196.

Deon

Úgy érzem magam, mintha a tüdőmbe sok száz üvegszilánk lenne belefúródva. A fájdalom lassan csitul, a mosolyomat már rég lemosták forró könnyeim, de legalább már az izmaim felengedtek és nem remegek. Asame megint csendben, okosan csitított. Nem szólt hozzám, nem kérdezett tőlem semmit, szerintem már pontosan értette azt is, mi történt bennem, ezért csak ölelt. Eszembe jut, ahogy magához húzott legelőször a BMW-ben. Képtelen voltam ellenállni és csak még jobban összetörtem, hogy engedtem az erős kar és szabályosan emelkedő-süppedő mellkas nyújtotta biztonságnak, de egyetlen percre sem bántam meg. Most is ugyanúgy ellenállhatatlan számomra Asame, a belőle áradó erő, magabiztosság és nyugalom, ugyanakkor már ismerem, milyen eszeveszetten képes szeretni, hogy nem fél kimondani, megmutatni, és ettől úgy érzem, viszonzott az iránta érzett imádatom. Nem hittem volna, hogy eddig fajulhat kettőnk közt valami, sokáig nem mertem elhinni az egyértelmű jelek ellenére sem, küzdöttem magam ellen, győzködtem magamat arról, hogy beleképzelem a vágyaimat, vagy valami. De nem. Asame szeret engem és ugyanúgy az utódjának választott, mint Nishida Kazut.


Azt hiszem, most változott meg az ehhez való hozzáállásom is. Nyilván nem véletlenül esett rám a választás és biztos vagyok benne, hogy előbb választott pártfogoltnak, mint párnak, úgyhogy fel kell nőnöm a feladatra. Asaménak tetszik a lázadásom, bár elég bizarr, hogy egy tradíciókat tisztelő és követő ember egy olyan tudatlan kölyköt válasszon, mint én, de nem nyúlt mellé, hiszen engem érdekel az, amit ő képvisel. Mindent meg akarok tanulni, amit ő tud, és méltó akarok lenni mindenhez, ami hozzá tartozik. Méltó arra, hogy egyenrangú társának tekintsen, akivel néha akár ellenfelek is lehetnek, de sosem ellenségek. Méltó arra, hogy segíthessem a munkáját, vele lehessek közben, részt vegyek valamiben, vagy elvégezzek valamit, amivel ő bíz meg. Eddig egyáltalán nem értettem, miért szolgálja őt olyan hűségesen Ryuuichi és Naoto, most azonban érzem, hogy ez tényleg nem olyasmi, amit elkártyáznék, hogy bizonyos értelemben kegy, hogy engem választott valamire és ezt nagyon becsülöm. Ráadásul nem akármit szánt nekem. Most értem csak meg igazán, mit jelent az, hogy én képviselem Asamét. Mindig vissza akar fogni, mégsem szid meg igazán sosem, mikor képtelen vagyok nyugton maradni. Mindig elmondja, mire figyeljek, mit ne csináljak semmilyen körülmények közt, lehetőleg mit csináljak, de rám bízza, hogyan viszem véghez, vagy nem viszem véghez, amiket közölt velem.


Miben hasonlítunk, amiért engem választott? A vadságban? Abban, hogy tökéletesnek látszó páncélt mutattunk magunk helyett a világnak? Hogy ő is jól ismeri az embereket és kiválóan alkalmazza a pszichológiai stratégiákat, ahogy én? Hogy semmitől sem féltünk jobban, mint az érzelmektől, de mindennél jobban vágytunk rá, hogy végre érezhessünk ilyen őrült érzelmeket, mint a szerelem, a vágy, a hit, a …? Azt tudom, hogy egymás ellentétei vagyunk sok dologban és ezért tökéletesen ki tudjuk egészíteni egymást. Hogy a két nézőpont nagyon hasznos lesz a későbbiekben.


Keze a csípőmről a fenekemre simul, majd lassan felemel, hogy aztán visszaengedjen az ölére. Meglepően hozzászoktam, hogy bennem van, ám a mozdulattól keletkező érzést újra furcsának vélem. Elvörösödöm és kínoskodok, hiszen még mindig nem értem, Asame hogy gondolhatta komolyan, hogy így majd jó lesz. Miért lenne? Nem vagyok gyakorlott szerető, hogy tudjam, mi eshet valamelyikünknek is jól. Igen, lényegében azt sem tudom eldönteni, nekem milyen így lenni. Más. Új. Zavarba ejtő. Furcsa. Kicsit kínos. Az meg nagyon ciki, hogy Asame még látni is akarja az arcomat. Kisírtak a szemeim, a szám szétnyílt és a szeglete lefele görbül, az arcom piros, a szempilláim összetapadtak és kétlem, hogy vágyat, vagy kéjes örömöt találni lehetne a pillantásomban, noha a fülembe súgás még mindig izgalommal tölt el. Ezt akarja látni? Ne akarja. Hidd el, Asame, hogy nem akarod látni most az ábrázatomat. De akarja és az a baj, hogy túl szépen kér. A mozgásra ösztökéléstől borzongás is megjelenhet rajtam, és szégyellem is, hogy még most se igazán tudom, mihez kezdjek a helyzettel. Olyan feladat ez nekem, amivel nem vagyok biztos benne, hogy elboldogulok. Becézve kér, hogy engedjek a kérésének és a hangja megérinti a szívemet. Képtelenség ellenállni neki, nekem nem megy. Ettől mondjuk nem lesz könnyebb elengedni, de megteszem. Nincs okom nem így cselekedni, noha nem vagyok büszke arra, amilyen képet most vágok. Csupa könny az arcom, és nem is bírok Asame szemébe nézni. Csókokkal szárítja kicsit fel a bőröm, amitől szégyenlősen összehúzom magam egy kicsit mozgás közben, és meredten bámulom a mellkasát, ám nem elégszik meg ennyivel, az állam alá tett kézzel kényszerít, hogy végre belenézzek kék szemeibe. Épp csak megtörténik, s már csókol is meg. Elveszek ebben. Visszasüllyedek az ölére és ahogy átjár a szerelem, úgy vonul végig rajtam a reszketeg hullám, amitől ösztönösen megemelem, majd visszaengedem a csípőm. Annyira jólesik neki, hogy a számba nyög tőle, ezért amikor szabadon engedi a számat, visszabújok hozzá, hogy összesimulhassunk, arcomat a nyakához rejtem, míg kezeimmel újra megtámaszkodom a combján és próbálok egyenletesen, szoktatva magamat az érzéshez, mozogni gerjedelmén. Cserébe elhalmoz szeretetével, majd nem sokkal később nyaka köré fonja a karjaimat és vezeti csípőmet. Ez így tetszik, van benne valami erotikus is szerintem.


És nem csak nekem szerencsére. Valószínűleg Asame jobban élvezi, mint én, de nekem most az is elég, hogy simogat, csókolja és harapja a bőröm, izgat egy kicsit megérintve a farkamat. Utóbbitól hirtelen heves tűz rohan végig a testemen, megremegek és felnyögök. Túl jó volt, nem bírtam mérsékelni a reakcióimat. Önkéntelenül elhúzódom a testétől, de épp csak annyira, hogy kényelmesen végig tudjon haladni rajtam, majd mikor hajamba túr, hosszabb sóhajt csal elő belőlem. Mire egy gyorsabb ütemet diktál nekem, már kezdek belecsúszni, hogy élvezzem az együttlétünket. Talán bátrabban is mozgok rajta és igyekszem fenntartani azt a tempót, amit legutóbb mutatott.


Csukott szemmel, nyitott szájjal szuszogva, néha felsóhajtva hallgatom a hangját, a vallomását, s bár most nem tudok rá válaszolni, remélem, tudja, hogy még sosem szerettem senkit annyira, mint őt és ezen nem is akarok változtatni.