Azt gondolod, nem veszem észre, hogy te is azért időnként elrejted a hangod? Hogy inkább a bőrömbe csókolod, mintsem egyszerűen kiengednéd a légbe? Mégis annyira izgat, annyira szeretem hallani... Minden sóhajt, nyögést, szót, amit formálni képes, mert megveszek a hangjáért. Nem csak most, már régóta. Mindig csak akkor vágok közbe, akkor fojtom belé a szót, ha nagyon muszáj, ha semmiképp sem bírom megállni, egyébként végighallgatom, szinte késztetem is a beszédre, hogy a fülemet cirógathassa az a mély orgánum, ami csak őrá jellemző. Nem is értem, mások hogy nem veszik észre, vagy miért nem mondta Asaménak senki, hogy simán mellékállásban szextelefonozhatna, mert ugyan van pénze, de ezzel tényleg hülyére kereshetné magát. Na jó, én sem fogom sosem megmondani neki ezt a lehetőséget, mert nem osztozom rajta, a dorombolása, a duruzsolása, a sóhajai, a nyögése, az a lágy és gyengéd hang, amivel hozzám intézi a szavait, csak az enyém. Nem pártolom, de még csak nem is engedem, hogy más is részesüljön ebben. Ha kell, birtokolni fogom őt, féltékenyen őrizni, mintha olyasmi lenne, amit elvehetnek tőlem, holott tudom, az egyetlen ember, aki megvonhat bármit vele kapcsolatban, az Asame maga. És azt is, hogy komoly okot kell szolgáltatnom, hogy megtegye. Nagyon komolyat.
Bizsereg a bőröm, miközben simogatja, s a mámor fokozatosan az öntudatlanság felé sodor, mintha sebes áramlású folyó lenne, amelybe belecsúszok. Sodor magával és majdnem észre sem veszem, mit művel velem. Hogy akárhányszor a lapockámra kúsznak Asame ujjai, sóhajtva belehullámzom az ölébe, minden alkalommal, mikor felsimogat a mellkasomra, a tarkómon és a karjaimon felmerednek az apró szőrszálak, s ettől jólesően nyöszörgök, vagy egy-egy jól elhelyezett harapástól nyögés szalad ki a számon. Szégyellnem kellene ezeket, vagyis tudom, hogy nem kéne, de megtenném, ha józan lennék, mert az ösztönvilágom, a kontrollálatlanságom olyasmi, amit nehezen vállalok fel, amiket csakis magányos perceimben engedélyeztem magamnak. Ütemesen hintázni a tudatvesztés szakadékának szélén, nos ez nekem már túl meredek. Az meg aztán végképp a legek legje, hogy teljesen elvesztem a fejem, mikor ujjait körém fonja és ingerelni kezd. Ezzel Asame teljesen betalál nálam, s ha akarnám, ha eszembe jutna ilyesmi, akkor sem tudnám visszafogni tovább a reakcióimat. Felnyögve, megremegve élvezem, amit művel velem, még a mozgást is elfelejtem, de ő nem enged leállni, finom határozottsággal késztet még gyorsabban emelkedni és süllyedni ölén. Közben erősen kapaszkodom nyakába, mert szédülök, akár egy ringlispílen, noha ez annál ezerszer kellemesebb.
Hol összesimulva, hol hogy cirógatni tudjon, kicsit eltávolodva egymástól, de teljes összhangban együtt mozgunk. Ezt sem hittem volna, hogy létezhet ilyen ösztönös rítus, amelynek két ember teljesen és tökéletesen átadva magát, minden mást elfelejtve képes tevőleges maradni. Oké, ez rám annyira nem igaz, mert csak önkívületi állapotban hánykódom Asamén, hevesen zihálva élvezem löketeit és keze munkáját, őrá azonban ráillik a megállapításom. Érzi azt is, hogyan érheti el, hogy megremegjek és felnyögjek, hogy szinte azonnal elélvezzek. Megfeszülök, s rángva, szabályosan mozgatva történik meg velem, aztán bódultan hanyatlom a vállára. Úgy érzem, szétfolytam, így könnyen fogadom az újabb lökéseket és erőtlen mosolyra húzza a számat Asame gyönyöre bekövetkeztén.
