213.

Kazuki

Felnyögök, ahogy keze végigsimít oldalamon, miközben lassan mozogni kezd bennem. Elveszek a csókjaiban, az érintéseiben, egyszerűen képtelen vagyok józan ésszel gondolkodni. Nii-san mindig tudja, mivel kergethet egyenesen az őrületbe és ezt bátran alkalmazza is. Ahogy most is. Megőrjít az a lassúság, amivel a gyönyör felé terelget. Átkarolom nyakát és egy szenvedélyes csókba vonom. Elmosolyodik, mikor ajkaink szétválnak, s egy apró nyögés hagyja el ajkait, melyek forró leheletével perzselik meg enyémet. Végigsimítok arcán. Mosolya apró gödröcskéket varázsol szája szegletébe, melyek mindig is lenyűgöztek. És csak én láthatom őket a maguk őszinte valójában, így csak nekem mosolyog, senki másnak. Megmarkolom karjait és lehunyt szemmel nyögök fel hangosan, ahogy gyorsít a tempón. Lábaim ösztönösen kulcsolják át derekát, hogy még mélyebbre hatolhasson bennem egy-egy lökésével, s mikor olyan pontot talál el bennem, melytől hirtelen csillagokat látok és borzongás fut végig rajtam, szinte felkiáltok a testemet átjáró élvezettől. Ismét ajkaimra tapad, hogy újabb gyengéd csókkal jutalmazzon a belőlem kicsalt hangokért, majd ajkai nyakamra vándorolnak, s harapják, falják bőrömet. Megint jólesően felnyögök és fejem hátravetve hagyom, hogy széttépjen. Megremegek, egyre többször. Gyorsít csípőjének mozgásán. Nem bírom tovább, már nem... Gerincem ívbe hajlik és izmaim megfeszülnek, ahogy utolér a gyönyör, s nevével ajkaimon adom át magam a beteljesülésnek, remegve, levegő után kapkodva. Ő még lök rajtam pár erőteljesebbet és zihálva omlik mellkasomra. Magamhoz ölelem, csókot nyomok fejére. Nem akarom őt elengedni. Soha...

- Szeretlek, Nii-san - lehelem tincsei közé a szavakat, mire nehézkesen feltápászkodik rólam, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen és gyengéden megcsókol. Most sem mondja ki, inkább megmutatja, hogy ő is és hogy mennyire, majd fejét visszahajtja mellkasomra. Nincs szükségem szavakra, nekem jólesik kimondani, ő pedig remekül tudja érzékeltetni anélkül, hogy feleslegesen kiejtené. Ritkán teszi meg, ritkán vallja meg szavakkal, de tudom, hogy ő is így érez, s azok a pillanatok, mikor mégis hallhatom mély orgánumú, búgó hangján ezt a szót, kincsek. Olyan apró kincsek, melyekkel nem ér fel sem pénz, sem semmi más, mert ezt nem lehet megvenni... Ezt csak kapni lehet...


Hosszú percek óta fekszünk így, egymás karjaiban, csak ölelve a másikat, mikor megszólal éjjeliszekrényemen a telefonom és hülye dallamon jelzi, hogy üzenetem jött. Le fogom cserélni ezt a csengőhangot. Nem eresztve Nishidát ügyeskedem magam olyan pozícióba, hogy elérjem a telefont, majd vigyorogva olvasom el, hogy az üzenet feladója nem más, mint Deon. Elolvasom az sms-t és bután pislogok a kijelzőre, majd végül csak visszaírok neki: "Arra mérget vehetsz, hogy megesz az izgalom. Holnap megyünk hozzátok, legalábbis Nishida azt mondta, látogatását teszi Asaménál, én pedig nem engedek úgyse és vele megyek. Úgyhogy, holnap mindenképpen találkozunk. És már hogy a viharba ne érdekelne...-" - rajzolok az üzenet végére egy vigyorgós smileyt, majd megnyomom a küldésgombot, és egy újabb puszit nyomok Nishida fejére.

- Kitalálom, Deon – morogja bőrömre csendesen, de nem úgy tűnik, mint aki le akar kászálódni rólam, vagy menni szeretne. - Az a kölyök nagyon belopta magát a szívedbe – jegyzi meg elmosolyodva és már tudom, hogy nem haragszik, hogy nincs gondja vele és ez megnyugtat...

- Az első olyan ember, akiről bátran elmondhatom, hogy a barátom lett... - mondom csendesen és betakarom magunkat. Ő nem akar menni, én meg nem akarom elengedni...