322.

Tatsuki

Míg ébresztgetem a kölyköt, Asame igyekszik összekaparni magát. Az arcára kiülő érzelmek láttán úgy gondolom, a kölyök miatt akar erősebb lenni, mint egy átlagos ember képes, de nem vetem el azt a gondolatot sem, hogy esetleg előttem nem hajlandó halandónak tűnni. Mindegy is, az én dolgomon semmit sem változtat. Hallgatok, bár azon büszkén elvigyorodom, mikor megtudom, mi vezetett ehhez a Deon-féle katasztrófához. Mindjárt meg is magyaráznám a yakuzának, ám a telefonja megszólal és a képéből ítélve nem az egyik kutyája kereste valami semmis dologgal, ezért felbiccentek, jelezve, hogy azt akarom, hogy beavasson.

- Erről biztosan nem fogsz tudni vele komolyan beszélgetni – jelentem ki komolyan. - Szégyenli és bosszantja annyira ez az egész, hogy ha kérdőre vonod, elkezdjen belőle kizárni teljesen, makacs némaságba burkolózzon és leépítsen. Nem látja be, hogy egyedül nem bír el az általa teremtett helyzettel és segítséget sem képes a büszkesége miatt elfogadni. Tudom, mert már próbáltam vele erről beszélni. Tőlem lelépett. Nem csak szimplán szevasz tavasz, egy-két hétig nem jött, hanem hónapokra eltűnt, holott azelőtt egy rövid ideig nálam lebzselt. - Nem mentem utána, mert amíg azt hallottam róla, hogy minden oké vele, nem láttam értelmét még jobban elmérgesíteni a helyzetet. Sejtettem, hogy a srác visszajön majd magától és igazam is lett. Csak épp arra nem számítottam, hogy már pártfogoltként teszi meg két vérebbel a nyakában és pillanatnyilag ellenséges területre lép, mikor hozzám jön. Nem kicsit káromkodtam magamban, de nem láthatta rajtam, mert a kölyök, ahogy arra már Asame is rájött, nagyon rafkós. Nem egy zseni, de közel olyan remekké válhat, ha gondozzuk. - Most nem lenne jó ezt megjátszani, ezért egyelőre bízd rá, mennyit mond el erről az egészről, én meg őrzöm. Azt ugyancsak nem tartom okos döntésnek, hogy elhallgassuk tovább előle az igazságot, mert a belénk vetett bizalma sérülhet csupán, őt akadályozni nem fogjuk tudni a dolgok kiderítésében. Reméltem, hogy nyerhetünk úgy fél hetet, max egy egészet, de a kisfiú még mindig hírből sem ismeri a türelmet. – És elvigyorodom megint. - Deon nagyon állhatatos és a kreativitását arra is képes használni, hogy mozaikdarabokból képet alkosson, akár így, hogy semmi információkból kitaláljon dolgokat. Ráadásul maximalista és hatalmas energiát képes mozgósítani, hogy megoldjon egy problémát, vagy elérjen egy elérhetetlennek hitt célt. Remek alapanyag – jelentem ki büszkén, keményebben meggyúrva az izmait, mire mocorogni kezd alattam. - Nehéz vele, kurvanehéz, de ha ráérez az ember, hogyan kezelje, ...

- Elég... - szólal meg nyöszörögve. Megpróbál felkelni, lassan, ügyetlenül és erőtlenül, ezért leszállok róla, majd felnyalábolom és Asame mellé, az ágyra fektetem.

- Meddig van meg a fonál? - kérdezem tőle.

- Ööö... - Láthatóan komoly agymunkába kerül visszaemlékeznie, de jobb biztosra tudni. Ez amúgy is fontos, ezért kérdezek tőle egyszerűbbeket, hogy beindítsam a tekervényeit.

- Neved, korod? - faggatom közömbösen.

- Deon Elerden, tizenhét éves múlt.

- Helyes. Hol vagy?

- Asame szobájában. Nem kell hülyeségeket kérdezni – morog rám, nekem pedig mosoly fut a számra. - Igen, felismerem a körülöttem lévőket is – folytatja flegmán, ettől pedig nevethetnékem támad.

- És a fonal végét megtaláltad már?

- Cseszd meg...! – Azzal felül és dörgölni kezdi a halántékát. Látszik rajta, hogy kótyagos, finoman imbolyog, meg még a mozgásából is lekövethető, hogy nem egészen ura önmagának, de rendbe fog jönni. Nyilván fáj a feje és még nincs képben az elmúlt... egy óra? Egy évnek tűnt legalább, úgyhogy hosszú idő történéseivel. Nagyokat pislog, aztán az éjjeliszekrényen lévő pohárra sandít és kinyúl érte, de vagy nem látja jól, vagy nincs ereje megfogni, mert visszahúzza a kezét és újra a fejét gyömöszöli. Kuncogok rajta, de odalépek, hogy kisegítsem, megitassam a teából, hogy ne legyen oka a hisztire, hogy Asame pihenés helyett még őt istápolja.