Egymásba kapaszkodva lihegünk, néha még megremegve, ahogy a forró öröm nyaldossa a testünk, aztán lassan magára húz, én pedig engedem. Nem is akarnám elereszteni, jólesik így ölelkezni, elrejtőzni, mégis kitárulkozva vele lenni. Együtt, egyként. Bódultan emelem fel a fejem és viszonzom Asame szerelmes, odaadó csókját, ám mivel épp csak nem fulladunk bele ebbe, inkább visszahúz ölelésébe. Nincs ellenvetésem, egyelőre meg sem bírok mozdulni, a karjaimban pezseg a vér, a lábaim elzsibbadtak, a fejem pedig zsong, ezért örülök, hogy egy puszival beéri. Szeretném én is szeretgetni, de csupán néhány cirógatásra futja, ahogy az ujjaimat oda-vissza húzgálom vállán. Azt hiszem, le is szédülök Asaméról, vagy nem tudom, hogy kerülök alá, de ha így is van, követ, még nem akar elválni tőlem, s ezt egy hosszú, őszinte csókkal jelzi is számomra. Közben visszanyomul belém, mélyebbre, mint a pihegésünk alatt megszoktam, az érzés pedig annyira intenzív, hogy felnyögök tőle. Naná, hogy ezért csinálta, hiszen mosolyog a reakciómon. Te szemét... Jól van, Asame, megjegyzem neked, hogy te is inspiráló-provokáló személy vagy, vagy azzá válsz mellettem és majd jól beszívatlak, ha majd képes leszek rá, mert megérdemled. Igen, nálam különlegesnek kell lenni, hogy ilyesmit ígérjek, úgyhogy nyugodtan nyugodj csak meg, élvezd ki a győzelmed, én nem árulom el, hogy félned kellene, hanem egyszer csak teszek valamit, aztán megmondom, hogy miért.
Furcsa mód nem zavart a póz, az, hogy felettem volt és uralhatott. Meg is tette, mégsem éreztem magam rosszul tőle. Inkább az lep meg, ahogy hozzám bújik, hogy nem engem von testére, hanem ő kapaszkodik belém. Sőt, újra kimondja, hogy szeret. Csaholó vadászkutya legyek, ha megértem, mindenesetre újra félrekalapáló szívvel elmosolyodom, de beszélni nem tudok. Elvitte a hangom a szeretkezés és valahogy, bár jólesően, megbénít a vallomása. Inkább ahogy tudom, átfogom Asamét, majd a vállára egy kerek aljú szívet rajzolok egyik ujjammal. Bal kézzel nem tudok olyat kanyarítani, aminek csúcsos az alja és a két kerek rész is rendszerint egymásba folyik, de nekem tetszik így, sokszor bal kézzel is rajzolok. Na nem mintha sok alkalom nyílt volna arra, hogy szívekkel tarkítsak valamit. Anyának tűztem egy-egy színházi előadásához írt levelemhez párat, meg mikor firkáltam, akkor próbálgattam, mit tudok, mit hogyan formálok meg, de azokat a lapokat mindig összetéptem, vagy elégettem, hogy senki se láthassa meg. Belegondolva nagyon kevés írásos vagy rajzos emléket hagytam magam után, s amiket nem anyának készítettem, vagy nem fülelt le alkotás közben, azok mind kivétel nélkül elpusztításra kerültek. Az önkifejezésem a szobám Deonossá tételén, az öltözködésemben, hajviseletemben és a beszédstílusomban nagyjából kimerült. Ez szegényes? A monológjaim, azt gondolom, elég összetettek és hatásosak, de vannak dolgok, egyszerű apróságok, amiket nem tudok a számra venni. Ilyen azt megmondani valakinek, hogy fontos nekem, szeretem. Körbeírni megy, utalni rá, nagyon szentimentális pillanatomban leírni, ilyen gyerekesen lerajzolni, vagy kimutatni, de egyenesen kimondani nem. Ha addig állna a világ, amíg meg nem érik bennem, hogy kiejtsem a számon, „szeretlek”, hosszú szünet állna be az életbe. Az emberek elunnák az ácsorgást, és a végén már könyörögnének, hogy csak egyetlen egyszer tegyem meg. Ciki lenne.
Felnyitom szemeimet, mikor Asame felemelkedik a vállamról, majd újra a szédületbe kerget azzal az apró csókkal, amit lelop a számról. Éhség? Ööö... Kéne egy restart az agyamnak, hogy fel tudjam fogni, mi van velem. Na, akkor azt most megejtem. Gondolatban megvizsgálom magam, mert eddig csak pár ingert fogtam fel. A hajam tutira kócos, szanaszét áll, de az most nem izgat. Az arcomon felteszem, látszik a kielégültség és a boldogság harmonikus elegye, az már kicsit jobban aggaszt. A szívem még a megszokottnál erősebben és gyorsabban ver, a torkomban is érzem szerelmes hevületét. A gyomrom kong... még jó, hogy nem a fejem. Szóval mondhatni, hogy éhes vagyok, igen. Aztán mi van még? Basszus, mi van a hasamon?! Félénken odanyúlok, noha sejtem, mit fogok találni, aztán zavarodottan törlöm egymásba ragacsos ujjaimat. Azonnal fel kéne kelni és minimum egy papírzsebkendőt keresni, hogy letöröljem, de már a kísérlettől idegen, fájdalomszerű érzés nyilall a derekamba és a fenekembe, ami az ágyhoz szegez. Kínos képpel húzódom közelebb Asaméhoz, hogy a nyakához rejtsem az arcom, míg kitalálom, most mi legyen. Egy kibúvóm már van. A kaja.
- Ja-ja-ja – adom a lazát kínomban -, egy sonkás-gombás-kukoricás pizza jólesne – válaszolom rekedten. Nagyszerű, még a hangom is ilyen... más.
Bizsereg a bőröm, miközben simogatja, s a mámor fokozatosan az öntudatlanság felé sodor, mintha sebes áramlású folyó lenne, amelybe belecsúszok. Sodor magával és majdnem észre sem veszem, mit művel velem. Hogy akárhányszor a lapockámra kúsznak Asame ujjai, sóhajtva belehullámzom az ölébe, minden alkalommal, mikor felsimogat a mellkasomra, a tarkómon és a karjaimon felmerednek az apró szőrszálak, s ettől jólesően nyöszörgök, vagy egy-egy jól elhelyezett harapástól nyögés szalad ki a számon. Szégyellnem kellene ezeket, vagyis tudom, hogy nem kéne, de megtenném, ha józan lennék, mert az ösztönvilágom, a kontrollálatlanságom olyasmi, amit nehezen vállalok fel, amiket csakis magányos perceimben engedélyeztem magamnak. Ütemesen hintázni a tudatvesztés szakadékának szélén, nos ez nekem már túl meredek. Az meg aztán végképp a legek legje, hogy teljesen elvesztem a fejem, mikor ujjait körém fonja és ingerelni kezd. Ezzel Asame teljesen betalál nálam, s ha akarnám, ha eszembe jutna ilyesmi, akkor sem tudnám visszafogni tovább a reakcióimat. Felnyögve, megremegve élvezem, amit művel velem, még a mozgást is elfelejtem, de ő nem enged leállni, finom határozottsággal késztet még gyorsabban emelkedni és süllyedni ölén. Közben erősen kapaszkodom nyakába, mert szédülök, akár egy ringlispílen, noha ez annál ezerszer kellemesebb.
Hol összesimulva, hol hogy cirógatni tudjon, kicsit eltávolodva egymástól, de teljes összhangban együtt mozgunk. Ezt sem hittem volna, hogy létezhet ilyen ösztönös rítus, amelynek két ember teljesen és tökéletesen átadva magát, minden mást elfelejtve képes tevőleges maradni. Oké, ez rám annyira nem igaz, mert csak önkívületi állapotban hánykódom Asamén, hevesen zihálva élvezem löketeit és keze munkáját, őrá azonban ráillik a megállapításom. Érzi azt is, hogyan érheti el, hogy megremegjek és felnyögjek, hogy szinte azonnal elélvezzek. Megfeszülök, s rángva, szabályosan mozgatva történik meg velem, aztán bódultan hanyatlom a vállára. Úgy érzem, szétfolytam, így könnyen fogadom az újabb lökéseket és erőtlen mosolyra húzza a számat Asame gyönyöre bekövetkeztén.
Egymásba kapaszkodva lihegünk, néha még megremegve, ahogy a forró öröm nyaldossa a testünk, aztán lassan magára húz, én pedig engedem. Nem is akarnám elereszteni, jólesik így ölelkezni, elrejtőzni, mégis kitárulkozva vele lenni. Együtt, egyként. Bódultan emelem fel a fejem és viszonzom Asame szerelmes, odaadó csókját, ám mivel épp csak nem fulladunk bele ebbe, inkább visszahúz ölelésébe. Nincs ellenvetésem, egyelőre meg sem bírok mozdulni, a karjaimban pezseg a vér, a lábaim elzsibbadtak, a fejem pedig zsong, ezért örülök, hogy egy puszival beéri. Szeretném én is szeretgetni, de csupán néhány cirógatásra futja, ahogy az ujjaimat oda-vissza húzgálom vállán. Azt hiszem, le is szédülök Asaméról, vagy nem tudom, hogy kerülök alá, de ha így is van, követ, még nem akar elválni tőlem, s ezt egy hosszú, őszinte csókkal jelzi is számomra. Közben visszanyomul belém, mélyebbre, mint a pihegésünk alatt megszoktam, az érzés pedig annyira intenzív, hogy felnyögök tőle. Naná, hogy ezért csinálta, hiszen mosolyog a reakciómon. Te szemét... Jól van, Asame, megjegyzem neked, hogy te is inspiráló-provokáló személy vagy, vagy azzá válsz mellettem és majd jól beszívatlak, ha majd képes leszek rá, mert megérdemled. Igen, nálam különlegesnek kell lenni, hogy ilyesmit ígérjek, úgyhogy nyugodtan nyugodj csak meg, élvezd ki a győzelmed, én nem árulom el, hogy félned kellene, hanem egyszer csak teszek valamit, aztán megmondom, hogy miért.
Furcsa mód nem zavart a póz, az, hogy felettem volt és uralhatott. Meg is tette, mégsem éreztem magam rosszul tőle. Inkább az lep meg, ahogy hozzám bújik, hogy nem engem von testére, hanem ő kapaszkodik belém. Sőt, újra kimondja, hogy szeret. Csaholó vadászkutya legyek, ha megértem, mindenesetre újra félrekalapáló szívvel elmosolyodom, de beszélni nem tudok. Elvitte a hangom a szeretkezés és valahogy, bár jólesően, megbénít a vallomása. Inkább ahogy tudom, átfogom Asamét, majd a vállára egy kerek aljú szívet rajzolok egyik ujjammal. Bal kézzel nem tudok olyat kanyarítani, aminek csúcsos az alja és a két kerek rész is rendszerint egymásba folyik, de nekem tetszik így, sokszor bal kézzel is rajzolok. Na nem mintha sok alkalom nyílt volna arra, hogy szívekkel tarkítsak valamit. Anyának tűztem egy-egy színházi előadásához írt levelemhez párat, meg mikor firkáltam, akkor próbálgattam, mit tudok, mit hogyan formálok meg, de azokat a lapokat mindig összetéptem, vagy elégettem, hogy senki se láthassa meg. Belegondolva nagyon kevés írásos vagy rajzos emléket hagytam magam után, s amiket nem anyának készítettem, vagy nem fülelt le alkotás közben, azok mind kivétel nélkül elpusztításra kerültek. Az önkifejezésem a szobám Deonossá tételén, az öltözködésemben, hajviseletemben és a beszédstílusomban nagyjából kimerült. Ez szegényes? A monológjaim, azt gondolom, elég összetettek és hatásosak, de vannak dolgok, egyszerű apróságok, amiket nem tudok a számra venni. Ilyen azt megmondani valakinek, hogy fontos nekem, szeretem. Körbeírni megy, utalni rá, nagyon szentimentális pillanatomban leírni, ilyen gyerekesen lerajzolni, vagy kimutatni, de egyenesen kimondani nem. Ha addig állna a világ, amíg meg nem érik bennem, hogy kiejtsem a számon, „szeretlek”, hosszú szünet állna be az életbe. Az emberek elunnák az ácsorgást, és a végén már könyörögnének, hogy csak egyetlen egyszer tegyem meg. Ciki lenne.
Felnyitom szemeimet, mikor Asame felemelkedik a vállamról, majd újra a szédületbe kerget azzal az apró csókkal, amit lelop a számról. Éhség? Ööö... Kéne egy restart az agyamnak, hogy fel tudjam fogni, mi van velem. Na, akkor azt most megejtem. Gondolatban megvizsgálom magam, mert eddig csak pár ingert fogtam fel. A hajam tutira kócos, szanaszét áll, de az most nem izgat. Az arcomon felteszem, látszik a kielégültség és a boldogság harmonikus elegye, az már kicsit jobban aggaszt. A szívem még a megszokottnál erősebben és gyorsabban ver, a torkomban is érzem szerelmes hevületét. A gyomrom kong... még jó, hogy nem a fejem. Szóval mondhatni, hogy éhes vagyok, igen. Aztán mi van még? Basszus, mi van a hasamon?! Félénken odanyúlok, noha sejtem, mit fogok találni, aztán zavarodottan törlöm egymásba ragacsos ujjaimat. Azonnal fel kéne kelni és minimum egy papírzsebkendőt keresni, hogy letöröljem, de már a kísérlettől idegen, fájdalomszerű érzés nyilall a derekamba és a fenekembe, ami az ágyhoz szegez. Kínos képpel húzódom közelebb Asaméhoz, hogy a nyakához rejtsem az arcom, míg kitalálom, most mi legyen. Egy kibúvóm már van. A kaja.
- Ja-ja-ja – adom a lazát kínomban -, egy sonkás-gombás-kukoricás pizza jólesne – válaszolom rekedten. Nagyszerű, még a hangom is ilyen... más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése