192.

Asame

A kétségbeesett kérése egy pillanatra még engem is eltántorít eddigi terveimtől, s mikor szorosan bújik hozzám, csak ölelem őt és gyengéden simogatom hátát apró puszikat lehelve vállára, ezzel is nyugtatva őt. Sejtettem, hogy így fog reagálni a kérésemre, így meg sem lepődöm rajta annyira. Hagyom, hogy megeméssze a dolgot magában, hogy végiggondolja, tényleg oda tudja-e adni magát nekem minden félelem nélkül, hogy tényleg meg tud bízni bennem annyira, hogy ezt is megtehessük. Tudom, hogy ez nem könnyű, nagyon is tisztában vagyok vele.


Én huszonöt voltam, mikor Tatsuo először állt elő ezzel a kérésével. Hasonlóképpen reagáltam, mint Deon, holott jóval érettebb voltam nála. Mégis féltem, mégis ugyanannyira rettegtem a dologtól, mint most ő, pedig szerettem Tatsuot és bíztam benne. Hagyott megnyugodni, hagyta, hogy gondolkodjak hosszú percekig, mire végre igent mondtam neki. Féltem, feleslegesen... De ezt elmagyarázni nem lehet senkinek, ezt érezni kell, tapasztalni.


Érzem, ahogy néha meg-megremeg a karjaimban, szinte látom és hallom, hogy csatát vív magával azért, hogy megfelelő döntést hozzon. Hallom, ahogy a gondolatai folyamatosan száguldoznak fejében, hogy most mit tegyen, engedjen vagy sem. Szívesen mondanám neki, hogy ha nem érzi azt, hogy minden kétely nélkül tudná nekem adni magát, akkor nem baj, csak mondja azt, hogy fél, hogy még nem készült fel rá, de most sem szólalok meg, csak csendben ölelem őt nyugtatóan simogatva hátát és várok.


Visszagondolva az első Tatsuoval töltött estére elmosolyodom halványan, miközben csókot lehelve Deon nyakára és vállára rejtem el azt. Mennyire hülye voltam akkor én is... Féltem, mint minden kezdő és vágytam is rá, mint egy szerelmes kamasz. Megijedtem, majd mikor mégis engedtem Tatsuonak, olyan élményt adott, amit sohasem fogok elfelejteni neki. Én is ezt akarom tenni Deonnal, egy olyan élményben részesíteni, ami felejthetetlen lesz neki, ami után végre teljesen megbízik bennem.


Percek múlva végül megszólal, csendesen fülembe suttogja a kérdést, hogy akarom-e még. Hogy a fenébe ne akarnám őt? Egyre jobban, de csak ha ő is akarja, ha tényleg szeretné, mert annak ellenére, hogy mindent megteszek azért, hogy ne fájjon, tudom, hogy fájni fog, ahogy nekem is fájt.

- Akarlak, csibe – felelem csendesen, még mindig ölelve őt. - De csak akkor, ha biztosan készen állsz erre – mondom ki neki őszintén. - Deon, én nem akarlak bántani, nem akarom, hogy úgy éld meg, hogy ez rossz. Ha úgy érzed, nem állsz rá készen, akkor mondd meg. Nincs ebben semmi, amit szégyellned kéne – mondom őszintén ki a szavakat.