Érdekel, mit talált Yoru, de Ryuuichi szavai visszhangot vernek a fejemben. Nem ismertem Asamét ezelőtt, fogalmam sem volt nemhogy az ő létezéséről, de a yakuzákéról sem. Naiv voltam és befolyásolható. És most is az vagyok. És utálom ezt. Majdnem elbőgtem magam, mikor Ryuu a szemembe mondva kérdezte meg, el tudnám-e dobni Asame szerelmét. Azt hittem, megnyílik alattam a föld és mikor belezuhanok az alattam keletkező mélységbe, hirtelen összecsapódik a szakadék két fala, hogy engem összenyomhasson. Azt hittem, fordul velem mindjárt kettőt a világ és üvölteni tudtam volna, de nem tehettem. Asaménak pihenésre van szüksége, Tatsuki várt engem kint, és Yorutól is meg akartam tudni, mi borította ki. Most én állok itt, az ajtójuk előtt úgy, mint egy faszent és remegek.
Mi a fontosabb?
Nem vagyok biztos benne, hogy kibírom én ezt, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy újra végigzongorázzam Asaméval a dolgokat. Alapjaiban az ember úgysem változik, a vakmerősége nem fog elpárologni, ahogy az enyém sem. Mindketten makacsak maradunk, és hiába vagyunk itt egymásnak, szeretnénk azt hinni, hogy nincs szükségünk a másikra, mert már ez a függés is agyonüt minket valahol belül. Nem akarom elismerni, hogy belehalnék, ha szenvedni kéne látnom, ahogy azt sem vallanám be sosem, hogy képtelen lennék itt hagyni a faszba, ha Ryuu, ahogy azt mondta, könyörögne, vagy ha Asame azt mondaná, szüksége van rám. Sőt... azért akarok elmenni, mert úgy érzem, csak felesleges kolonc vagyok, ami lóg őrajta. Csinálom a fesztivált, hisztizek, akaratoskodok, állandóan kirángatom és elvonom őt a munkából, időt kell rám fordítania, mert tőle akarok tanulni, …
Kinyílik előttem az ajtó és nekem pont elszakad a cérna. Lehajtom a fejem, kövér könnycseppeket hullatok így alá, és levegőért kapok, de ha már Yoru kimerészkedett, nem engedem, hogy visszamenjen, megragadom a felsőjét.
- Csak ideges vagyok – mondom neki suttogva a torkom elszorultsága miatt. Hát most gyakorolhatom az önuralmat, az tuti. Pár mély lélegzet, szemmegtörlés szabad kézzel, aztán felnézek, bele a szemeibe. - Mi az, amit megtudtál és kiborított? - kérdezek rá egyenesen. Nem eresztem el, képtelen vagyok rá, az ujjaim szorosan marnak az anyagba és meg sem próbálom elhúzni a kezem, nehogy rángatásnak vegye. Olyasmi ez, amit nem kéne csinálnom, csak nem tudom abbahagyni, az izmaim görcsben vannak a feszültségtől.
Mi a fontosabb?
Túl sok mindent akarok rendben tartani. Anyát és most már a húgomat, Asamét, a háborút a kínaiakkal, magamat, Tatsukit, … Túlnőnek rajtam a gondok, beleszédülök a forgatagukba, alig bírok talpon maradni is. Fel kell ébrednem... Ez nem lehet egy rémálom, mert rengeteg mindenre terjed ki, hosszú, összetett és mindig csak tetéződik a probléma. Ez nem lehet álom, de ha ez a valóság, akkor inkább... NEM!
Mi a fontosabb?
Nem vagyok biztos benne, hogy kibírom én ezt, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy újra végigzongorázzam Asaméval a dolgokat. Alapjaiban az ember úgysem változik, a vakmerősége nem fog elpárologni, ahogy az enyém sem. Mindketten makacsak maradunk, és hiába vagyunk itt egymásnak, szeretnénk azt hinni, hogy nincs szükségünk a másikra, mert már ez a függés is agyonüt minket valahol belül. Nem akarom elismerni, hogy belehalnék, ha szenvedni kéne látnom, ahogy azt sem vallanám be sosem, hogy képtelen lennék itt hagyni a faszba, ha Ryuu, ahogy azt mondta, könyörögne, vagy ha Asame azt mondaná, szüksége van rám. Sőt... azért akarok elmenni, mert úgy érzem, csak felesleges kolonc vagyok, ami lóg őrajta. Csinálom a fesztivált, hisztizek, akaratoskodok, állandóan kirángatom és elvonom őt a munkából, időt kell rám fordítania, mert tőle akarok tanulni, …
Kinyílik előttem az ajtó és nekem pont elszakad a cérna. Lehajtom a fejem, kövér könnycseppeket hullatok így alá, és levegőért kapok, de ha már Yoru kimerészkedett, nem engedem, hogy visszamenjen, megragadom a felsőjét.
- Csak ideges vagyok – mondom neki suttogva a torkom elszorultsága miatt. Hát most gyakorolhatom az önuralmat, az tuti. Pár mély lélegzet, szemmegtörlés szabad kézzel, aztán felnézek, bele a szemeibe. - Mi az, amit megtudtál és kiborított? - kérdezek rá egyenesen. Nem eresztem el, képtelen vagyok rá, az ujjaim szorosan marnak az anyagba és meg sem próbálom elhúzni a kezem, nehogy rángatásnak vegye. Olyasmi ez, amit nem kéne csinálnom, csak nem tudom abbahagyni, az izmaim görcsben vannak a feszültségtől.
Mi a fontosabb?
Túl sok mindent akarok rendben tartani. Anyát és most már a húgomat, Asamét, a háborút a kínaiakkal, magamat, Tatsukit, … Túlnőnek rajtam a gondok, beleszédülök a forgatagukba, alig bírok talpon maradni is. Fel kell ébrednem... Ez nem lehet egy rémálom, mert rengeteg mindenre terjed ki, hosszú, összetett és mindig csak tetéződik a probléma. Ez nem lehet álom, de ha ez a valóság, akkor inkább... NEM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése