367.

Deon

Megkordul a gyomrom és már égetően szükségem van egy cigire és mellé egy kávéra, ezért megemberelem magam, hogy kikeljek az ágyból. Asame szinte rögtön felfigyel a mocorgásomra és meglátva a szénaboglyával a fejemen kiröhög. Egy-egy, ugye, rosszfiú? Szeretném helyreigazítani egy kicsit a sörényem, de nem hagyja, leül mellém az ágy szélére és csókba von. Na ez azért kicsit már túlzás, ám... Mégis tetézi, nem elég, hogy incselkedőn újra jó reggelt kíván, még jobban összetúrja a hajamat. Morgok válaszul és iszonyat megsértődött képet vágok, ám nem hagyom annyiban a dolgot, dacosan az ujjaimmal fésülöm valamennyire rendre a hajam, persze csak a lehetőségekhez mérten. Nyilván nem lesz tökéletes, a semminél azonban mégiscsak többet ér ennyi is.


Kiscsibe? Most már komolyan meg kéne kérdeznem Asamét, miért lettem én csibe, ám mielőtt megtehetném, kopognak az ajtón. Megérkezett a reggelink és két meglepő dolgot kell tudatosítanom magamban. Az infúziós állvány már független a yakuzámtól, aki fitten ugrál, kiszolgál, pedig tegnap még majdnem a halálán volt. Kerek szemekkel pislogok párat, aztán hitetlenül egy apró hehével reagálok az egészre. Már fenyegetném meg, mikor reggelizni is hajlandó. Hát... ez egy újabb meglepetés ma reggel. Asame elég jól csinálja, amit csinál, mert nem tudok rá neheztelni, amiért nem az ágyban döglik és azt várja, hogy én ugráljam körbe. Sanszos, hogy már rohadtul elege volt ebből a játékból, de azok után, amit tegnap produkált, tudnám értékelni, ha még egy napot kibírna fekve. Máskülönben kénytelen leszek beszélni Akihitoval és Ryuuichivel, hogy miképp tartsuk őt az ágyban.


Én is falni kezdek néha fel-felpillantva a kajámról Asaméra, ám nem hazudtolja meg magát, pár falat után leáll a reggelizéssel és jön a szokásos: kávé, cigi. Most jutott eszedbe, hogy te nem is szoktál reggel kajálni? Kuncogok picit, de végül a fejem tömését választom.

- Szeretnék valakivel edzeni. Szerinted Akihito már alkalmas arra, hogy lehívjam a dojoba, vagy a kérésemmel forduljak Tatsukihoz? – kérdezem meg válaszul Asamét. Remélem, nem aszerint fog válaszolni, hogy mennyire szimpatizál a két említett személlyel, mert én komolyan gondolom, hogy folytatnám a képeztetésemet.

- Nyugodtan kérdezd meg Akit, szerintem már jól van ahhoz, hogy edzést tartson - mondja elgondolkodva. Elmosolyodom, de végül nem kérdezem meg őt arról, amire gondoltam, bízom inkább abban, hogy Akihito megmondja, ha a barátja rosszul tippelte be a jólétét. Arról viszont érdeklődni akarok, amit Kazuval kapcsolatban mondott anno.

- Mire alapoztad amúgy azon állításodat, hogy Kazuból remek yakuza lett? – kérdezem meg nyíltan, majd újabb falatot tömök a számba.

- Kazukinak volt szerencséje egy olyan fél éve megtapasztalnia a szart - kezd bele. - Hogy őszinte legyek, nyakig benne volt, olyan emberekkel üzletelt, akik egy rossz pillantásáért is kinyírták volna őt – mondja könnyedén megvonva a vállát, én pedig erős késztetést kezdek érezni arra, hogy tájékoztassam, a legjobb barátomról beszél és ez a nyegleség felbosszant annyira, amennyire nem kéne, hogy bosszús legyek rá. Viszont érdekel a sztori, ezért kussolok, mert nem gondoltam volna, hogy Kaz ilyen dolgokba keveredett korábban. - Persze Nishinek halvány gőze sem volt arról, hogy a pártfogoltja magánakciózik, ezért Kazuki engem hívott fel, hogy segítsek neki kicsit. Sokat nem kellett... Kazuki megkötötte az üzletet, kaszált négyszáz millát... Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy ráijesszek arra két baromra annyira, hogy Koreáig meg se álljanak és eszükbe se jusson visszatérni ide... Kazu pedig letette a négyszáz millát Nishinek. Miért csinálta? Többet akart, mint számlázásokat ellenőrizni, így bizonyított, hogy ezt elérje...

- Abból, amit mondott, az tűnt le, hogy még nem sikerült meggyőznie Nishidát arról, hogy többre is képes számlázások ellenőrzésénél. Egyébként is utálja a könyvelést – teszem hozzá elvigyorodva.

- Azután a fejmosás után, amit Nishidától kapott, én nem is csodálkozom a dolgon - áruja el nekem őszintén. - Nem tapsolt örömében Nishi és a magánakciójának gondolom, ez most a büntetése. Ebbe én már nem látok bele, az ő dolguk, de Kazu azóta is csak a számlázások közelébe mehet, ez tény.

- Nem látom be – kezdem némi gondolkodás után -, hogy egy sikeres akció után miért tartja büntetésben. Azzal, hogy letöri a srácot, nem használ neki, sőt... - jelentem ki komolyan. – Jó, persze a ló túloldala sem kellemes, de ha jól gondolom, akkor Kazu szeretne kinőni abból a cipőből, amiben benne tartják és ez hosszútávon, tök mindegy, hogy milyen véglettel, de nem egészséges.

- Deon, Kazu élete aznap este egy hajszálon múlott - mondja komolyan. - Szerencsére a kölyöknek volt annyi esze, hogy felhívjon engem, különben nem ismerted volna meg. Nem félek attól, hogy Nishida nem fogja engedni kibontakozni Kazukit, de egyelőre, ráadásul a jelen helyzetben az a legjobb, ha most ő sem játssza a nagy yakuzát. Kazu felelőtlen volt, és bármennyire is a saját hibáiból tanul az ember, egy hullazsák elég kemény lecke lenne. Azért van még abban a cipőben, mert meg kell tanulnia pár dolgot és amíg Nishi nem úgy látja, hogy Kazu megtanulta, addig nem fogja engedni.

- Én máshogy lettem tanítva – ismerem be, s magamhoz veszem a kávémat. – És még így is csak egy nagyon finomított változatát kaptam annak, amit lehetett volna – teszem hozzá, majd belekortyolok a krémes, édes nedűbe. – Az alvilág, aminek a szabályai szerint tanultam sok mindent, azt mondja, ha túléled, tanultál és továbbmehetsz, ha belehaltál, megtértél. Nem tisztelik azt, aki meghal, mert elbukott, de abból, ahogy Tatsuki mondta el ezt nekem anno, az jött le, hogy sokan lennének a túlvilágra jutott alvilági helyében. Mert odalent az élet szörnyű – jelentem ki őszintén, aztán leteszem a bögrét és rágyújtok az eperleveles cigimből. – Egyébként a hullazsák nem lecke, mert ha nem maradsz életben, nem tudsz tanulni a hibádból – teszem hozzá, miután kifújtam a füstöt. – Nem akarok szembeszállni senkivel, csupán érdekelt ez az egész.

- Szólt a kis alvilági yakuza - mosolyodik el. Viccelődhet rajta, de így van. Vagyis inkább lesz, de ez részletkérdés. - A két világ mindigis más volt - jelenti ki. - Mások a szabályok, mások az utódnevelés szabályai, eszközei. A „mindent, de nem mindenáron” elv elég jól bevált szokás lett, a hullazsák pedig a legkeményebb lecke. Nem a mentoráltnak, hanem a mesternek, akinek a tanítványa odavész – osztja meg velem, aztán rágyújt egy újabb szálra. Telitalálat, K.O., ezt a kört nyerted, Asame. - Apropó, ha már itt tarunk és ráérsz, délután igényt tartok rád - mosolyodik el. - Ha megfelel, írj be a naptáradba – kacsint rám heccelve engem.

- Miért ne érnék rád? – kérdezem meg komolyan. Nem is értem ezt a feltételezést, hogy Asaménak időpontot kellene hozzám kérnie. Mintha nem ő lenne nekem az első... – Egyébként mit tervezel? Csak hogy tudjam – teszem hozzá egy félmosollyal.

- Ki tudja, milyen programjaid vannak mára - vonja meg vállát válaszolás közben. - Semmit, ami túl perverz lenne, és mindent, ami mégis az...

- Nem tudom, mi számít nálad túl perverznek – vallom be, majd kortyolok a kávémból és lepöccintem a cigimről a hamut.

- A tegnap Shinjivel felvázolt ostorozást kihagynám, de téged szívesen az ágyhoz kötözlek, csibe – közli ravasz félmosollyal. A reakcióm egy fancsali félmosoly, mert nem tudom, ezt most komolyan vegyem-e, vagy poénnak szánta. - Szigorúan csak azért persze, hogy ne egyedül kelljen szenvednem benne... – Persze. Én is ezt mondanám.

- Ööö... - Áttolom az ölébe a tálcát, amire leteszem gyorsan a kávém és magamhoz ragadva a hamutartót igyekszem minél gyorsabban elhúzni a közeléből, mert Asame ma reggel veszélyesnek tűnik. Amúgy is azt mondta, lesz még böjtje annak, hogy kinevettem reggel, pedig egy szemernyi rossz nem volt abban, csak annyira aranyos volt...

- Nyugi – s teszi is félre a tálcát azonnal, majd utánam nyúl, s állam alatt megfogva húz magához, hogy megcsókolhasson. - Nem harapok - suttogja az ajkaimra. - Nagyon...

- Nem lettem meggyőzve – mondom meg neki viszonozva a suttogását. Egy pillanatra fellángol bennem a vágy, aztán kihuny, mintha leöntötték volna, mert a tudatlanság elbizonytalanít. Sikerült bevinnie a málnásba, mert nem tudtam meg, mit akar délutánra, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ez a kikötözősdi nem jön be neki.

- Pedig nem látok rajtad harapásnyomokat.

- De ami késik, nem múlik? – kérdezek vissza egy halvány mosollyal. – Egyébként nem vagyok oda azért, ha megjelölnek, sőt – vallom be őszintén. – De kikerültél két kérdést is – tolom az orra alá, mert bizony én most választ akarok azokra a kérdéseimre.

- Nem bántottalak még tudtommal, és nem is állt szándékomban - jelenti ki komolyan, majd elengedi az állam. Most erre mit mondjak? Jobb lesz, ha inkább semmit, mert nem tudom, mi lenne a helyes válasz erre. - Melyik kettőt is?

- Arra, hogy mit tervezel és ugyan a másik nem volt kérdés, de most átminősítem azzá. Mi számít nálad túl perverznek? – teszem fel a kérdést egyenesen a szemébe nézve. Ez olyasmi, amit azért nem árt tudni. Bár igazából ez az egész helyzet elég ramaty... Most hisztis vagyok, mert... csak. Pont azért. Kéne mennem felöltözni és felkérni Akihitot az edzésre. Tisztább lenne, mint itt ingerkedni Asaméval a semmiért, mert ha most közeledne hozzám, akkor is kénytelen lennék visszautasítani, bármennyire is az ellenkezőjére vágyom. Okultam az előzőből és nem akarom, hogy újra visszaessen.

- Tanítani és bármennyire is hihetetlen, a szado-mazo nem az esetem - árulja el vállat vonva.

- Oké – zárom le ennyivel mindkét témát gyorsan, mert az előbbit kivégeztük, az utóbbiba meg mégsem akarok belemélyülni, azzal átnyúlok Asamén a bögrémért, hogy kiigyam az utolsó korty kávémat. Miután ezzel végzek, visszateszem a tálcára a bögrét, felhúzom a tegnapi pólómat és nadrágomat, s magamhoz veszem a tálcát. – Kell ma Nishidához menni valamiért? – kérdezem meg.

- Nem hívott még, engem legalábbis... - feleli és feláll, hogy majd a könyvért menjen. Felsóhajtok. Olyan nehézkes szívvel és nagy levegőt kifújva magamból. Nézem őt, aztán elfordulok tőle és az ajtóhoz megyek. Onnan még visszanézek Asaméra, de ahelyett, hogy bármit mondanék, lelépek. Nem szeretem magam, amikor ilyen hülyén viselkedek. Amikor ahelyett, hogy frankón felvállalnám, mi van, kifogásokat és kibúvókat keresek, tiltakozom vagy egyszerűen elmenekülök, mert totál becsavarodom tőle. A konyhában leadom a cuccot, utána pedig Akihito szobájához megyek és annak reményében, hogy nem ébresztem fel, bekopogok hozzá.

- Bújj be! – hallatszik bentről, ezért megteszem, amit kér. Aktákat nézeget, a telefonja is nála van, ezért azt gondolom, ügyintézésben zavartam meg. De legalább nem alvásban.

- Szia – köszönök neki, miközben odamegyek hozzá. Nem tervezek sokáig maradni, ezért csak megállok előtte. – Lehet szó róla, hogy folytatjuk az edzést? – kérdezem meg tőle.

- Persze – válaszol mosolyogva. - Mikor érsz rá?

- Átöltözöm és kezdhetünk – válaszolok. Érdekelnek az akták is, amiket forgat, de leginkább az, min dolgozik, viszont szerintem lesz még alkalmam rákérdezni ezekre.

- Asame felkelt már? Bár lehet, ez hülye kérdés – teszi hozzá vigyorogva. - Akkor a dojoban találkozunk. Lerendezem a vállát és megyek én is.

- Fel, igen. Már rendbe szedte magát, túlvan némi reggelin és a szokásos cigi-kávé kombón. A dojoban – búcsúzom röviden, s már fordulok is el Akihitotól.

- Akkor megyek, megkínzom kicsit – szól utánam, miközben az ajtó felé lépdelek.

- Csak gyengéden – kérem hátra sem pillantva -, szerintem elég volt neki az alakításom – azzal magára hagyom őt és a szobám felé veszem az irányt, hogy átöltözzek és rendbe tegyem a fejem.


Mire eljutok oda, hogy késznek nyilvánítom magam, már nincs is kedvem az egészhez, csak elfeküdnék az ágyamon és sírnék. A belső feszültség először apróbb villámodavágásokban, aztán vagy dührohamfélékben, hisztivel, vagy pedig bőgéssel csapódik le nálam, ám tudom, hogy egy edzés jól fog esni, ezért erőt veszek a depin és lebattyogok a dojoba.