210.

Deon

Kezd komolyodni a feladat, nekem pedig immár nem csak a begyakorolt mozgás pontos visszaadására van szükségem, hanem a gyorsaságomra és a helyzetfelismerő képességemre. Érzem, hogy ha egyszer eljutok oda, hogy harcoljak, félelmetes ellenféllé fogok válni, mert a hév magával ragad, mindenről megfeledkezem, csak a harcos társam, a kardok és a tér marad, amit befogadok, ami érdekel. Szeretnék kilépni, mást is csinálni, mint amit már megtanultam. Szeretnék igazán harcolni, vadul, mint egy állat a dzsungelben, de érzem, egyelőre nem tudok annyit, hogy méltóságteljes csatát tudjak vívni, ezért minden fellobbanó indulatomat azokba a technikákba teszem bele, amelyeket Asame követel tőlem. Egyszer úgyis eljön az én időm és akkor… De nem most.


Én is meghajolok, s mikor hátat fordít nekem, engedem, hogy az a mosoly, amely fel akart törni belőlem, átfusson az ajkaimon. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom azt a komolyságot, amivel Asame részt vesz a kardművészet gyakorlásában és tanításában. Az ereje lenyűgöz továbbra is, és ahogy átadja magát a mozdulatoknak, ahogy engem is tanít, mintha forralni kezdené a vérem. Támadni szeretném, tovább, jobban, erősebben, mint az előbb. Olyan ösztönzést ad számomra az átélése, amitől meg bírnék vadulni, de amit tennék, mind azért tenném, hogy többet és többet kaphassak belőle, tőle, általa. Tiszteletből és tomboló vágyból rontanék rá, ahogy a csókjaimmal, s immár nincs akadály előttem, nem áltathatom magam azzal, hogy nem adhatom magam oda akárhogy, nem kaparinthat csak úgy meg, hiszen már teljesen Asaméé vagyok.


Le kell állnom.


Automatikusan seizaba ülök le, a dojo szelleme szelíden és némán követeli ezt meg tőlem, nekem meg eszembe sem jut ellenkezni vele. Figyelem a rendezkedő Asamét és amit mond, majd mikor leül elém, magával ragad a szavai zengése és változatossága, a szája mozgása és komoly arckifejezése. Mit csináljak, hogy ne bolonduljak meg teljesen? Az jut eszembe, mikor azt mondta Kazuról, hogy annyira belezúgott Nishidába, hogy bármit megtesz neki. Akkor még ezt fel sem fogtam, most azonban, hogy hasonló módon érzek, ijeszt a dolog. Rettentően méghozzá, mert ezáltal kezelhető és ugyanolyan könnyen mozgathatóvá válok, mint mikor Asame a mozdulatokra tanít. Tudom, hogy nem használná ellenem az érzéseimet, de azt sosem tudhatom, mikor jön egy olyan szitu, amikor mégis kénytelen lesz, hogy megóvjon valamitől. Túlságosan ragaszkodom őhozzá ahhoz, hogy ha belesétál a bajba, én ki akarjak belőle maradni. Nem akarom nélküle ezt az egészet. Szeretem tanulni a harcokat, kihasználni azt a hihetetlen sok lehetőséget, amelyet számomra nyújt ez az élet, de ha Asame eltűnne belőle, értelmét vesztené. Nem arról van szó, hogy nem veszem komolyan a szerepemet, mert nagyon is komolyan veszem, hanem arról, hogy egyetlen határozott mozdulattal minden megváltozott bennem valamikor, vagyis ha ő nem lenne… mert ő sem lesz mindig… akkor átvenném a helyét. Hozzá méltóan akarnám folytatni a munkáját, megőrizve azt, amit ő képviselt, hogy továbbörökíthessem, hogy még a nyomaiból is tovább tanulhassak tőle, de elindulnék egy új szálon is, hogy magam mögött is hagyjak nyomokat. Eddig nem láttam fontosságát annak, hogy az utánam következők, bárki, akárki tudatában legyen a létezésemnek, mikor már nem élek, de ahogy Asamét hallgatom másokról beszélni, egyszerűen… akarom, hogy rólunk is így meséljenek. Hogy amikor már mi nem élünk, az emlékeink éljenek, hírünk legyen, ismerjék az emberek a nevünk és értsék, mit képviseltünk.


Azt hiszem, most változott meg mindenről a véleményem. Igenis yakuzává akarok válni, de nem Asame helyett, hanem mellette. Az más kérdés, hogy ha ő nem lesz, minden, ami az övé, az enyémmé válik, de ha a saját nézőpontommal nézem, már most felezünk mindent, amiből kér a másik, máskülönben én nem maradnék itt. Ha nem osztja meg velem a dolgait Asame, akkor nem vesz magával egyenlőnek, nem társ, partner, fél vagyok a számára, hanem csak egy mellékzönge, egy kiegészítő, egy segédeszköz maradok, abból pedig nem kérek. Tudom, hogy már ezekkel is sokkal több lennék, mint saját erőmből, de ha ennyivel beérném, biztos lehetnék benne, hogy nem a megfelelő emberrel sodort össze az élet. Mert akiből nem kell minden, akit nem akarok ennyire esztelenül, az nem az igazi. Így viszont…


Le kell higgadnom. Megint.


Hosszan hallgatok, reakcióim sem nagyon vannak az elmondottakra, vagy a mosolygására, mégis minden szavát beittam magamba, s most a mutatott technikákat figyelem. Megérik bennem egy elhatározás.

- Én is ezt akarom – közlöm. – A látvány nem elsőrendű, hanem következménye egy tiszta, fifikás, technikailag precíz harcnak – jelentem ki komolyan. – Ezért nem szeretem a színházi előadásait fele annyira sem anyának, mint mikor tökéletessé formálja a kertben egy kisteljesítményű lejátszó mellett a táncait. A mozgásnak nincs szüksége fényekre, és más efektekre ahhoz, hogy lenyűgözzön, ezért azok a harcok, amelyek a látványra vagy a versenyzésre épülnek, nem érdekelnek. Egyébként is arra van szükségem, hogy meg tudjam védeni magam és ki tudjak állni azokért a dolgokért, amikért ki akarok állni – teszem hozzá gyakorlatiasan, majd együttérző félmosollyal pillantok a vállát masszírozó Asaméra. – Az a színház valakinek a tulajdonában van, amelyikben a jótékonysági fogadást – macskakörmöket mutatok – lett megtartva? – kérdezem. Hirtelen rengeteg terv fogant meg a fejemben a jövővel kapcsolatban, de ahhoz, hogy a mag ne csak kikeljen, de szárba is szökkenhessen, kell pár infó.