelmemet minden mástól. Megint azt a kapcsolatot érzem kettőnk között, amely hatására azt látjuk, és igazán azt, amilyen legbelül a másik. Látom a szerelmét, az odaadását, a gondtalan boldogságát, az őszinte vágyát. Látom, hogy minden rezdülést komolyan gondol, hogy tényleg akar engem, mindenestől. Kicsinek, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam alatta, és ezt látom viszont a szemében is, de olyan féltéssel és szeretettel néz rám, hogy egyáltalán nem bántanak az érzeteim. És amit mond… Felvillanyozóan megváltozott hangon fekteti le az eddig kimondatlan szabályokat, ezzel is bátorságot ébresztve bennem. Legbelül tudtam, hogy leállíthatom az értem indított ostromot, s hogy ha valami nem jó, azt nem kell eltűrnöm, de a szavaival meggyőz róla, hogy nem hibásan véltem, amit. Azzal, amit mond, végleg kiemel a szajhák soraiból. Tudtam, hogy nem tekint annak, hogy már rég meg sem fordul a fejében, hogy kihasználja a testem nyújtotta örömöket, de kimondva, hogy nem kényszer semmi, mégis többnek érzem magam, mint bármelyik kölyök, amelyet puszta kedvtelésből elbűvölt. Mert biztos vagyok benne, hogy nem mindenki utált vele lenni, hiszen szótlanul az ujjai köré csavarta azt, akit érzelmi úton kellett megközelíteni, hogy igazán összetörhesse, így téve őt engedelmes ágyassá, és mivel Asame sosem mondta ki, nem is utalt rá, hogy több lenne a többinél, értékesebb, fontosabb, netán csak ügyesebb, csupán hagyta, hogy elhiggye, már csak egy jól időzített, remekül elhelyezett mondat kellett az igazságról, hogy a markába kapja a reménytelenné vált, megroppantott srácot. Nem gondolom, hogy csak én és Naoto szerettünk bele. Valahogy… nem gondolom, hogy a második lennék, aki számára vonzó volt a rideg álarc és a mögötte rejtőző idegen. Azt meg kinézem Asaméból, hogy nem félt kegyetlenül elbánni ilyen módon sem senkivel. Ettől én is féltem valahol belül, és még lehet, hogy szükségem lesz pár bizonyítékra, hogy nem csak képzelem kék szemeibe a szerelmet irántam, nem csupán áldozattá tesz az imádatom és naivan elsiklom a jelek felett, amelyek figyelmeztetnének, hogy ez az ember tönkretesz, ha hagyom neki.
Megsimogatom válaszul az arcát. Eddig nem mertem ott hozzáérni, túlságosan bátor tettnek éreztem, most azonban nem jutott eszembe más, amivel kifejezhetem Asame számára, hogy megértettem, mire kér. Megérti, mert csókolni kezd. Óvatosan, lassan, úgy, ahogy felolvaszthat engem. Csak az ránt össze, hogy leér a keze az ágyékomhoz, de ahelyett, hogy összeszorítanám a lábaimat, egy kicsit széjjelebb teszem. Jelzésképp csupán, ezzel is egyértelművé téve, hogy azt akarom, hogy hozzám érjen, hogy ő tegyen boldoggá. Testileg és lelkileg is erre vágyom, és ha szégyellenem is kéne, már hiába, túl régóta van ez így. Csak nem ismertem be magam előtt sem, s nem mondtam ki senkinek.
Míg Asame gyengéden az őrületbe űz a nyakamra intézett csókjaival, melyeket apró harapásokkal tarkít, mindkét kezemmel végigsimítok az oldalán. Bőre felszáradt a forróságtól, teste vonala pedig elvezet csípőjéig, de bármennyire is vonz a továbbismerkedés lehetősége, még nem vagyok hozzá elég bátor, így csak ujjaimmal végighúzok combjain, míg kezeim az ágyra nem hullnak. Nem akarok úgy feküdni Asame alatt, mint egy fadarab, noha még egyet se láttam olyat, amelyik meg-megremegett volna és gyönyörös boldogságot érez a válla csókolására. Ő talán nem tudja, talán sejti, hogy ez számomra azt jelenti, elfogad olyannak, amilyen vagyok. Mert a lelkem pont úgy összetört, majd pontatlanul összeforrt, ahogy a kulcscsontjaim. Ez a magyarázat, ezért roppan össze újabb álmom és gördül ki a szememből könny. A fájdalom és az öröm keveredik bennem, és én makacsul még többet akarok belőlük.
Készségesen, bár akaratlanul kínálom fel Asaménak a mellkasomat, ezzel elé tálalva hevesen dobogó szívem, a lelkem, mindent, ami én vagyok. Mert nem a testem a valami, azt megkaphatta volna az első nap is, ha nem vonul vissza, ha egyszerű kéj útján ostromol és erővel kényszerít megadásra. A valami bennem van, megfoghatatlan, amit most már igenis neki adok. Igaz, hogy sérült és kiismerhetetlen, de az övé, ha kell neki, ha nem.
Riasztó az is, mennyire vágytam arra, hogy simogasson, megismerje a testem, de az még inkább az, amit kivált ezzel belőlem. Az, ahogy tenyerébe tolom mindig azon részem, amit érinteni akar, beleértve altestemet is, a sóhajok, a fojtott vagy torkomban elakadt nyögések, az arcomat uraló kipirultság, vagy a bátorság, ami rávesz, hogy a hajába túrjak. Szégyenletes, de élvezem, amit a mellbimbóimmal művel, apró összerándulásokra késztet és arra, hogy sóhajtva nyögdécseljek. Szorítom a fogaimat, hogy a számban tarthassam a hangokat, de azokat az ilyesmi nem állítja meg, ezért le sem merek pillantani, milyen képet vághat Asame.
Az általa hagyott nyálcsíkok és a saját, rájuk irányuló fújtatásom miatt megint kiráz a hideg, s ettől kínosan érzem magam. Annyira, hogy mosolygok rajta. Mulattat saját bénultságom. És idegesít is, mert tudom magamról, hogy én nyughatatlan vagyok. Akkor most mégis miért nyúltam el ennyire? A kérdésre válaszolni sincs időm, mert Asame harapása nyomán megelevenedek, rándulok egyet és kínosan elnevetem magam. Nem hosszan, egyszerűen csak kiszalad a számon, aztán már hiába szeretném meg nem történtté tenni. Inkább belelovallom magam abba a kérdésbe menekülésképp, hogy vajon megszokta-e már az ékszereimet, vagy most zavarja-e Asamét a köldökömben díszelgő apró fém. Nem tudom és semmi jelét nem látom egyiknek sem. Annak viszont igen, hogy nagyon gyorsan végem lesz, ha így folytatja, kényeztetve engem. Elképzelésem sincs, mire számít, de amit művel velem, az nekem elég jó, hogy már percekig se bírjam keze munkáját. Reszketek és sóhajtok, a nyelés valami felesleges, nehezen kivitelezhető műveletté változik és a szívem is félrekalapál, ám mielőtt elélveznék, eltolom őt. Nem akarom, hogy ilyen gyorsan vége legyen és amúgy sem tudom megtenni nyugodt lelkiismerettel így. Zavar, hogy milyen képet vágna, ha megtenném.
Gyorsan ülő helyzetbe tolom magam, altestemmel elhúzódom tőle, miközben forrón csókolni kezdem ajkait. Nyelvemmel megsimítom, majd picit beleharapok alsó ajkába, s mire felocsúdok, már a nyakát halmozom el heves csókokkal és a combjaiban kapaszkodom, félcentinként haladva ágyéka felé, ösztönösen gyúrva, finoman meg-megszorítva izmait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése