Elvigyorodom a kijelentését hallva. Sejtettem, hogy a házinéni nem mai csirke, aki csak pár éve érezheti magáénak a konyhát, de hogy láthatta Asamét felnőni, az őszinte örömet kelt bennem. Nem tudom, miért, egyszerűen csak tetszik ez a gondolat. Ha megkérdezném, milyen gyerek volt, mit mondana? Elhajtana a bús picsába, vagy kedvtelve mesélne egy-egy csínyt, amit elkövetett? Megérne egy misét, de túl cinkes lenne, ha visszajutna Asaméhoz, hogy ilyesmit mertem kérdezni Ayakotól. Arra külön büszke vagyok, hogy őt is kiraktam, mert még az is élénken él bennem, hogy Kazu hogy meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy a rettegett Asamét kidobtam a szobámból. Hiába, jó vagyok, ezt el kell ismerni! Megmondtam, hogy én vagyok az igazi veszedelem, nem ő, de hát senki se hisz nekem. Ha bizonyíték kell, lesz, ezen nem múlik.
- Mesterien értek a rendbontáshoz – jelentem ki széles vigyorral. Be kell vallanom, büszkeséggel tölt el a „a legproblémásabb tinédzser” rang, amit kiérdemlek a jelek szerint. És ha jobban belegondolok, senki sem utál. Asaménak el sutom képzelni simán, hogy tetszik a viselkedésem, Ryuuichi szerintem megkedvelt, mert annak ellenére, hogy csont hülye vagyok, a felelősségtudatom elég keménnyé tud válni, ha van miért küzdeni, ráadásul a gazdájának sem hagyom, hogy kiüsse magát. Bár azt nem tudom, hogy Asame akarja megoldani, hogy éjszaka éljen mellettem, vagy hogy én aludjak nappal miatta. Pedig lassan egyezkednünk kell, ha tartani akarunk egy tendenciát, ami korábban jellemzett minket. Az ő szorgalma és az én léhaságom együtt remek lesz, csak győzzük megharcolni az egyensúlyhoz vezető utat. Hogy egymással-e, vagy önmagunkkal, azt nem tudom, csak azt, hogy vagy kegyetlen könnyű lesz, vagy kurva nehéz.
Méghogy én kigyújtsam a konyhát?! Ez aztán durva...
- Egyszer már volt példa, hogy takaros kis tüzet raktam a házban és nem lett nagyobb baj, csak a füstje volt sűrű – vágok vissza. - A konyhát nem tervezem kigyújtani, mert ha nomád életre vágynék tábortűzzel, meg ilyenek, azt mondanám, menjünk sátorozni – heccelem Asamét mutatóujjammal finoman megböködve bal vállát. Tetszik így játszani vele, húzni, oda-vissza passzolgatni a labdát. Az ilyesmi mindigis ínyemre volt, csak kevés ember hajlandó belemenni egy efféle szócsatába.
Ahogy a gyerekkoráról kezd mesélni, felcsillan a szemem. Ez olyasmi, ami érdekel, izgat a kíváncsiság, s a téma felemlítésére már fúrja is az oldalam, ezért örülök neki, hogy nem kell faggatóznom, Asame beszél a múltjáról. Ismerni szeretném. Titkokat tudni róla, amiket másnak nem mondott el. Ez mindig érdekes sztori, hogy miből lesz a cserebogár. Ha lehetne, az ölébe fektetném a laptopomat és az ezernyi magamról készített képen megmutatnám, én milyen voltam az elmúlt két évben, mi érdekelt, miket csináltam. Rengeteget fotóztam, bár nem fotósként, hanem egyszerű kedvtelésből. Azért, hogy megörökítsem a pillanatot, az élményt, a koordinációt, vagy bármit, ami megtetszett. Viszont pont ezért van pár olyan elkapott mozzanat, amivel némi képjavítás után díjat is nyerhetnék szerintem. Csak ez nem érdekel. Nem értek a képszerkesztő programokhoz, meg amúgy sem vagyok fotós, nem akarok ilyesmivel kitűnni, nyerni és bájologni, hogy hát igen, az én képem, satöbbi. Nyerjen az, akinek ez fontos.
Asame, ha nem is emlékszik sokra az édesanyjából, ugyanúgy szereti az övét, mint én a sajátomat. Egy meghatározó, fontos személy volt a számára, egy biztos pont. Legalábbis ezt érzem abból, ahogy kimondja, „anyám”. Tisztelettel, s annak ellenére, hogy a hangsúlya lendül is túl a szót, mégis jelentőségteljesnek érzem. Terelni akar. Azt, hogy senki se kérdezze, milyen volt az anyja, mert nem akarná beismerni, hogy már alig emlékszik rá, de a szívében él a nő, akitől az életét kapta. Még mindig szereti, noha talán megfakult, régi emlék csupán a számára. Egy érzés, valaminek a maradványa, de kedves még ez is Asaménak.
Ahogy az lenni szokott? Ezt nem értem. Nem tudom, hogy szokott lenni, de ha egy gyökeres változásra gondolok, nekem is két dolog jut kapásból az eszembe. Az, amikor eltörtek a csontjaim és az, amikor Asaméval találkoztam. Nyilván ő is két hasonló volumenű emlékekre gondol, ezért nem firtatom, hagyom hecceléssel elsiklani efelett is, mert tudom, hogy tudja, beszélhet bármiről, én meghallgatom. Talán már azt is sejti, hogy nem azért nem kérdezek mindig mindenre rá, mert nem érdekel, hanem tapintatos próbálok lenni.
Na jó, vannak dolgok, amikről azért tényleg nem akarok annyira tudni, mint például, hogy mit értett „egy szál kötényben” alatt, vagy ez a mostani „panasz legalábbis nem volt még rá” mit is takar igazából. Rákérdezés helyett grimaszolok egyet.
Mesedélután következik, amihez fagyit is kapok. Ez aztán döfi! Gyorsan megköszönöm, aztán nekilátok a fagylalt felélésének. Kínáló mozdulatot teszek Asame felé, hátha bűnözik velem egy kicsit, s figyelmesen hallgatom, amit mond. Mosolyogva képzelem el őt aprónak Akihitoval együtt, magam előtt látom, amint kardoznak és egy kimonóba öltözött, szép és méltóságteljes, noha arctalan nőt képzelek el, akiért legyilkolják a hatalmas sárkányt. Azért nem volt ez rossz időszak, na. Viszont átkanyarodik Asame arra, amikor vége lett a vidámságnak és a fagyi is megáll a számban.
Engem sosem ütöttek meg a szüleim. Apa tajtékzott a nyelvpirszingem miatt, megfenyegetett, hogy kitépi a nyelvem, ha nem szedem ki belőle az ékszert és kihangsúlyozta, hogy még jól is jár, mert legalább nem pofázok vissza neki, de nem bántott, fizikálisan egyszer sem. Elszorul a torkom és elmegy az étvágyam a fagylalttól, így belenyomom a kanalat és az éjjeliszekrényre teszem. Megráznak azok a dolgok, amiket Asame mesél, s mikor elmosolyodik, a számban maradó utóízt hirtelen keserűnek kezdem érezni. Borzongás fut rajtam végig, libabőrös leszek, de most cseppet sem jó érzés ez nekem. S az még nem minden, amit eddig hallottam, hiszen olyan verést is kapott, ami nyomott hagyott rajta. Ez megijeszt és összerántja az alhasam, amitől a pisilhetnékhez nagyon hasonló érzésem támad némi fájó csengéssel. Nagyot nyelek, majd visszaidézem az Asame testén kitapogatott hegeket. Akarom tudni, melyik vagy melyikek keletkeztek akkor, amikor az apja elpáholta, mint egy félőrült, hogy azt vagy azokat jobban szerethessem, mint a többit. Az az ember kétségtelenül megbolondult és újra kell gondolnom, gyűlölhető-e. Volt oka, lehetett elfogadható indoka arra, hogy ilyen brutális dolgokat tett? El sem tudok ilyesmit képzelni.
A yakuzák világa sötét, veszélyes és kegyetlen. Tisztában vagyok ezzel, mégis úgy érzem, amikor belecsöppentem, akkor kezdtem újra élni. Nem a halálközeliség vonz, nincs kattanásom arra, hogy adrenalinfüggő módjára keressem a durva helyzeteket, hanem Asame olyan számomra, mint egy istenség, amelynek a hívására nem tudok mozdulatlan maradni. Miatta hiszem el, hogy van helyem ebben a világban, a valóságban és az élők sorában, ahogy őmiatta ringok valahol abban a hitben, hogy biztonságban vagyok. Azt érzem, hogy amíg mellette vagyok, amíg engem akar, nem érhet nagy baj. Hogy amíg vigyáz rám, semmi sem állíthat meg, semmitől sem kell félnem és nem is fogok.
Nem jutok dűlőre Asame apjával kapcsolatban. Nem akarom megkérdezni, mi történt azelőtt, hogy elverte az apja, csak át akarom ölelni, magamhoz fogni, elbújtatni, mintha ez annyi év után számítana, de a testem nem mozdul, csak ugyanabban a bénultságban leledzik, mint az agyam. Nem fogom fel, egy ember hogy képes ilyet tenni az egyetlen gyermekével. Nem találok rá mentséget, gyűlölni azonban nem tudom mégse, mert nem ismertem. Mit érne, ha most utálnám? Semmit. Egy rég halott embernek hulla mindegy, mit éreznek iránta. Ha van is élet a halál után, lövésem sincs, milyen lehet és mivel tengetik a holtak a napjaikat. Figyelnek minket? Ha így lenne, azt szeretném, ha Asame apja jóvá tenné, amit életében elkövetett a fia ellen. Így lenne fair.
Nem bírom tovább. Túl egyszerűen osztja meg velem, hogy megalázták mások szeme láttára. Én még csak körvonalazni sem tudtam a saját megaláztatásomat, míg ő könnyedén felskiccelte számomra. Ez is, meg a múlt árnyai is bántanak, ezért mint egy kétségbeesett gyerek a kedvenc óriásplüssét, úgy húzom fel magamhoz Asamét. Hogy kit is akarok vigasztalni, ha azt akarom ezzel a mozdulattal, nem tudom, csak azt, hogy szükségem van arra, hogy átöleljem. Persze megint heccel, próbál könnyíteni a pillanaton, de ettől csak még jobban sajnálom őt. Nem úgy, mint a hülyéket szokás, hanem őszintén, hiszen szeretem.
Puszit nyomok az arcára, majd elhúzódom kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek, hogy megpróbáljam bevallani, miképp törték össze a vállamat, hogy kiegyenlítettnek érezhessem az adok-kapok viszonyunkat, de képtelen vagyok rá. Egy pillanatig lesütöm a tekintetemet, aztán kínosan, mint egy vesztes, aki már csak mulatni bír magán, fanyar mosolyba rántom szám szegletét. Bebuktam, nem tudom kimondani. Ugyanúgy nem nyílik szóra a szám, ahogy annak megvallásához sem, hogy mit érzek iránta. Azt hiszem, szánalmas vagyok. Bocsánatkérőn a homlokához nyomom a sajátomat, majd keserű mosollyal nézek kék íriszeibe.
- Eleget bámultak az emberek kisgatyában, úgyhogy igenis felöltözve fogok csak mászkálni még a házban is – mondom meg neki nyíltan, ezzel elárulva, miért vagyok szégyenlős. Nem más a testem, mint bármelyik férfinek vagy fiúnak, csupán nem akarom, hogy stíröljenek, méregessenek, satöbbi. Untig elég volt úszókoromban. Asame előtt már nem zavar, hogy nem takarja semmi a mellkasomat, virít a pirszingem, de ha csak úgy lehúzná rólam a takarót és az ölemre szegezné a tekintetét, fél másodperc múlva húznám magamra vissza.
- Mesterien értek a rendbontáshoz – jelentem ki széles vigyorral. Be kell vallanom, büszkeséggel tölt el a „a legproblémásabb tinédzser” rang, amit kiérdemlek a jelek szerint. És ha jobban belegondolok, senki sem utál. Asaménak el sutom képzelni simán, hogy tetszik a viselkedésem, Ryuuichi szerintem megkedvelt, mert annak ellenére, hogy csont hülye vagyok, a felelősségtudatom elég keménnyé tud válni, ha van miért küzdeni, ráadásul a gazdájának sem hagyom, hogy kiüsse magát. Bár azt nem tudom, hogy Asame akarja megoldani, hogy éjszaka éljen mellettem, vagy hogy én aludjak nappal miatta. Pedig lassan egyezkednünk kell, ha tartani akarunk egy tendenciát, ami korábban jellemzett minket. Az ő szorgalma és az én léhaságom együtt remek lesz, csak győzzük megharcolni az egyensúlyhoz vezető utat. Hogy egymással-e, vagy önmagunkkal, azt nem tudom, csak azt, hogy vagy kegyetlen könnyű lesz, vagy kurva nehéz.
Méghogy én kigyújtsam a konyhát?! Ez aztán durva...
- Egyszer már volt példa, hogy takaros kis tüzet raktam a házban és nem lett nagyobb baj, csak a füstje volt sűrű – vágok vissza. - A konyhát nem tervezem kigyújtani, mert ha nomád életre vágynék tábortűzzel, meg ilyenek, azt mondanám, menjünk sátorozni – heccelem Asamét mutatóujjammal finoman megböködve bal vállát. Tetszik így játszani vele, húzni, oda-vissza passzolgatni a labdát. Az ilyesmi mindigis ínyemre volt, csak kevés ember hajlandó belemenni egy efféle szócsatába.
Ahogy a gyerekkoráról kezd mesélni, felcsillan a szemem. Ez olyasmi, ami érdekel, izgat a kíváncsiság, s a téma felemlítésére már fúrja is az oldalam, ezért örülök neki, hogy nem kell faggatóznom, Asame beszél a múltjáról. Ismerni szeretném. Titkokat tudni róla, amiket másnak nem mondott el. Ez mindig érdekes sztori, hogy miből lesz a cserebogár. Ha lehetne, az ölébe fektetném a laptopomat és az ezernyi magamról készített képen megmutatnám, én milyen voltam az elmúlt két évben, mi érdekelt, miket csináltam. Rengeteget fotóztam, bár nem fotósként, hanem egyszerű kedvtelésből. Azért, hogy megörökítsem a pillanatot, az élményt, a koordinációt, vagy bármit, ami megtetszett. Viszont pont ezért van pár olyan elkapott mozzanat, amivel némi képjavítás után díjat is nyerhetnék szerintem. Csak ez nem érdekel. Nem értek a képszerkesztő programokhoz, meg amúgy sem vagyok fotós, nem akarok ilyesmivel kitűnni, nyerni és bájologni, hogy hát igen, az én képem, satöbbi. Nyerjen az, akinek ez fontos.
Asame, ha nem is emlékszik sokra az édesanyjából, ugyanúgy szereti az övét, mint én a sajátomat. Egy meghatározó, fontos személy volt a számára, egy biztos pont. Legalábbis ezt érzem abból, ahogy kimondja, „anyám”. Tisztelettel, s annak ellenére, hogy a hangsúlya lendül is túl a szót, mégis jelentőségteljesnek érzem. Terelni akar. Azt, hogy senki se kérdezze, milyen volt az anyja, mert nem akarná beismerni, hogy már alig emlékszik rá, de a szívében él a nő, akitől az életét kapta. Még mindig szereti, noha talán megfakult, régi emlék csupán a számára. Egy érzés, valaminek a maradványa, de kedves még ez is Asaménak.
Ahogy az lenni szokott? Ezt nem értem. Nem tudom, hogy szokott lenni, de ha egy gyökeres változásra gondolok, nekem is két dolog jut kapásból az eszembe. Az, amikor eltörtek a csontjaim és az, amikor Asaméval találkoztam. Nyilván ő is két hasonló volumenű emlékekre gondol, ezért nem firtatom, hagyom hecceléssel elsiklani efelett is, mert tudom, hogy tudja, beszélhet bármiről, én meghallgatom. Talán már azt is sejti, hogy nem azért nem kérdezek mindig mindenre rá, mert nem érdekel, hanem tapintatos próbálok lenni.
Na jó, vannak dolgok, amikről azért tényleg nem akarok annyira tudni, mint például, hogy mit értett „egy szál kötényben” alatt, vagy ez a mostani „panasz legalábbis nem volt még rá” mit is takar igazából. Rákérdezés helyett grimaszolok egyet.
Mesedélután következik, amihez fagyit is kapok. Ez aztán döfi! Gyorsan megköszönöm, aztán nekilátok a fagylalt felélésének. Kínáló mozdulatot teszek Asame felé, hátha bűnözik velem egy kicsit, s figyelmesen hallgatom, amit mond. Mosolyogva képzelem el őt aprónak Akihitoval együtt, magam előtt látom, amint kardoznak és egy kimonóba öltözött, szép és méltóságteljes, noha arctalan nőt képzelek el, akiért legyilkolják a hatalmas sárkányt. Azért nem volt ez rossz időszak, na. Viszont átkanyarodik Asame arra, amikor vége lett a vidámságnak és a fagyi is megáll a számban.
Engem sosem ütöttek meg a szüleim. Apa tajtékzott a nyelvpirszingem miatt, megfenyegetett, hogy kitépi a nyelvem, ha nem szedem ki belőle az ékszert és kihangsúlyozta, hogy még jól is jár, mert legalább nem pofázok vissza neki, de nem bántott, fizikálisan egyszer sem. Elszorul a torkom és elmegy az étvágyam a fagylalttól, így belenyomom a kanalat és az éjjeliszekrényre teszem. Megráznak azok a dolgok, amiket Asame mesél, s mikor elmosolyodik, a számban maradó utóízt hirtelen keserűnek kezdem érezni. Borzongás fut rajtam végig, libabőrös leszek, de most cseppet sem jó érzés ez nekem. S az még nem minden, amit eddig hallottam, hiszen olyan verést is kapott, ami nyomott hagyott rajta. Ez megijeszt és összerántja az alhasam, amitől a pisilhetnékhez nagyon hasonló érzésem támad némi fájó csengéssel. Nagyot nyelek, majd visszaidézem az Asame testén kitapogatott hegeket. Akarom tudni, melyik vagy melyikek keletkeztek akkor, amikor az apja elpáholta, mint egy félőrült, hogy azt vagy azokat jobban szerethessem, mint a többit. Az az ember kétségtelenül megbolondult és újra kell gondolnom, gyűlölhető-e. Volt oka, lehetett elfogadható indoka arra, hogy ilyen brutális dolgokat tett? El sem tudok ilyesmit képzelni.
A yakuzák világa sötét, veszélyes és kegyetlen. Tisztában vagyok ezzel, mégis úgy érzem, amikor belecsöppentem, akkor kezdtem újra élni. Nem a halálközeliség vonz, nincs kattanásom arra, hogy adrenalinfüggő módjára keressem a durva helyzeteket, hanem Asame olyan számomra, mint egy istenség, amelynek a hívására nem tudok mozdulatlan maradni. Miatta hiszem el, hogy van helyem ebben a világban, a valóságban és az élők sorában, ahogy őmiatta ringok valahol abban a hitben, hogy biztonságban vagyok. Azt érzem, hogy amíg mellette vagyok, amíg engem akar, nem érhet nagy baj. Hogy amíg vigyáz rám, semmi sem állíthat meg, semmitől sem kell félnem és nem is fogok.
Nem jutok dűlőre Asame apjával kapcsolatban. Nem akarom megkérdezni, mi történt azelőtt, hogy elverte az apja, csak át akarom ölelni, magamhoz fogni, elbújtatni, mintha ez annyi év után számítana, de a testem nem mozdul, csak ugyanabban a bénultságban leledzik, mint az agyam. Nem fogom fel, egy ember hogy képes ilyet tenni az egyetlen gyermekével. Nem találok rá mentséget, gyűlölni azonban nem tudom mégse, mert nem ismertem. Mit érne, ha most utálnám? Semmit. Egy rég halott embernek hulla mindegy, mit éreznek iránta. Ha van is élet a halál után, lövésem sincs, milyen lehet és mivel tengetik a holtak a napjaikat. Figyelnek minket? Ha így lenne, azt szeretném, ha Asame apja jóvá tenné, amit életében elkövetett a fia ellen. Így lenne fair.
Nem bírom tovább. Túl egyszerűen osztja meg velem, hogy megalázták mások szeme láttára. Én még csak körvonalazni sem tudtam a saját megaláztatásomat, míg ő könnyedén felskiccelte számomra. Ez is, meg a múlt árnyai is bántanak, ezért mint egy kétségbeesett gyerek a kedvenc óriásplüssét, úgy húzom fel magamhoz Asamét. Hogy kit is akarok vigasztalni, ha azt akarom ezzel a mozdulattal, nem tudom, csak azt, hogy szükségem van arra, hogy átöleljem. Persze megint heccel, próbál könnyíteni a pillanaton, de ettől csak még jobban sajnálom őt. Nem úgy, mint a hülyéket szokás, hanem őszintén, hiszen szeretem.
Puszit nyomok az arcára, majd elhúzódom kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek, hogy megpróbáljam bevallani, miképp törték össze a vállamat, hogy kiegyenlítettnek érezhessem az adok-kapok viszonyunkat, de képtelen vagyok rá. Egy pillanatig lesütöm a tekintetemet, aztán kínosan, mint egy vesztes, aki már csak mulatni bír magán, fanyar mosolyba rántom szám szegletét. Bebuktam, nem tudom kimondani. Ugyanúgy nem nyílik szóra a szám, ahogy annak megvallásához sem, hogy mit érzek iránta. Azt hiszem, szánalmas vagyok. Bocsánatkérőn a homlokához nyomom a sajátomat, majd keserű mosollyal nézek kék íriszeibe.
- Eleget bámultak az emberek kisgatyában, úgyhogy igenis felöltözve fogok csak mászkálni még a házban is – mondom meg neki nyíltan, ezzel elárulva, miért vagyok szégyenlős. Nem más a testem, mint bármelyik férfinek vagy fiúnak, csupán nem akarom, hogy stíröljenek, méregessenek, satöbbi. Untig elég volt úszókoromban. Asame előtt már nem zavar, hogy nem takarja semmi a mellkasomat, virít a pirszingem, de ha csak úgy lehúzná rólam a takarót és az ölemre szegezné a tekintetét, fél másodperc múlva húznám magamra vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése