Míg próbálom nyugtatni Deont, Tatsuki ront be a szobámba és arra kér, engedjem el a kölyköt. Megteszem. Nem beszéltünk Deonnal meg elég sok mindent azzal kapcsolatban, hogy ilyenkor mi a helyzet, de hamar meg is kapom a magyarázatot, hogy nem tudott volna amúgy sem mit mondani. Most az egyszer kivételesen örülök annak, hogy itt van Tatsuki, ő tudja kezelni a helyzetet, én még nem. Tettem próbálkozásokat arra, hogy kiderítsem, mi a szar van, de ezt az állapotot tényleg nem tudta volna nekem leírni, az biztos. Deon, cseszd meg, mégis meddig akartad húzni ezt?! Mikor szándékoztál volna komolyan beavatni dolgokba, amik veled kapcsolatosak, még ha ehhez az kellett volna, hogy leüljünk Tatsukival hármasban? Vagy gondoltad, nálad fontosabb az acsargásom és az, hogy nem bízok benne? Mi járt a fejedben már megint, te kölyök...? Nézem, mit művel vele Tatsuki, s bármennyire sincs ínyemre a dolog, hagyom, mert most ő segíthet, miközben hallgatom, miket magyaráz. Mindkettőnk érdeke az, hogy Deonon segítsünk, ha gond van, én pedig ezért hajlandó vagyok lemondani arról, hogy bizalmatlankodjak Tatsukival szemben. De abban biztos vagyok, hogy el kell komolyan beszélgetnem Deonnal. A mai után nem érdekel, mennyire kínos neki ez a téma, vagy mi fordul meg a fejében, ha erről faggatják. Kérdésem? Lenne, csak a belém nyomott gyógyszerek tompítanak annyit rajtam, hogy jelenleg egy dolog érdekeljen, hogy Deon minél hamarabb rendben legyen, majd utána megbeszéljük a dolgot. Nem szeretem, ha felelőtlen a kölyök és az, hogy nem árult el túl sok mindent erről a helyzetről, részéről a lehető legnagyobb felelőtlenség volt. Nem azt kértem, hogy mondja el, ilyenkor mi van, de azt igen, hogy árulja el, ebbe belecsúszhat. Akkor lett volna időm azon agyalni, hogy hogy derítem ki, mit tegyek vele. A fenébe is, Deon...!
Még csak nem is az zavar, hogy elhallgatott dolgokat, jelen pillanatban a saját tehetetlenségem az, ami dühít. Egyelőre megrázom fejem, jelezve Tatsukinak, hogy nincs kérdésem, csinálja, amit kell, majd utána megbeszéljük a dolgokat. Kikelek az ágyból, legalábbis kiülök a szélére. Most pont leszarom, hogy mit lehetne és mit nem. Én rendben vagyok, rendben is leszek viszonylag hamar, most ő a fontos. Túlélem majd a hisztijét azzal kapcsolatban, hogy felkeltem. A vállam pokolian lüktet ebben a testhelyzetben, de most nem vagyok hajlandó tudomást venni róla, csak addig, míg felállok és az asztalhoz lépve elveszem az egyik fájdalomcsillapítót. Melegen ajánlom, hogy tényleg ne morfium legyen, különben Takashi nem teszi zsebre, amit tőlem kap. Nincs szükségem az ilyesfajta lenyugtatásra, mert sem a jelen helyzetben, sem az elkövetkezendő napokban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljesen kiüssem magam ezáltal. Furcsa és groteszk dolog, ha valaki saját magát kell, hogy ellássa, de nem akarom idehívni Ryuuichit. Intézze a dolgait és egyelőre elég, ha csak mi tudjuk, mi a helyzet Deonnal. Kibontva a csomagolásból a cuccot nyomom azt bele az infúzióba, majd visszaülök az ágyra. Végül mégis megszólalok.
- Komolyan beszélnünk kell Deonnal – mondom csendesen, őket nézve. - Erről is, meg arról is, amitől kiborult. Remekül összepakolta a dolgokat kevés információból is. Ha kell, játszhatjuk továbbra is a színjátékot, de nem hülye, nem fog könnyen napirendre térni efölött – mondom komolyan, ám megszólal az éjjeliszekrényemen a mobilom. Ismeretlen szám keres. Gyanakodva emelem fülemhez a készüléket. Ismeretlen hang szól bele, kínaiul:
- Tā de yìzhì! Zhèngrú yīqiè. Wǒ xīwàng nǐ de jiānbǎng yùhé, nǐ huì xūyào tā! - sziszegi a hang a szavakat, majd gúnyosan felnevet, és bontja a vonalat. Szeretem, ha nyíltan fenyegetnek... Majd meglátjuk, ki nevet a végén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése