249.

Ryuuichi

Rohadtul nem értek egyet Asame kéréssel és ezt a tudtára is adom. Ideges, hallom a hangján, hogy ő sem szívesen teszi meg ezt. Mégis mi a fenének megy bele akkor ebbe? Még mindig ő itt a főnök, akármennyire is szereti Deont, vagy nem szereti. Nem tudom megérteni, miért nem tud parancsolni ennek a kölyöknek. Na jó, de, meg tudom, csak akkor is... Idegesen teszem azt, amit kér, s mikor Deon megjelenik, már esnék is neki, hogy nekem ugyan rohadtul nincs vele bajom, de kicsit gondolkodhatna végre, nem abban a helyzetben vagyunk, hogy most ezt megtehessük, ám mielőtt nekiállhatnék papolni neki erről a helyzetről, a számra teszi ujját, jelezve, hogy hallgassam végig. Megteszem. Amit elmond, abban részben igaza van, hiszen Asame simán mondhatott volna neki nemet, és az is igaz, hogy a főnöknek most a legkevésbé sem hiányzik az, hogy mi ketten egymásnak ugorjunk, így csak nyelek egyet elfojtva indulataimat és teszem, amit egy jól nevelt, rendes testőrnek kell.


Útközben nem szólok egy szót sem, csak néha-néha hátrapillantok Deonra a tükörből. Azért látszik rajta, hogy szokatlan neki ez a dolog. Pedig hamarosan hozzá kell szoknia, ha Asame tényleg az utódjaként akarja viszontlátni a fiút majd. Mikor megköszörüli torkát, ismét rápillantok, jelezve, hogy hallgatom, amit mondani akar, s közben az utat is figyelem. Miután befejezi monológját, elmosolyodom. Vérbeli yakuza lesz a kölyökből és ez tetszik, és nagyon jól tudom, hogy ezzel Asame is tisztában van, még ha egyelőre Deon nem is akarja elhinni, hogy már most olyan, mint egy komoly és megfontolt yakuza. Nem parancsol nekünk, de nem is kér... Kijelent, ezzel is tudtunkra adva, hogy igen, itt most az lesz, amit ő akar.

- Már most olyan vagy, mint egy vérbeli yakuza – jegyzem meg csendesen, majd leparkolok a megadott cím előtt. - Maradj bent még kicsit – szállok ki és eligazítom az őröket. A Deon mellett ülő két fickót a hátsó bejárathoz rendelem, míg Shinji és én elöl maradunk. Odalépek a kocsiajtóhoz és most már hagyom Deont kiszállni, ám mielőtt még beléphetne, azért mondani akarok neki valamit. - Ha bármi nem tetszik, azonnal szólni fogok és viszlek. Nem fog érdekelni, hogy akarod vagy sem. Nekem az a feladatom, hogy megvédjelek, így ha nem jössz első szóra, akkor erőszakkal raklak be a kocsiba – jelentem ki komolyan. Nem fenyegetni akarom, csak szeretném, ha tudná, hogy nem minden pillanat olyan, hogy könyörögni kelljen neki azért, hogy tűnjünk el. Miután belép, megállok én is az ajtónál. Senkit nem engedünk be, nem adom meg az esélyét annak, hogy Fei embere esetleg a közelébe férkőzzön a kölyöknek.


Hosszú percek telnek el, az órámra pillantok. Közel másfél órája vagyunk már itt, de szerencsére semmi gyanúsat nem tapasztaltam, az azonban nyugtalanít, hogy ez a tetováló szalon Hitsuji tulajdonában volt, így igencsak tartok egy esetleges támadástól. Nagyon remélem, hogy Feinek nem most jut eszébe ellenőrzést tartani, bár ha arra gondolok, hogy jelenleg nyolc ember vadászik a pincsijeire, akkor azt kell mondjam, inkább azzal fog foglalatoskodni, mint az üzletekkel. Legalábbis rohadtul remélem. Mindenesetre felhívom Asamét, mert valahol biztos vagyok abban, hogy a plafonon van az idegességtől.


Beszélek főnökömmel, aki megint csak nem szolgál nekem jó hírekkel. Kénytelen vagyok megosztani vele az aggályaimat, mert annak tudatában, hogy leállíttatta a hajtóvadászatot, én is kezdek idegesebbé válni és ezt kihallja a hangomból.

- Asame, ez a tetováló szalon Hitsuji-sama tulajdona volt – osztom meg vele a dolgot. Nem akarom még jobban idegesíteni, de muszáj tudnia. - Egyelőre minden rendben van, főnök – mondom hozzátéve, hogy valamelyest megnyugtassam, bár tudom, hogy nem fog menni. - Nem tudom, meddig maradunk még itt, de igyekszünk vissza - mondom komolyan, mire a főnök kinyomja a telefont. Hát akkor, reméljük a legjobbakat...