309.

Deon

Jólesik most így lenni Kazuval. Szeretethiányom van, ezt be kell látnom és az elmondása alapján neki is jócskán van. Noha nem feltétlenül egymás szeretetére vágyunk, azért mégiscsak valami az, amit adni tudunk egymásnak. Jó érzés, hogy nem lök el, hogy neki nem fura, hogy megölelem. Szívesen lennénk mindketten a rosszfiúnk mellett, hasonló módon, de most mindkét yakuza le van foglalva, melyikük mivel. A bűntudat mondjuk nem csillapszik bennem, hogy Kazu valamilyen nagyon minimális szinten nekem köszönheti, hogy Nishida nem vele foglalkozik, holott a srácon látható, hogy erre lenne szüksége, de azért kicsit old a hangulatomon az, hogy nem neheztel rám egy picit sem. A jelek szerint legalábbis nem. Elmosolyodom Asame vendégszeretete említésére, s megelevenedik bennem a kíváncsiság, mert szeretném részletesebben is tudni, milyen volt akkoriban a yakuzám, és milyen Kazu, mégsem kérdezek rá, hiszen az könnyen lehet, hogy mindkettejük számára ilyen árnyoldalas dolog, a „sötét múlt”, ahogy emlegetni szokás. Barátom sosem tapasztalhatta meg, milyen az igazi Asame, nem tudja a mai napig sem, hogy az a rideg maszk mit rejt, hogy ő is képes félni, megijedni, szeretni. Sejti, hiszen egyszer minden ember kénytelen emberi érzéseket is érezni, nem csak az állatias ösztönök szintjével élni, de ismerni nem ismerheti, mert Asame és én is gondosan elrejtjük az érzelmeinket mások elől, ahogy Nishida és Kazu is. Nem kaptam egy csepp gyengédséget sem a yakuzától, tárgyilagos és távolságtartó maradt velem, bár nem tudom, hogy ezt anélkül is megtette volna, hogy Tatsukit viszont látja, de úgy gondolom, igen. Mégis tudom, hogy gyengéd szerető, mert Kazut puhára főzte; a srác viselkedéséből egyértelműen lejön, hogy lassan és forrón szeretkeznek.


Te jó ég, miken gondolkodom...!


Kazunak igaza van, csak én vagyok annyira nyughatatlan, hogy nem bírok lekattanni a Lux-témáról. Azt mondtam ugyan Tatsukinak, hogy nem találkozom egykori mentorommal, és egy pillanatra meg is győzött, hogy így legyen, most azonban újra felébred bennem a vakmerőség. Mi lenne, ha csak besétálnék az oroszlán barlangjába? Azon kívül, hogy Asame szörnyethalna. És hogy Kazu meg akarna ölni. És Tatsuki őrjöngene... Igen, tudom, hogy ez kurva szar ötlet, de túlságosan csábít. Igenis tudni akarom, miért akar engem az a vén fasz.

- De te is – mondom Kazunak. - A telód csak nem vették el – heccelem finoman, majd eszembe jut valami, amit mindenképp meg kell mondanom a srácnak. - Ja, egy fontos közlendőm van. Tatsuki nevét a yakuzád előtt ki ne ejtsd a szádon – kérem meg komolyan barátomat. - Fővesztés terhe fenyegetne engem, úgy vélem, mert mikor Nishida meglátta, kipattant a székéből és kizavarta a dolgozószobájából – magyarázom is el az okot. - Tatsuki alvilági figura, aki mindenkinek keresztbe tett már és Nishidának, ha nem is nagyon, de elég kényes témában tehette, amit nagyon úgy tűnt, hogy akkor sem bocsát meg a pirszingesemnek, ha az én hűséges kutyámként folytatja a pályafutását – avatom be Kazut.