249.

Deon

Ryuuichi mosolyog, én pedig nagyon nem vágom, mi tetszik neki ennyire. Arra számítottam, ő lesz az első, aki ágálni kezd a... nem, ez nem kérés volt, saját magam tuszkolom ki őket a magánszobából, vagy nem tudom, ha nem hajlandók az akaratom szerint cselekedni. De kétlem, hogy összetűzést akarna akárki bárkivel, úgyhogy bízom benne, hogy a négy véreb hajlandó velem egyezkedni. Fel kéne készülnöm rá, hogy nem teszik azt, amit követelek tőlük, azonban a spontánság szerintem most nyerőbb lesz.


Megtudom csakhamar, mi tetszik Ryuuichinek. Meglepetten elmosolyodom, a tükrön keresztül a szemeibe nézek, aztán zavartan nevetgélve megcsóválom a fejem. Kéne erre nekem most bármit is mondani? Nem nagyon tudok, ha őszinte akarok lenni. Kicsit büszke vagyok, kicsit furán érzem magam ettől, ezek meg szerintem látszódnak most rajtam. Biccentek a férfinek, mikor maradásra kér és ahogy ígértem, felhívom Asamét.

- Most érkeztünk meg – szólok bele a telefonba, s kinyomom, mikor nincs több mondanivalónk egymásnak. Se előtte, se utána nem köszönök, mintha csak egy forródrótos jelentést adtam volna le, hiszen ezt tettem, aztán visszateszem az övtáskába a Nokiát és kiszállok a kocsiból. Megállok, míg Ryuuichi hozzám beszél, s rábólintok. - Nekem nem dolgom hátráltatni téged a feladatodban és nem célom növelni a palacsintában lévő szar mennyiségét sem, úgyhogy nincs ellenvetésem. Viszont – és ezt a szót kihangsúlyozom -, amíg segítségért nem kiáltozom, azt pedig nem valószínű, hogy fogok, addig maradjatok ajtón túl! – kérem határozottan, azzal előre menetelek. Az ajtón már kint van a „ZÁRVA!” tábla, ami minden törzsvendégnek és friss szárnypróbálgatónak egyértelmű „tilos a belépés” jelentéssel bír, ellenben nekem csak le kell nyomnom a kilincset és már bent is vagyok. Halk csilingelés jelzi jöttünket, s miután a két testőr is a szalonba lép, könnyedén kulcsra zárom az ajtót. Igen, bejáratos vagyok itt, méghozzá olyan szinten, mintha a saját szobámba léptem volna. Ezután elindulok befelé. Hosszú, lila szövetfüggöny választja el a toporgót, ahogy Tatsuki nevezi és a szalon terét magát, s mielőtt odaérhetnék, előlép a függöny mögül.

- Mindig meglepsz – üdvözöl szívélyesen, mint egy régi barátot, aztán biccent Ryuuichinek és a másik férfinek. Több figyelmet nem kapnak a vérebek, barna szemei újra rám tekintenek. Futólag végigmér, látszik rajta az elégedettség, mert nagyon is kedvére való a megannyi lánc és biztostű. Ő is meg tud lepni engem, mert az ő stílusa is olyan változatos, mint az enyém, folyton változik, megújul, átalakul. Ma csak egy maréknyi haja van a tarkója felett, fonatba fogva és feketére festve, egyébként kopasz. Az arcán több pirszing tetszeleg, az orrnyergén három, bal szemöldökében egy karika és egy banán alakú, orrlukaiból egy-egy fekete bogyó lóg ki, alsó ajka közepén vékony karika trónol, jobb füle végigkarikázva, balban pedig a felső részen három szolid vésettel díszített karika van. Egyébként barátságos, férfias arccal bír, de ha csak azt alaposan végigméri az ember, dűlőre jut, hogy vele bizony nem akar kekeckedni. Rövid ujjú, felállított gallérú, halvány almazöld ingpólóban van, mely látni engedi a bal füle tövétől a kulcscsontjáig terjedő sárkánytetoválást, és rásimul kigyúrt, izmos testére. Bal karján a nyakán lévő sárkány társai vonulnak végig, kézfeje és ujjai azonban sejtetik, hogy Tatsuki kétkezes és velejében is művész ember. Bőre még viseli a bizonyára külföldi, kései nyaraláson szerzett barnaság emlékét is, úgyhogy kijelenthetem, még mindig pazar látványt nyújt. Ezeken felül könnyű, kopott farmert visel és fekete zokniban flangál. - Díszkíséret? Úgy érzem, sok mesélnivalód van – közli vidáman, azzal átkarolja a vállam és bevezet a birodalmába.


A magánszobájába megyünk, melynek ajtajában lerúgom a tornacipőmet, Tatsuki egy bögre kávét nyom a kezembe és amint elfoglaljuk a helyünket, cigivel kínál. Megint más, mint legutóbb, ez valami új, bár elég rég jártam dohányárú boltban, hogy felmérjem a piacot, ezért elfogadok egy szálat. Nem mintha az erős, kellemes, édeskés aromával vegyített szakrális füstölőillat mellett szükség lenne bármilyen más ízre, de kíváncsi vagyok, mit szedett össze. Nem szól hozzám, csak vigyorogva méreget, majd mikor elunja, hogy viszonzom a vizslatását, jobb keze mutatóujjával lazán végigzongorázik a pólómba akasztott biztostűn lógó apróbb biztosítótűkön. Jól érzem itt magam, olyan harmadik otthon szaga van a helynek és lassan megnyugszom, belehelyezkedem a feelingbe. A szoba díszítése még mindig páratlan, a falak világos napsárgák, kiemelik a felfüggesztett megannyi tárgyat és elegáns harmóniát alkotnak a hosszabb szőrű, talpcsiklandozós, narancsszín szőnyeggel. A pihenőben halkan kemény rock dübörög, míg kávém és cigim fogy, agyam átveszi a ritmust, a gondolataim zakatolni kezdenek és elönt minden, ami miatt ide jöttem.

- Ki ez a két jómadár és hogy kerülsz te ilyen társaságba? - teszi fel az első kérdést. Komoly immár a hangja és az arckifejezése is. Felsóhajtok, majd a válasz előtt odaadom neki a kiürült bögrét, a különös, mentolos és édeskés ízesítésű cigi csikkjét pedig a markában tartott üvegtálba nyomom. Mindkét tárgyat a karfa mellett posztoló kis asztalra helyezi, azzal mustrálni kezd. Hát jó... bele a közepébe.

- Nem rég csöppentem bele ebbe az egészbe – kezdem, de türelmetlenül hessegető mozdulatokat tesz az ujjaival felém, vagyis a tárgyra akar téríteni. - Pártfogolt lettem – közlöm. Tatsuki még lejjebb csúszik a kanapén, fejét a támlának támasztja és a fehér plafont kezdi bámulni. A vonásain gondterheltség látszik, ajkait akarattal tartja mozdulattal, de remegnek, ami az idegességéről árulkodik. Végül keserűen felkuncog.

- Tudtam, hogy egyszer felfigyelnek rád, túl feltűnő vagy – szólal meg. - Kibaszottul remélem, hogy nem azért kaptál négy kutyát a nyakadba, hogy ne próbálkozz a szökéssel, hanem valóban a védelmedet szolgálják. Szóval? - biccent aprót felfelé. - Kié lettél? - És rám szegezi a tekintetét. Meglepetten pislogok kettőt, de a komolysága elárulja, hogy ha megmondom a választ, neki többet fog jelenteni, mint anno nekem.

- Igazi pártfogolt vagyok, a testőrök a védelmemet szolgálják és aki felfigyelt rám, az Seichirou Asame – válaszolok kimérten és nagyon figyelem a reakcióját. Ízlelgeti a dolgot, elgondolkodik, majd grimaszol. - Honnan tudsz ezekről a dolgokról?

- Szerinted miből tartom fenn a kócerájt, kisfiú? - kérdez vissza lazán. Nem válaszol és ezzel számomra is mindent elárult. - Kezdj regélni, addig nem érdekel a nyűgöd, amíg nem avatsz be rendesen. - A hangja parancsoló és tudom, hogy amit mond, az úgy lesz, a pillantása elárulja. Most, hogy a jelenlegi tapasztalatommal nézek rá, már értem a keménységét, a durvaságát és a határozottságát. A keményfiúk világában valahogy talpon kellett maradnia, ezért szüksége volt ezek megszerzésére. Ugyanaz a szitu, mint Asaméval, ha akar valamit, nem ad alább a célszalagnál, ha kegyetlennek kell lenni, nyápickodás nélkül az lesz és a többi.

- Kiszúrt az utcán és hazavitt. Szívóztunk egymással napokig és megnyertük magunknak a másikat. Nincs mit regélni rajta, alkalmasnak talál arra, hogy az utódja legyek.

- Azzal mennyire vagy tisztában, hogy a pártfogód miről híres?

- Ha nem ismerném eléggé, nem tudtam volna felvenni Asaméval a harcot és most nem itt ülnék.

- Felfogod, hogy mibe keveredtél?

- Nem vagyok hülye, Tatsuki – figyelmeztetem ridegen, mire mosoly kúszik ajkaira. Mindigis szerette, ha oltom, visszabeszélek, rámordulok, megsértődöm, figyelmeztetem, tehát azt, hogy a sarkamra állok és nem hagyom magam még bealázni sem. Elégedettnek tűnik, de még vannak dolgok, amire kíváncsi, mert tovább mustrál.

- Pártfogolt vagy szerető? Nem mindegy ugyanis.

- Mindkettő.

- Óóó! - Most már vigyorog és nem is képes nyugton maradni. Felpattan a kanapéról és előtte jár egy apró, ovális kört. Vizsgálgatom az arcát és meglátom rajta, hogy az örömbe valamiféle idegesség vegyül, hogy a mosolya egyre kevésbé természetes és valami groteszk módon felzaklatja a válaszom. Mikor rám pillant, erősen úgy fest, mint egy lefegyverzett harcos, aki támadni már nem akar, de a küzdelmet se így befejezni, én azonban hallgatok, tehát ő kénytelen folytatni. - Mennyit tudsz a pártfogód dolgairól, mennyire mélyen avat be bármibe is? - kérdezi végül. Terel, nem akar arról beszélni, ami felkavarta, vagy felvezeti azt, mielőtt az orrom elé dobná.

- Azt hiszem, olyan nyolcvan százalékos a beavatottságom.

- Az mire elég?

- Vázolom a helyzetet – ajánlkozom, azzal felhúzom a lábaimat törökülésbe és előre dőlök, ő pedig biccent, majd az rajzasztalához lép és nyeglén nekidől. Karjait összefonja a mellkasán, lábait keresztezi, tehát dupla zárással fordul felém, de megacélozom magam. Ha komolyan nem hajlandó addig a „nyűgömmel” foglalkozni, amíg nem tud mindent, amit akar, márpedig ő nem viccel az ilyesmiben, akkor jobb, ha beszélek. - Valaki vadászik Asaméra, ezért... - Elnémulok, mert Tatsuki mindentudóan, riadtan, dühösen és keserűen, bólogatva felnevet. - Ismered a sztorit – feltételezem. Azonnal nyit, kisebb terpeszbe helyezi lábait, kezeivel pedig végigsimít meztelen fején.

- Ja – vágja rá morogva a szót. - Nemrég volt egy tulajdonosváltása a szalonnak. Kitalálod? - És ahogy felnéz, hirtelen összeáll a kép. A számon egy ízes „Bassza meg!” csúszik ki és már én sem vagyok a kanapén, menekülőre fogom. Tatsuki ugrik, elkapja a tarkóm és a testéhez ránt, másik kezével pedig a derekamnál fogva ölel magához. A karjaiban olyan erő van, amivel én esélytelen, hogy valaha is felvegyem a harcot, mégis ösztönösen tolom el magam tőle. - Nyugi! - suttogja. A hangja mély, bizalomgerjesztő, és hajlok rá, hogy megnyugodjak, ahogy kéri, de annyira rémiszt a tudat, hogy azé az emberé az egyik kedvenc helyem, aki meg akarja ölni Asamét és a tulajdonának akar engem, hogy képtelen vagyok ennyitől lecsillapodni. - Soha nem dobnálak fel senkinek, annak a vadbaromnak meg főleg nem! - suttog még mindig. Ahogy az ellenállásom csillapodik, úgy ereszt az ő szorítása is, végül, mint egy bizalomjáték a végén, engedésbe megy át és ott állunk fél lépésnyire egymástól a másik szemébe bámulva. A szívem hevesen ver, belül remegek, de nem menekülök. - Összeszedek pár infót és odaadom, hogy elvidd a pártfogódnak. Támogatom őt, ha jól bánik veled, de ha rossz a sorod, elárulom a saját hazámat is, hogy kihozzalak onnan – jelenti be őszintén. Nem szokott hamiskártyázni, nincsen szüksége igazán rejtett lapokra sem, úgyhogy minden szava dupla erejűt üt. Biccentek, mire elröhögi magát. Nem teljesen őszinte az öröme, de tudja, melyik a helytálló. Ellép tőlem, kihúzza a széket az asztalból, majd lapot ragad és körmölni kezd. - Hogy csinálta?

- Mit? - kérdezek vissza értetlenül.

- Jó színben vagy, magabiztos és erősebbnek tűnsz, mint korábban bármikor. Nem ékszerért jöttél, vagyis nem történt semmi, amit magadon akarnál megszépített formában viselni, és mivel szart se mondasz a pártfogódról, fontos a számodra. Én csak annyit kérdeztem, hogy érte el mindezt nálad – magyarázza el hátra sem pillantva rám. Folyamatosan ír közben, én pedig az egyik szekrényhez lépek, kinyitom szárnyait, kiemelek két kispoharat, majd töltök mindkettőbe egy kevés szakét. Tatsuki túl jól ismer, mert remekül következtet, így hallgatok. Leteszem mellé a poharat, megvárom, míg érte nyúl, azzal kimondatlanul iszunk egymás egészségére, ahogy szoktunk. A párlat végigmar a torkomon, megszédíti a fejem és azonnal felforralja a vérem, de ez az, amit szeretek benne. Három után már könnyűnek szoktam érezni mindent, megered a nyelvem, a negyedik pedig kiüt, ám ma, terveim szerint kettő bőven elég lesz. Még most sem szólalok meg, helyette az asztalnak támaszkodom és lepillantok a már majdnem teleírt papírra. Tatsuki nagyon gyorsan képes dolgozni, ha megvan a megfelelő indíttatás, kétfele legalább tud figyelni, ezért akár beszélhetnék is, de nem tudok. Nézem az írását, fantasztikus, rajzolt művészjelek, majd a nyitva hagyott szekrényre nézek. Több üveg is van benne, a méretük, formájuk és színűk különböző, ezért erősen úgy fest, mintha egy bár tetszőleges italkészletét tárolná itt a tetoválómester, aki most szelíden megérinti a karom és felnéz rám. - Mi miatt jöttél?

- Amiatt – válaszolok elszoruló torokkal. Tatsuki látja rajtam, hogy többet kinyögni nem fogok tudni, s a szám sarkai lefelé konyulnak, szemeim lecsukódnak és szerintem még azt is észreveszi, hogy megremegek, mert azonnal feláll az asztaltól és a kanapéra terel. Megáll előttem, aztán egyik kezét a fejemre teszi, mire megindulnak a könnyeim. Nem tudom, ha csinál valamit, azt hogyan teszi, vagy mit, de a hatás, amit képes kiváltani belőlem, az az, amit akarok. Megkönnyebbülni jöttem ide. Sírni és kiborulni.

- Szereted a pártfogódat és mindaz, amit tudsz, nyomaszt – mondja csendesen, feltételező módban, én pedig bólintok pár aprót. - Viszonzott is legalább? - kérdez rá és én megint bólogatok. - Akkor aggódsz is, nehogy miattad késbe szaladjon – és erre felzokogok. Nem kell többet kérdeznie, ismer annyira, hogy összerakjon mindent, ami ijeszt, bánt és kínoz. Leül mellém, újra átkarolja a vállaimat és magához ölel, én meg az arcomat eltakarva sírok. Hosszú percekig, míg Tatsuki a hátamat simogatja. - A pártfogód nem valami kis stílű gazfickó – szólal meg csendesen, mikor már kicsit sikerült kiadni magamból az érzelmeimet. - A családja jó hírű, komoly, veszélyes yakuzacsalád, a vérében van minden, amire szüksége van.

- Tudom.

- Akkor ne aggód betegre magad miatta. Vagy úgy gondolod, van okod rá? - kérdezi azért meg.

- Én. El kéne tűnnöm, hogy ne kelljen olyasmikkel foglalkoznia, hogy engem hogy biztosítson Fei miatt, de nem tudom, hogyan.

- Deon... - Ahogy megszólít, finoman megbubolja a fejemet. - Mit vársz el magadtól? Tizenhét éves kis csíra vagy még. A kezed összeteheted, hogy egy olyan kaliberű ember, mint a pártfogód, egyáltalán meghallgat, vagy szóba áll veled, nem betömi a pofád és szétbassza a segged, ahogy egyébként tenné, ha nem Deon lennél. Ezzel azért ugye teljesen tisztában vagy?

- Igen – felelem vékony hangon, majd elhúzódom Tatsukitól és a szakés üveg felé nézek. Érti a célzást, feláll, magához veszi a poharam és tölt nekem az italból. Egy húzásra iszom ki a kis poharat, a szaké pedig immár kétszeres erővel vág fejbe.

- Megnyertél magadnak egy olyan yakuzát, aki arany életet biztosíthat neked és egy olyan ösvényre vezethet, amin járva nem lesz többé semmilyen gondod. Mit akarsz még? Egyelőre, ha jól sejtem, az a feladatod, hogy tanulj, úgyhogy most pakold ide a bánatod, aztán húzzál haza. Amíg a pártfogód ki nem csinálja azt a kínait, neked semmi keresnivalód itt. Mindig szívesen látlak és biztonságban is vagy egy szintig, de azt azért ne gondold, hogy egy yakuza szintjét súrolom, vagy nagyon sok mindent tenni tudok Fei ellen. Kibasztam a szalonból, mikor jött arcoskodni, de érzi, hogy kurvára leszarom, ő mit akar, és ha nem hagy békén, felégetem a kócerájt és keresek egy másikat. Engem a hazámhoz és magamhoz való hűség köt, más nem.

- De...

- Nincs de, kisfiú. Ebben a játszmában te jobb, ha nem akarsz magadnak helyet, foglalkozz tehát azzal, amivel kell. Viseld el, hogy feszült a szitu, vágom, hogy ez neked kurva nehéz, de most szorítsd össze a fogad. Kétlem, hogy sokáig kell tűrnöd, utána meg kapsz tőlem valami szépet, ha akarsz, rendben? - kérdezi bársonyos hangon. Biztos vagyok benne, hogy mosolyog, de egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy kitöröljem a szememből a könnyeim maradékát és orrot fújjak. - Csak azt nem, amire már nemet mondtam! - teszi hozzá sietősen. Ettől elröhögöm magam, Tatsuki pedig feláll mellőlem.

- Már... nem kell.

- Ha ezt is a pártfogód érte el nálad... - De a mondatot szándékosan függőben hagyja, majd visszaül befejezni a jelentéseket Asaménak. Addig én iszok még egy fél korty szakét, mire egy rosszalló pillantást kapok a tetoválómestertől, majd elnyúlok a fehér kanapén. Nem tudom, mennyi idő telik el, míg kellemesen szédülök-bódulok, de felhúz a fekvésből, talpra állít, felhúzza a pólóm, beletűri a nadrágomba az összehajtott lapot, a hasamra simítja, aztán ráhúzza a pólómat. - Ha kidobod a taccsot, nagyon kiröhöglek, mert ennél te jobban bírtad a piát, nem mellesleg meg magadnak köszönheted, hogy húz a fejed – magyarázza, közben pedig lassú léptekkel a pihenő felé irányít a vállaimnál fogva. - Tartsd észben, hogy önhibámon kívül ellenséges területen tanyázom és igyekezz megfelelni továbbra is a veled szemben támasztott elvárásoknak. Tudom, hogy nem vagy egy jógyerek típus, aki bólogat és leül tanulni, de ha igazán tenni akarsz azért, hogy a pártfogód ne aggódjon miattad, akkor úgy válsz láthatatlanná, hogy tökéletesen az utasításainak megfelelően cselekszel. Máshogy nem, mert kis seggdugó vagy még. - Ez a vége a monológjának, kivezet a pihenőbe, átirányít a hullámzó helyiségen, áttol a szalonba, majd az azt és a toporgót elválasztó függönyön is és egyenesen Ryuuichinek passzol le. - Úgy fél óra múlva tisztulni kezd nála a kép, hányni nem szokott, de három korty szakétól bekómázni se, úgyhogy figyeljétek, jön-e a róka – kezdi a testőröknek teljes komolysággal. - Hagytam nála üzenetet a pártfogójának, most minél gyorsabban juttassátok vissza hozzá, de ne hagyjátok elaludni a fiút, különben nagyon szarul lesz. Rázzátok, beszéljetek hozzá, otthon meg állítsátok be a tus alá és kijózanodik. Gyanítom, látjuk még egymást – közli félmosollyal az arcán, majd ellép mellettem és kizárja az ajtót és kitessékel minket.