201.

Asame

- Ayako már akkor itt szolgált, mikor én még pelenkában rohangáltam az udvaron - mondom neki komolyan - és ha őszinte akarok lenni, senki nem rakta még ki eddig a konyhából, hogy de márpedig ő fog sürögni-forogni, így lehet, én is így reagáltam volna a helyében – mosolyodok el. - Amúgy pedig megbékél a dologgal, még ha az elején zsörtölődik is... Nem aggódom emiatt, meg amiatt sem, hogy a következő ilyen akciódnál azért már kicsit engedékenyebb lesz, lévén, látta, hogy nem gyújtod fel a házat elsőre... Reménykedek benne, hogy másodikra sem – heccelem őt továbbra is.


Ayako valahol mindig is olyan szerepet töltött be a családban, mint egy nagymama máshol. Még apám is tisztelte őt, akármennyire is csak alkalmazott volt. Tisztában volt azzal az öreg, hogy a konyha az ő területe és ott bizony lehet bárki bármekkora yakuza vagy fejes, ott Ayako az úr és mindenki tiszteletben tartotta ezt. Elgondolkodom, visszaemlékszem arra az időszakra, mikor gyerek voltam és Akihitoval valami rosszaságon törve a fejünket rohantunk be a konyhába hangoskodva, mint ahogy a gyerekek szokták, Ayako pedig rettenetesen megszidott minket. Na persze nem azért kaptunk, mert rosszalkodtunk, vagy mert bementünk, inkább azért, hogy felelőtlenül futkároztunk bent, míg készült az ebéd és hogyha nem figyelt volna, simán magunkra rántjuk a forró levest, azt pedig bizony még apám sem tolerálta volna a nénitől, bármennyire is mi lettünk volna a hülyék.

- Borzalmasan rossz gyerek voltam – mondom vállat vonva -, Akihito pedig mindig benne volt, minden hülyeségben, így rosszalkodni is volt kivel, anyám meg jókat nevetett rajtunk, mikor Ayako megszidott minket. - Mosolygok visszaemlékezve az egyik ilyen alkalomra. - Aztán persze minden megváltozott, ahogy az ilyenkor lenni szokott... - folytatom tovább az evést. Ahogy az lenni szokott, mi? Mintha annyira tudnád, te marha, hogy mi a normális és mi nem... Na igen. Mi számít normálisnak manapság? Egy yakuza fiaként az élet teljesen más, mint egy átlagos család utódjaként. Valószínűleg Deon és senki nem kapott akkora veréseket, amiket mi elszenvedtünk néha Akihitoval, aki pedig csak azért kapott, mert igaz barátként kiállt mellettem és tűrte, hogy apám őt is megverje. - Hát, ezt nem tudom, de hiszek neked – heccelem őt megint. - Az asztalon dolgozni szoktam, nem ücsörögni, de ha te mondod, biztos így van – kötekedek vele játékosan újabbat harapva a pizzámból. - Mellesleg tényleg kényelmes lehet az az asztal, panasz legalábbis nem volt még rá – mondom könnyedén, mintha csak az időjárást osztanám meg vele, erősen utalva arra, hogy a dolgozni kijelentésemnek nem csak tényleges papírmunkára vonatkozó értelmezése van.


Amit a házról mond, hidegen hagy valahol. Nem, nem néztem körbe benne sem gyerekként, sem most felnőtt fejjel, mert nem érdekelt, és időm sem nagyon engedte. Élvezni az életet... Hmpf... Majd meglátjuk.

- Nyolc éves koromig igazából anyám többnyire az udvaron tartott, ott napestig futkározhattunk, meg rosszalkodhattunk Akihitoval. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne lettünk volna nyakig piszkosak – fejezem be az evést és hátradőlve mesélni kezdek Deonnak, majd hirtelen eszembe jut, hogy hozattam neki édességet. Lövésem sincs, mit talált sofőröm, szerintem fagyi, így újra felülve nyúlok a kanálért és adom oda kölyöknek a dobozt és hozzá a kanalat, majd visszafekszem. - A ház akkor nem mozgatott egyikünket sem, hiszen a szabadban játszhattunk bármit. Kardozhattunk, sárkányt ölhettünk, teljesen mindegy volt. Néha még anyám is beszállt a dologba, olyankor rendszerint valami régi népmesét mesélt nekünk, amiben ő volt a megmentendő királylány - mosolyodom el az emléken. - Miután meghalt, minden megváltozott persze. Apám elkezdte a nevelésemet, kiképzésemet... nevezd, aminek akarod. Rengeteg verést kaptam, ha valami nem tetszett neki, ha esetleg nem jól, legalábbis szerinte nem jól csináltam a dolgokat. A házban nem sok helyre mehettem, mert szerinte az mind időpocsékolás lett volna, így maradt a szobám és végső esetben a dojo vagy a medence. Nem egy változatos program, ami azt illeti – mosolyodom el. - Persze tizenhat évesen én is lázadozni kezdtem, akkor varrattam fel a sárkányt a vádlimra, hogy az öreg örüljön a fejének, hogy ezt is elérte nálam és persze akkor kaptam a legnagyobb verésemet is, aminek a nyomát a mai napig viselem – mondom csendesen, komolyan. - Ha szórakozni akartam, munkát színlelve mentem el az egyik kaszinónkba vagy éjszakai bárba, ami a tulajdonát képezte apámnak és ott megtehettem - vonom meg vállam. Nekem ez természetes volt, hogy nem csináltam és csinálhattam semmit, amit apám nem akart. - Persze lázadtam, de hamar letörte a lázadásom azzal a veréssel, ráadásul a vérebei szeme láttára, így nem igazán volt kedvem utána ellenszegülni. Az, hogy megvert, egy dolog, az hogy megalázott, egy másik...


Ha másképp alakult volna az életem, talán nem tartanék itt, ahol most, vagy sokkal előrébb járnék. A fene se tudja, igazából soha sem foglalkoztam a „mi lett volna, ha” típusú mondatokkal és a mai napig sem érdekelnek. Változtatni úgysem lehet rajtuk, rágódni meg teljesen felesleges.

- Nekem tökéletesen megfelelsz így – heccelem őt újra. - Miattam nem kell felöltöznöd a házban – nevetek fel. - De ahogy gondolod, a lényeg, ha menni szeretnél, szólj, ha nem, azt hiszem, feltaláljuk magunkat itt is – kacsintok rá játékosan.