Rögtön biccentéssel kezdek, jelezve, hogy megértettem, amit mond. Szóval tényleg az én kezemben marad minden, mert Asame örülhet, ha ébren lehet. Súlyos feladatnak érzem játszani a yakuzát, de Ryuuichi és Tatsuki segíteni fognak, végső soron meg még mindig felhívhatom Kazut, vagy ha nagy szar van, akkor Nishidát. Asame nem tapsolna meg érte, de amivel nem bírok el, azzal nem fogok egyedül szenvedni. Viszont remélem, hogy amíg ő az ágyat nyomja, nem lesz akkora gáz és továbbra is úgy fogja gondolni Ryuuichi, hogy büszke lenne rám. Nem fog ugrálni, majd a fejére ülök, vagy tényleg lekötöztetem, az itatásáról meg gondoskodom. Meg… minden másról is. És erről Takashit is tájékoztatom a magam módján. A fanyar humora kezd végre egy kicsit feloldani, talán lassan túlvagyunk azon a kritikus két órán és van ok a fellélegzésre, legalábbis az orvos nem sürgölődik Asame körül, ezért szeretném elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz és ahogy Ryuu mondta, fel fog épülni. A hangja visszhangzik a fejemben, így emlékeztetem magam arra, hogy Asame erős, nem hagy hátra az életnek.
Mi az, hogy ilyenkor „bármivel” befolyásolható? Remélem, Takashi nem gondolja, hogy alantas, kurvás, vagy durva eszközöket fogok bevetni, mert vannak dolgok, amikre nem vagyok hajlandó. Mindegy, hagyom függeni ezt a dolgot, mert ha kiakadok tőle, még a végén összeakasztjuk a nem létező bajszunkat a dokival, az pedig senkinek sem válna a hasznára. Abban viszont igaza van, hogy tudom, hogyan kezeljem Asamét és ez sötét elégedettséggel tölt egy kis időre. Takashit persze nem foglalkoztatja, én pedig nem tudok most normálisan viselkedni. Szét vagyok csúszva egy picikét. Picikét kurvára. Mégis tartom magam, mert erősnek kell lennem. Majd ha már elültek a sötét fellegek a fejünk fölül, elereszthetem a könnyeimet, addig viszont marad az álarcoskodás.
Miután sikerül mindent megbeszélnünk, nézem, miképp pakol elő, ám Asame erőtlen, suttogásszerű hangja félbeszakít az injekciók megvizsgálásában és rögtön én is odalépek hozzá.
- Csip-csip-csip-csip-csip – mondom neki elmosolyodva és óvatosan az ágyára ülök. Beletúrnék a hajába, meg elkezdeném kiosztani, de Takashi előtt nem akarom megtenni egyiket sem.
Mi az, hogy ilyenkor „bármivel” befolyásolható? Remélem, Takashi nem gondolja, hogy alantas, kurvás, vagy durva eszközöket fogok bevetni, mert vannak dolgok, amikre nem vagyok hajlandó. Mindegy, hagyom függeni ezt a dolgot, mert ha kiakadok tőle, még a végén összeakasztjuk a nem létező bajszunkat a dokival, az pedig senkinek sem válna a hasznára. Abban viszont igaza van, hogy tudom, hogyan kezeljem Asamét és ez sötét elégedettséggel tölt egy kis időre. Takashit persze nem foglalkoztatja, én pedig nem tudok most normálisan viselkedni. Szét vagyok csúszva egy picikét. Picikét kurvára. Mégis tartom magam, mert erősnek kell lennem. Majd ha már elültek a sötét fellegek a fejünk fölül, elereszthetem a könnyeimet, addig viszont marad az álarcoskodás.
Miután sikerül mindent megbeszélnünk, nézem, miképp pakol elő, ám Asame erőtlen, suttogásszerű hangja félbeszakít az injekciók megvizsgálásában és rögtön én is odalépek hozzá.
- Csip-csip-csip-csip-csip – mondom neki elmosolyodva és óvatosan az ágyára ülök. Beletúrnék a hajába, meg elkezdeném kiosztani, de Takashi előtt nem akarom megtenni egyiket sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése