Nevetséges, ahogy viselkedem? Ahogy Asaméba kapaszkodom, mint egy fára felkapaszkodott kismacska, amelyik most fél, hogy mi lesz vele, mert leugrani nem mer, de leesni főleg nem akar? Hogy minden zavarom, ijedtségem és kellemetlenség ellenére el akarom fogadni ezt a fajta érintést is? Persze ez nem olyan dolog, amire az akarat nagy hatással van, főleg, ha nem tudod, mit akarsz és azt hogyan érd el.
Hálás vagyok Asaménak azért, hogy így a karjában tart, hogy nem terített le maga alá, vagy nem fordított magának háttal, mert így bele tudok kapaszkodni, el tudok bújni a tekintete elől és gátlások, különösebb kínoskodás nélkül vághatok pofákat. Így is érzi, hogy nyugtalan vagyok, hogy még nem különösebben élvezem ezt a dolgot, hiszen kedveskedőn cirógat, csókokkal borítja a bőröm. Próbálok ezekre figyelni, hagyni, hogy elcsábítsanak, hogy kirázzon a borzongástól a hideg, de nem tudok megfeledkezni arról a másik, furcsa érzésről. Végül abbamarad, amitől rémület száguld rajtam végig azonnal. Vége?! Ennyi volt?! Megunta, hogy feszengek, abbahagyjuk és várunk vele még, vagy csak nem bír tovább várni arra, hogy a magáévá tegyen? Egyik sem, mert hamarosan síkosabb ujjal folytatja. Az érzéstől a vállaim hátrafeszülnek és libabőrös leszek, még levegőt sem veszek, hogy aztán amint lehet, fulladva kapjak utána.
A dolog túl kellemetlen és idegen, hogy meg tudjak vele barátkozni. Szeretném tudni, Asame mire gondol, hogyan érez. Jó volna azt is tudni, mások előttem hogy viselték az ilyesmit, noha kétlem, hogy a többi srác ennyi figyelmet, óvatosságot és gyengédséget kapott volna. Jobb lenne, ha csak bedugná a farkát és lassan mozogni kezdene? Uuh, biztos, hogy nem. Lehet, hogy fájna, hiszen Asame azt mondta, nem akar bántani. Vagy azt nem így értette? De akkor hogy? Ha az általam felsoroltakat kihagyja az életünkből, nem üt meg, nem kínál fel másnak még csak szóval sem, és hasonlók, tényleg nem tudom elképzelni, hogy bántani tudna. Képes lenne rá egyáltalán? Valahogy nem hinném el, még akkor sem, ha ő felelne erre a kérdésre igennel.
Arra kér, lazítsak. Olyan hangon, ami valósággal belemar a szívembe és az ágyékomba. Mosolyra húzódik a szám, hiszen tetszett ez az egy szó így kiejtve, ám ahogy beleharap a fülembe, önkéntelenül felnyögnék, ha nem szelídíteném sóhajjá a nyögésemet. Még mindig nehezen vállalom fel az ilyen reakcióimat. Viszont elképzelhetetlenül izgatónak találom most a beszédét, meg vér cikinek, hogy így vélekedem erről, hogy bele bírnék bolondulni, ha folytatná. Szeretném, ha Asame meg sem sejtené, mert fogalmam sincs, hova bújhatnék, mikor újabb szavakat búg a fülembe, miközben lázas imádatot vált ki belőlem még a visszhangja is annak az egyetlen szónak. Paradox, mi? Vágyom rá, de nem akarom, hogy megtörténjen.
Újra abbamarad a bennem való mozgás, mikor már épp kezdtem megszokni és mellette bele tudtam feledkezni a bőrömet érő csókokba és simogatásba, hogy aztán megint síkosabban folytatódjon, majd az egy ujj eggyel bővüljön végtelenül lassan belém csúszva. Ösztönösen szorítom megint össze a fogaimat és takarom el az arcomat, ezzel befogva a számat, mintha Asame láthatná a füle mögött, milyen őszintén grimaszolok. Ettől az érzéstől már szeretnék elhúzódni, ez már kicsit feszít és sokkal kellemetlenebb az elődjénél, ám kiállom gyávaságommal szemben a vasakarat próbáját és ha feszengve is, de helyben tartom magam. Nem tudom, miért reménykedem benne, hogy ez jobb lesz, pedig ebben most igazán szeretnék hinni.
Jobb nem igazán lesz, inkább egyre kínosabban érzem magam, mert ezt talán élveznem kellene és képtelen vagyok rá. Lihegve nyomok bocsánatkérő puszit Asame vállára, hiszen biztos vagyok benne, hogy tudja, egyelőre ez nem nyerte el a tetszésemet a legkevésbé sem, mégis tartom magam minden értelemben, némán kérve őt, hogy folytassa, ne adjuk fel könnyen. Tudom, hogy ez nem verseny, nem az eredmény, hanem az együttlét maga a fontos, de azért szeretném odaadni magam így is, vagy csak megpróbálni, amiből megtudhatjuk, mennyire vagyok rá készen. Talán arra is rájövök, hogyan készülhetek rá fel, hogyan lehetne ez jó a számomra, szóval tapasztalni szeretnék, többet és többet.
Ismerjük azt a mondást, vigyázz mit kívánsz, mert megkapod? Hát én megkapom. Eddig próbáltam magam visszafogni, nem nagyon Asame tudtára adni, hogy amit művel, az rémes, de most, hogy már fáj is, hogy szétfeszít a bennem lévő három ujj, képtelen vagyok rá. A mozgásra az ösztön átveszi felettem az irányítást és szűkölni, fájdalmasan nyögdécselni kezdek. Szabályosan menekülnék is az érzés elől, ha lenne bennem annyi öntudat, hogy el bírjam ereszteni az újra szorításig fajuló ölelésemet. De nincs, helyette minden mozdulattól összerándulok, mintha megállíthatnám, ha izmaimmal ráfogok ujjaira, holott ilyenről szerintem szó sincs. Simán csúszkálna bennem annyi síkosítóval, amennyit belém kent, még akkor is, ha minden erőmmel szorítanám, úgyhogy kár a gőzért, elengedni magam mégsem tudom.
Furcsa módon most válok igazán magabiztossá, hogy igenis akarom ezt, hiszen ha Asame annak ellenére is három ujját használja, hogy nyilván biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele nekem, akkor tényleg felkészült arra, hogy összezúzza az álomvilágomat, én pedig ezt mindennél jobban akarom. Ha a célom eléréséhez az kell, hogy kínlódva az övé legyek, nekem teljesen megéri. De neki is? Azt hiszem, igen, mert miközben folytatja, amit elkezdett, harapja, majd csókolja a nyakam, én pedig kényszerítem magam arra, hogy válaszoljak a kedveskedésére, ezért testéhez dörgölőzöm egy kicsit, csak azzal a finom hullámmozgással, majd hozzábújok.
Még mindig kapaszkodom Asaméban, s azt hiszem, felkészültem. Nem tudom, mire, hogy tovább csinálja még ezt, vagy most már tényleg megdug, de bármit is határoz, olyan fájdalmat érzek a mellkasomban, amiről tudom, hogy ha túlélem, fergetegesen elégedett leszek és valószínűleg nem kell félnem annyira a gyógyszerekkel való babrálás miatt. Könnybe lábadnak a szemeim a belső kíntól, s már nem is érdekel, hogy a feszítő-fájó érzést megszoktam, elmúlt, annyira akarom, hogy a következő üveg, amely elzár a valóságtól, szétroppanjon az érzelmi túltöltődéstől. Még több impulzust, és még annál is többet akarok, hogy szét tudjam feszíteni a saját határomat, de nem tudom, hogyan kellene erre kérni Asamét, hogy ő hogyan tervezte el a szeretkezésünket.
Hálás vagyok Asaménak azért, hogy így a karjában tart, hogy nem terített le maga alá, vagy nem fordított magának háttal, mert így bele tudok kapaszkodni, el tudok bújni a tekintete elől és gátlások, különösebb kínoskodás nélkül vághatok pofákat. Így is érzi, hogy nyugtalan vagyok, hogy még nem különösebben élvezem ezt a dolgot, hiszen kedveskedőn cirógat, csókokkal borítja a bőröm. Próbálok ezekre figyelni, hagyni, hogy elcsábítsanak, hogy kirázzon a borzongástól a hideg, de nem tudok megfeledkezni arról a másik, furcsa érzésről. Végül abbamarad, amitől rémület száguld rajtam végig azonnal. Vége?! Ennyi volt?! Megunta, hogy feszengek, abbahagyjuk és várunk vele még, vagy csak nem bír tovább várni arra, hogy a magáévá tegyen? Egyik sem, mert hamarosan síkosabb ujjal folytatja. Az érzéstől a vállaim hátrafeszülnek és libabőrös leszek, még levegőt sem veszek, hogy aztán amint lehet, fulladva kapjak utána.
A dolog túl kellemetlen és idegen, hogy meg tudjak vele barátkozni. Szeretném tudni, Asame mire gondol, hogyan érez. Jó volna azt is tudni, mások előttem hogy viselték az ilyesmit, noha kétlem, hogy a többi srác ennyi figyelmet, óvatosságot és gyengédséget kapott volna. Jobb lenne, ha csak bedugná a farkát és lassan mozogni kezdene? Uuh, biztos, hogy nem. Lehet, hogy fájna, hiszen Asame azt mondta, nem akar bántani. Vagy azt nem így értette? De akkor hogy? Ha az általam felsoroltakat kihagyja az életünkből, nem üt meg, nem kínál fel másnak még csak szóval sem, és hasonlók, tényleg nem tudom elképzelni, hogy bántani tudna. Képes lenne rá egyáltalán? Valahogy nem hinném el, még akkor sem, ha ő felelne erre a kérdésre igennel.
Arra kér, lazítsak. Olyan hangon, ami valósággal belemar a szívembe és az ágyékomba. Mosolyra húzódik a szám, hiszen tetszett ez az egy szó így kiejtve, ám ahogy beleharap a fülembe, önkéntelenül felnyögnék, ha nem szelídíteném sóhajjá a nyögésemet. Még mindig nehezen vállalom fel az ilyen reakcióimat. Viszont elképzelhetetlenül izgatónak találom most a beszédét, meg vér cikinek, hogy így vélekedem erről, hogy bele bírnék bolondulni, ha folytatná. Szeretném, ha Asame meg sem sejtené, mert fogalmam sincs, hova bújhatnék, mikor újabb szavakat búg a fülembe, miközben lázas imádatot vált ki belőlem még a visszhangja is annak az egyetlen szónak. Paradox, mi? Vágyom rá, de nem akarom, hogy megtörténjen.
Újra abbamarad a bennem való mozgás, mikor már épp kezdtem megszokni és mellette bele tudtam feledkezni a bőrömet érő csókokba és simogatásba, hogy aztán megint síkosabban folytatódjon, majd az egy ujj eggyel bővüljön végtelenül lassan belém csúszva. Ösztönösen szorítom megint össze a fogaimat és takarom el az arcomat, ezzel befogva a számat, mintha Asame láthatná a füle mögött, milyen őszintén grimaszolok. Ettől az érzéstől már szeretnék elhúzódni, ez már kicsit feszít és sokkal kellemetlenebb az elődjénél, ám kiállom gyávaságommal szemben a vasakarat próbáját és ha feszengve is, de helyben tartom magam. Nem tudom, miért reménykedem benne, hogy ez jobb lesz, pedig ebben most igazán szeretnék hinni.
Jobb nem igazán lesz, inkább egyre kínosabban érzem magam, mert ezt talán élveznem kellene és képtelen vagyok rá. Lihegve nyomok bocsánatkérő puszit Asame vállára, hiszen biztos vagyok benne, hogy tudja, egyelőre ez nem nyerte el a tetszésemet a legkevésbé sem, mégis tartom magam minden értelemben, némán kérve őt, hogy folytassa, ne adjuk fel könnyen. Tudom, hogy ez nem verseny, nem az eredmény, hanem az együttlét maga a fontos, de azért szeretném odaadni magam így is, vagy csak megpróbálni, amiből megtudhatjuk, mennyire vagyok rá készen. Talán arra is rájövök, hogyan készülhetek rá fel, hogyan lehetne ez jó a számomra, szóval tapasztalni szeretnék, többet és többet.
Ismerjük azt a mondást, vigyázz mit kívánsz, mert megkapod? Hát én megkapom. Eddig próbáltam magam visszafogni, nem nagyon Asame tudtára adni, hogy amit művel, az rémes, de most, hogy már fáj is, hogy szétfeszít a bennem lévő három ujj, képtelen vagyok rá. A mozgásra az ösztön átveszi felettem az irányítást és szűkölni, fájdalmasan nyögdécselni kezdek. Szabályosan menekülnék is az érzés elől, ha lenne bennem annyi öntudat, hogy el bírjam ereszteni az újra szorításig fajuló ölelésemet. De nincs, helyette minden mozdulattól összerándulok, mintha megállíthatnám, ha izmaimmal ráfogok ujjaira, holott ilyenről szerintem szó sincs. Simán csúszkálna bennem annyi síkosítóval, amennyit belém kent, még akkor is, ha minden erőmmel szorítanám, úgyhogy kár a gőzért, elengedni magam mégsem tudom.
Furcsa módon most válok igazán magabiztossá, hogy igenis akarom ezt, hiszen ha Asame annak ellenére is három ujját használja, hogy nyilván biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele nekem, akkor tényleg felkészült arra, hogy összezúzza az álomvilágomat, én pedig ezt mindennél jobban akarom. Ha a célom eléréséhez az kell, hogy kínlódva az övé legyek, nekem teljesen megéri. De neki is? Azt hiszem, igen, mert miközben folytatja, amit elkezdett, harapja, majd csókolja a nyakam, én pedig kényszerítem magam arra, hogy válaszoljak a kedveskedésére, ezért testéhez dörgölőzöm egy kicsit, csak azzal a finom hullámmozgással, majd hozzábújok.
Még mindig kapaszkodom Asaméban, s azt hiszem, felkészültem. Nem tudom, mire, hogy tovább csinálja még ezt, vagy most már tényleg megdug, de bármit is határoz, olyan fájdalmat érzek a mellkasomban, amiről tudom, hogy ha túlélem, fergetegesen elégedett leszek és valószínűleg nem kell félnem annyira a gyógyszerekkel való babrálás miatt. Könnybe lábadnak a szemeim a belső kíntól, s már nem is érdekel, hogy a feszítő-fájó érzést megszoktam, elmúlt, annyira akarom, hogy a következő üveg, amely elzár a valóságtól, szétroppanjon az érzelmi túltöltődéstől. Még több impulzust, és még annál is többet akarok, hogy szét tudjam feszíteni a saját határomat, de nem tudom, hogyan kellene erre kérni Asamét, hogy ő hogyan tervezte el a szeretkezésünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése