196.

Asame

Szorosan ölelem még mindig őt, hagyom, hogy az érzelmei magával ragadják, hogy kisírja magát, hogy megint megnyugodjon. Megint összetörtünk valamit benne, megint közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy az első csók után is. Most is szavak nélkül vigasztalom és nyugtatom őt, ahogy akkor is tettem, gyengéd csókot lehelve vállára. Hosszú percekig tart, mire megnyugszik és ez egy őszinte mosolyt csal arcomra. Újabb csókokkal hintem be nyakát, de úgy érzem, nem fog egy darabig még elengedni. Kezem csípőjére csúszik, hogy onnan fenekére vándorolhasson és megemelve őt engedjem vissza ölembe, megmutatva ezzel, mit is szeretnék.


Tetszik ez az összesimulás, de látni akarom őt. Szeretném, ha csak egy pillanatra is, de rám nézzen, hogy újra megcsókolhassam.

- Nézz rám, kérlek – suttogom fülébe a szavakat, miközben kezem újra visszavándorol csípőjére és egy lassú ütemet mutatva neki ösztönzöm őt mozgásra. - Csibe – lehelem rekedt hangon fülébe. Érzem, hogy lassan enged a szorítása, hogy egyre jobban elhúzódik tőlem, míg végül tényleg láthatom az arcát. Gyengéden csókolom le az ott maradt könnycseppeket, de ő még mindig nem néz rám. Elengedem csípőjét jobbommal és álla alá nyúlva emelem meg fejét és húzom őt édes csókba. Hosszan csókolom meg őt, mélyen, szerelmesen, s mozgásától egy apró nyögés hagyja el ajkaim és veszik bele csókunkba.


Hagyom, hogy visszabújjon hozzám, ha akar, miközben hátát simogatom és újabb csókokat lehelek vállára és mellkasára is, ahol érem. Imádom őt, imádom az ízét, minden rezdülését. Kezeit visszavezetem nyakam köré és újra ráfogva csípőjére segítek neki a mozgásban, miközben még mindig apró csókokkal és harapásokkal jutalmazom és egyre több apró sóhajjal és nyögéssel. Jobbom megint felfedező útra indul testén, s előre vándorolva simít végig merevedésén, majd hasfalán, fel egészen mellkasáig, s nyakán végighaladva túrok bele hajába, hogy utána visszafele is bejárva az előbbi utat foghassak rá csípőjére. Gyorsítok kicsit a tempón, nem kapkodni akarok, ki akarok élvezni minden percet, de ez már kínzóan lassú volt még nekem is.


Felnyögök ismét, arcomat vállához hajtom egy újabb csók kíséretében. Még most is megőrjít a kölyök, teljesen mindegy, hogy végre érezhetem őt magam körül, vagy csak vágyakozva játszadozunk egymással. Deon elveszi az eszem, kár tagadnom és nem is bánom.

- Szeretlek – nyögöm újra bőrére a vallomást. Jólesik kimondani. Őszintén, annyi év után újra egy olyan valakinek, akit tényleg szeretek. Megnyílok én is előtte, ahogy ő előttem, hogy holnap, ha megint visszakerülünk a szürke hétköznapokba, ismét folytatni tudjuk azt a színjátékot, amit elkezdtünk. Hogy újra pártfogolt és pártfogó legyünk, rejtve egymás gyengéit mindenki elől. Rejtve azt, hogy mi vagyunk egymás gyengéi. És mi játszunk tovább, mert játszanunk kell...