Úgy látom, Asaménak nagyon is tetszik, hogy nem akarok nagyok sok időt pazarolni olyan dolgok megtanulására, amiből nem profitálhatok eleget, ami nem szolgálja a céljaimat. Ha így folytatjuk, még a végén én is meglátom azokat a tulajdonságaimat, amik miatt engem választott pártfogoltjának, amiben hasonlítok rá, amik miatt úgy gondolta, én méltó lehetek az utódjának. Azt hiszem, választani egy pártfogoltat sokkal biztonságosabb lehet, ha az ember jól tud választani, mint egy vérszerinti utódot kinevelni yakuzának. Asaménak nem volt nagyon más választása, mint beletanulni ebbe a létbe és tovább vinni az apja akaratát, de ugyanúgy nem lát túl azon az ellenzőn, amit a sorsa tett a szemére, mint én a sajátomon. A különbözőségünk segít megsemmisíteni a határokat, a hasonlóságaink pedig szilárd talajt képeznek, hogy együtt tudjunk működni.
Elképesztő, amiket érzek és azok a gondolatok, amik kicsíráznak a fejemben. Meg kellene őket osztanom Kazuval. De most nem ennek van itt az ideje, hanem a tanulásnak. Annak, hogy Asame újabb történetét hallgassam. Mikor a „buddhista apácanő”-t kiejti a száján, elképedek, de egy kukkot se szólok, mert csak az én tudatlanságom vagy tanulatlanságom bizonyítéka lenne bármi, amit mondanék. Hallgatni bölcs dolog és ezt most is igazolja mindaz, amit hallok. A filmet látni akarom, Bruce Lee nevének hallatán meg elvigyorodom. Hihetetlen, hogy mennyi mindent tud Asame és az is, hogy milyen sok minden fut egy szálra vissza. Az, aki a világ történetét írja, nagyon ügyes, páratlan.
Tetszik a harcművészet, amelyről Asame is lelkesen beszél, őszinte érdeklődéssel hallgatom szavait és egyre szélesebbre húzódik a mosolyom. Ez kell nekem. Végül elröhögöm magam.
- Egyikőtök se várja el, hogy azonnal mindent megjegyzek vagy megértek, azt meg aztán főleg ne, hogy vissza tudjam ismételni – kérem pimaszul vigyorogva. – Az elvekkel és az elmélettel komolyan ráérek foglalkozni huszonöt éves korom körül, addig a gyakorlati tudásom szeretném növelni, mert úgy gondolom, annál korábban nem lehet a fejembe verni mást. Lehet, még keveset is mondtam és huszonöt éves koromra se komolyodok meg annyira – heccelem vidáman Asamét, majd beharapom egyik ajkampirszingemet, mikor meglátom a kérdőjeleket a feje felett.
Nishida tulajdona? Hoppá. Akkor… oké. Az információ kicsit elbizonytalanít, de igazából gondolhattam volna, hogy az övé. Belegondolva illik is Nishidához, amennyire én ismerem a yakuzát. Mindegy, ki kéne valamit találnom, amivel megmagyarázom, miért kérdeztem ilyesmit, mert az igazságot nem biztos, hogy tanácsos lenne már most elmondanom Asaménak. Alig toppantam be a világába és máris képes lennék kisajátítani magamnak egy részt belőle, amin őt utánozva, a tőle tanultak alapján létrehozhatnám a saját elképzeléseimet. Ennek kétlem, hogy taps és öröm lenne az eredménye, bár azt is, hogy nagyon megszidna, hogy mégis mit képzelek én magamról.
- Hát… - jelzem ennyivel, hogy szándékomban áll válaszolni, csak még formálom magamban a mondókámat. Eközben elfordítom a tekintetem Asaméról és valami fogódzót keresek, amit csak nehézkesen, a kardok tartóján találok meg. – Hirtelen annyi minden jutott eszembe… korrektül a feje tetejére állt bennem szinte minden bizonyos dolgokhoz való hozzáállásomat illetően, de ez jó, mert úgy vélem, most kerültem képbe – kezdem csendesen, de komolyan. – Nem voltak céljaim, csak álmaim, amiknek a rabjává váltam és nem is bántam. Aztán jöttél te és mindent felrúgtál, ami addig volt és nem bírtam tovább céltalanul, üresen létezni, ezért elkezdtem célokat keresni. Rövidtávú, de annál nagyobb volumenű célokat. Minél többet tudtam és értettem meg a velem kapcsolatos szándékaidról, annál hosszabb távúak lettek a céljaim. Először csak azt akartam, hogy a halálom előtt valami rettentően intenzívet élhessek meg, aztán hogy ne tudj megválni tőlem, végül azt, hogy becsülj engem és szükséged legyen rám, majd hogy szeress engem, most azonban olyasmik forognak a fejemben, amik még távolabb mutatnak. Tervek. Még álomszerűek, de tervek – pontosítom és ezzel nagyjából le is zárom a kérdést, mert nem akarom megmondani, miért is kérdeztem, kié az a színház. – Engedelmeddel visszavonulnék papírra vetni párat – teszem hozzá komolyan, majd mellékelek mellé egy apró mosolyt. – Nem tudom, mikor ettél utoljára és meddig bírod még kaja nélkül, de ha akarsz velem enni, másfél óra múlva igyekszem az étkezőasztalhoz kerülni. Ha valamelyik tényező nem áll fenn, például nem bírsz addig várni, akkor meg úgyis mindegy, max nem sietek – teszem hozzá vigyorogva, de még nem mozdulok, megvárom, hogy Asame engedjen utamra. – Miattam ne éhezz, viszont ha másfél óra múlva még nem kerültem elő és velem ennél, valahogy rendelj nyugodtan asztalhoz – mondom még ezt is és elnevetem magam. Nekem még mindig vicces, hogy egy házban vagyunk, mégis utánam telefonál. Majd próbálom mindig magamnál tartani Kapcsot, hogy el is tudjon érni.
Elképesztő, amiket érzek és azok a gondolatok, amik kicsíráznak a fejemben. Meg kellene őket osztanom Kazuval. De most nem ennek van itt az ideje, hanem a tanulásnak. Annak, hogy Asame újabb történetét hallgassam. Mikor a „buddhista apácanő”-t kiejti a száján, elképedek, de egy kukkot se szólok, mert csak az én tudatlanságom vagy tanulatlanságom bizonyítéka lenne bármi, amit mondanék. Hallgatni bölcs dolog és ezt most is igazolja mindaz, amit hallok. A filmet látni akarom, Bruce Lee nevének hallatán meg elvigyorodom. Hihetetlen, hogy mennyi mindent tud Asame és az is, hogy milyen sok minden fut egy szálra vissza. Az, aki a világ történetét írja, nagyon ügyes, páratlan.
Tetszik a harcművészet, amelyről Asame is lelkesen beszél, őszinte érdeklődéssel hallgatom szavait és egyre szélesebbre húzódik a mosolyom. Ez kell nekem. Végül elröhögöm magam.
- Egyikőtök se várja el, hogy azonnal mindent megjegyzek vagy megértek, azt meg aztán főleg ne, hogy vissza tudjam ismételni – kérem pimaszul vigyorogva. – Az elvekkel és az elmélettel komolyan ráérek foglalkozni huszonöt éves korom körül, addig a gyakorlati tudásom szeretném növelni, mert úgy gondolom, annál korábban nem lehet a fejembe verni mást. Lehet, még keveset is mondtam és huszonöt éves koromra se komolyodok meg annyira – heccelem vidáman Asamét, majd beharapom egyik ajkampirszingemet, mikor meglátom a kérdőjeleket a feje felett.
Nishida tulajdona? Hoppá. Akkor… oké. Az információ kicsit elbizonytalanít, de igazából gondolhattam volna, hogy az övé. Belegondolva illik is Nishidához, amennyire én ismerem a yakuzát. Mindegy, ki kéne valamit találnom, amivel megmagyarázom, miért kérdeztem ilyesmit, mert az igazságot nem biztos, hogy tanácsos lenne már most elmondanom Asaménak. Alig toppantam be a világába és máris képes lennék kisajátítani magamnak egy részt belőle, amin őt utánozva, a tőle tanultak alapján létrehozhatnám a saját elképzeléseimet. Ennek kétlem, hogy taps és öröm lenne az eredménye, bár azt is, hogy nagyon megszidna, hogy mégis mit képzelek én magamról.
- Hát… - jelzem ennyivel, hogy szándékomban áll válaszolni, csak még formálom magamban a mondókámat. Eközben elfordítom a tekintetem Asaméról és valami fogódzót keresek, amit csak nehézkesen, a kardok tartóján találok meg. – Hirtelen annyi minden jutott eszembe… korrektül a feje tetejére állt bennem szinte minden bizonyos dolgokhoz való hozzáállásomat illetően, de ez jó, mert úgy vélem, most kerültem képbe – kezdem csendesen, de komolyan. – Nem voltak céljaim, csak álmaim, amiknek a rabjává váltam és nem is bántam. Aztán jöttél te és mindent felrúgtál, ami addig volt és nem bírtam tovább céltalanul, üresen létezni, ezért elkezdtem célokat keresni. Rövidtávú, de annál nagyobb volumenű célokat. Minél többet tudtam és értettem meg a velem kapcsolatos szándékaidról, annál hosszabb távúak lettek a céljaim. Először csak azt akartam, hogy a halálom előtt valami rettentően intenzívet élhessek meg, aztán hogy ne tudj megválni tőlem, végül azt, hogy becsülj engem és szükséged legyen rám, majd hogy szeress engem, most azonban olyasmik forognak a fejemben, amik még távolabb mutatnak. Tervek. Még álomszerűek, de tervek – pontosítom és ezzel nagyjából le is zárom a kérdést, mert nem akarom megmondani, miért is kérdeztem, kié az a színház. – Engedelmeddel visszavonulnék papírra vetni párat – teszem hozzá komolyan, majd mellékelek mellé egy apró mosolyt. – Nem tudom, mikor ettél utoljára és meddig bírod még kaja nélkül, de ha akarsz velem enni, másfél óra múlva igyekszem az étkezőasztalhoz kerülni. Ha valamelyik tényező nem áll fenn, például nem bírsz addig várni, akkor meg úgyis mindegy, max nem sietek – teszem hozzá vigyorogva, de még nem mozdulok, megvárom, hogy Asame engedjen utamra. – Miattam ne éhezz, viszont ha másfél óra múlva még nem kerültem elő és velem ennél, valahogy rendelj nyugodtan asztalhoz – mondom még ezt is és elnevetem magam. Nekem még mindig vicces, hogy egy házban vagyunk, mégis utánam telefonál. Majd próbálom mindig magamnál tartani Kapcsot, hogy el is tudjon érni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése