Nevetek. Őszintén és épp csak nem fulladozva. Sportújsággal takarózik és valami nagyon keserűvel táplálkozik a fényen, a cigin és valószínűleg a kávén kívül, de azért némi humort csak sikerült beletuszkolni. Viszont valahogy elcsuklik a nevetésem, ahogy folytatja zavartalanul rövid hegyi beszédét. A lábam majdnem a másikba akad, hogy hasra essek a meglepettségtől, de még időben korrigálok. Megint dukálna valami tömör, velős odamondás, ám csak valami teljesen más jut szembe. Hogy a picsába csinálod ezt? Most tegyek neked ígéretet? De csak mert őszinte vagy hozzám.
- Vigyázok magamra – ígérem meg neki csendesen. Teljesen mindegy, mi miatt lett dühös rám, az ablakon kiugrós hecc miatt, vagy a bogyók miatt, a lényegen nem változtat: úgy tűnik, fontos vagyok neki. Valamiért, bármiért, de magának akar, épségben. Egyelőre vagy nem, most ez sem számít. Csak a most számít. Addig, amíg nem változtat a tervein velem kapcsolatban. És én azon leszek, hogy mindig a legjobbat szánja nekem, hogy én is mindig így tehessek vele. Kölcsön kenyér visszajár, ahogy a kölcsön kinyír is.
Elgondolkodom a Ryuuval kapcsolatos intelmeken. Hülyének néztem volna? Nem tudom, sosem láttam magam még felnőtt szemmel és gyanítom, nem is fogom. Nem azért, mert nem élem meg, inkább azért, mert nem szeretnék felnőni. Jó nekem gondtalan kölyöknek lenni, csak ezt egyik se tudja meg, mert azt azért nem csipom annyira, ha úgy is kezelnek. Legyen egy egészséges, nem meghúzott határ, lavírozzunk együtt ezen, és akkor jól érzem magam. Nem könnyű, de azért nem is annyira bonyolult a dolog. Valahogy ennek a fafejnek is megy.
- Kettőnk közt te vagy az, aki kevésbé tiszteli Ryuuichit – vetem oda játékosan a férfinek, mikor meghallom a „Sárkányka” kifejezést, azzal követem a példáját, rövid meghajlás után én is belépek a dojoba. Akihito már várt minket és azonnal lecsap rám. Mondom, hogy lehet bírni, máris heccel. Nevetve sandítok Asaméra elgondolkodva a felvetésen, majd vállat vonok, hogy aztán közelebb hajoljak a barátjához. - Szerintem ez kódolva van belé, nem a szakácsnő tehet róla – súgom neki bizalmasan, el-elvigyorodva. - De valamiről valószínű, hogy tehet, mert a fatökűnek hülye dolgai vannak, mióta itt vagyok, ami az első nap nem volt rá jellemző. Nem tudom, változtak-e miattam Ayako főzési szokásai, de ha igen, meglepő hatással van a gazdájára – árulom el, majd kacsintok egyet és újra Asaméra pillantok, hogy lássam, mit szól hozzá, hogy lepacsizom a gyerekkori barátjával.
- Vigyázok magamra – ígérem meg neki csendesen. Teljesen mindegy, mi miatt lett dühös rám, az ablakon kiugrós hecc miatt, vagy a bogyók miatt, a lényegen nem változtat: úgy tűnik, fontos vagyok neki. Valamiért, bármiért, de magának akar, épségben. Egyelőre vagy nem, most ez sem számít. Csak a most számít. Addig, amíg nem változtat a tervein velem kapcsolatban. És én azon leszek, hogy mindig a legjobbat szánja nekem, hogy én is mindig így tehessek vele. Kölcsön kenyér visszajár, ahogy a kölcsön kinyír is.
Elgondolkodom a Ryuuval kapcsolatos intelmeken. Hülyének néztem volna? Nem tudom, sosem láttam magam még felnőtt szemmel és gyanítom, nem is fogom. Nem azért, mert nem élem meg, inkább azért, mert nem szeretnék felnőni. Jó nekem gondtalan kölyöknek lenni, csak ezt egyik se tudja meg, mert azt azért nem csipom annyira, ha úgy is kezelnek. Legyen egy egészséges, nem meghúzott határ, lavírozzunk együtt ezen, és akkor jól érzem magam. Nem könnyű, de azért nem is annyira bonyolult a dolog. Valahogy ennek a fafejnek is megy.
- Kettőnk közt te vagy az, aki kevésbé tiszteli Ryuuichit – vetem oda játékosan a férfinek, mikor meghallom a „Sárkányka” kifejezést, azzal követem a példáját, rövid meghajlás után én is belépek a dojoba. Akihito már várt minket és azonnal lecsap rám. Mondom, hogy lehet bírni, máris heccel. Nevetve sandítok Asaméra elgondolkodva a felvetésen, majd vállat vonok, hogy aztán közelebb hajoljak a barátjához. - Szerintem ez kódolva van belé, nem a szakácsnő tehet róla – súgom neki bizalmasan, el-elvigyorodva. - De valamiről valószínű, hogy tehet, mert a fatökűnek hülye dolgai vannak, mióta itt vagyok, ami az első nap nem volt rá jellemző. Nem tudom, változtak-e miattam Ayako főzési szokásai, de ha igen, meglepő hatással van a gazdájára – árulom el, majd kacsintok egyet és újra Asaméra pillantok, hogy lássam, mit szól hozzá, hogy lepacsizom a gyerekkori barátjával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése