192.

Deon

Szánalmas lehetek, hogy valamitől ennyire félek, amiről voltaképp semmit sem tudok és amitől nem kellene félnem, Asame azonban minden mondatával békét hoz a szívembe. Sejthettem volna, hogy csak az én fejemben fűződnek össze olyan dolgok, minthogy ha most visszautasítanám, akkor kirakna az ágyából, dühös lenne vagy csalódott, s azt hinné, nem szeretem eléggé, nem bízom benne meg ennyire. Hülyeség ezeket gondolni? Minden bizonnyal.


Megsimogatom a hátát, mielőtt bármit mondanék, majd puszit nyomok a vállára. Azt hiszem, tisztáznunk kellene pár apróságot a fair play érdekében, ezért megemberelem magam, mert kell hang is ahhoz, hogy megmondjam, amit meg kell mondanom Asaménak.

- Sosem leszek készebb – kezdem komolyan. Nem akarok szépíteni, ezért úgy adom elő az igazságot, ahogy van. – Teljesen mindegy, hogy ma, holnap, vagy később, vagyis nem, mert holnap már a félelmem megmérgezné az első pillanatot, hogy lekerül rólunk a ruha – ismerem be csendesen. – Megbeszéltük, hogy a félelem mindig az ismeretlennel való találkozás első reakciója lesz, úgyhogy ennyi, van rajta szégyellnivaló, vagy sem, attól még nem fog változni semmi. Eddig mindentől kibuktam elsőre és szinte minden majdnem elviselhetetlen fájdalommal járt, de ha meg akarsz ezektől kímélni, akkor sosem fogok tudni kikeveredni az álomvilágomból – jelentem ki határozottan. – Azt hiszem, eddig mindent túléltem – teszem hozzá halvány mosollyal. – És mindent nagyon szeretek is – suttogom el a nyakához bújva, nehogy észrevegye, hogy belevörösödtem a vallomásomba. – Bántani azzal tudsz, ha megalázol – folytatom aztán újra komolyan. – Azzal nagyon. Vagy ha beletiporsz az önbecsülésembe. Mással most nem tudom elképzelni, hogy bánthatnál. Azzal semmiképp, hogy fájdalmat okozol nekem, mert a fájdalom számomra a valósághoz való kötődés maga. Az álmokban a fájdalom gyorsan elmúlik, mindenen valahogy gyorsan túl lehet lenni, mert nem azért menekülsz bele egy álomvilágba, hogy ugyanazt kapd, amitől menekülsz. Ráadásképp mióta ismerlek, a fájdalom azt is jelenti, hogy az álomvilágom megsemmisül és ez nekem jó, mert amíg veled lehetek, nem akarok álmodni. Úgy, ahogy eddig tettem, úgy nem – teszem hozzá. – Még mindig akarsz? – kérdezem meg újból, mert nem csak nekem vállalás, hogy lefekszem-e vele, vagy nem, hanem neki is. Ha elfogadja, hogy ez van, hogy én csak innen tudom megközelíteni a kérdést és megérti, hogy akarom, akkor lesz ebből ma valami.


Szeretném, ha lenne. Egyre jobban, egyre magabiztosabban. Nincsenek elképzeléseim, fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy mutathatnám meg, hogy én vágyom rá, ezért csak simogatom Asame hátát és várok.