Pillantásom még találkozik Deonéval mielőtt kilépne az ajtón. Elveszem a könyvet és felsóhajtok. Remélem, nem csesztem el semmit nála megint, de erre azt hiszem, nem fogok most választ kapni, talán délután, ha visszajön, hogy akkor tanuljunk egy kicsit, ha már felajánlottam neki. Visszavonulok az ágyamba, s hátam mögé igazítva a párnát folytatom tovább az olvasást egészen addig, míg nem kopognak ajtómon, s Akihito nem jelenik meg a szobában. Gondolom, a kölyök már beszélt vele és most jött, hogy rendbe tegyen, mielőtt vele kezd el foglalkozni. Magam mellé rakom a könyvet, Aki arca azonban komor és semmi jót nem ígér. Rendben, lehet, nem kellett volna kiszednem az infúziót még, de már untam, hogy bármerre megyek a szobában, mindig húzgálnom kell magam után.
- Csesszél le, aztán haladjunk – ülök ki az ágy szélére, hogy hozzáférjen balomhoz. Még mindig nem szól hozzám, elveszi a krémet, egy újabb csomag gézlapot, valamint még két fáslit dob az ágyba, én pedig már most kezdek gyanakodni, hogy valami merényletre készül ellnem. Lekötöz az ágyban? Kitelik tőle.
- Mit mondtál Deonnak? Nagyon le volt törve... - mondja csendesen, miközben elkezdi leoldani a kötésemet. Semmit. Most az egyszer tényleg nem. - Mellesleg nem dicsérlek meg azért, hogy kiszedted az infúziót. Még maradnia kellett volna estig. Készülj fel rá, hogy Takashi sem lesz elragadtatva a mutatványodtól – teszi még hozzá. - Hogy vagy?
- Semmit nem mondtam, legalábbis szándékosan biztos nem – mondom őszintén, válaszolva az első kérdésére. - Tudom, de már untam, hogy nem tudtam tőle rendesen mozogni. Nem akarok ugrálni, de egy minimális mozgásigényem nekem is van, ezzel pedig nagyon is tisztában vagy szerintem, Takashi meg majd lenyugszik. Ennyi kijár neki a morfiumért cserébe. Utálom a drogokat, akkor is, ha fájdalomcsillapító hatása van. És jól vagyok. A vállam fáj, ahogy egy lőtt sebnél lenni szokott, de remekül vagyok.
- Ó igen, mert a nagy Asame akkor is inkább tűr és csendesen szenved, ha pokoli kínok gyötrik. Ismerlek, mint a rossz pénzt... - mosolyodik el végül. - Nem kell mindig játszanod a nagyfiút. Tudom jól, mikor vagy szarul és mikor vagy jól és most szarul vagy – jelenti ki, mire kérdőn rápillantok. - Ne nézz így, az, hogy nem érzed magad rosszul, nem fáj semmid, a gyógyszereknek köszönhető. Lázas nem leszel, így valószínűsítem, hogy az sem gyengít majd le megint, de ez nem változtat azon a tényen, hogy szarul vagy. Érzem rajtad, látom rajtad, bármennyire is tűnsz fittnek – kezdi el bekenni a vállamat a krémmel, majd gézlapot helyez rá. - Hajlítsd be a könyököd – kéri tőlem, s egy olyan rögzítőkötést tesz fel, mellyel karomat mellkasomhoz kötözi, hogy ne tudjam mozgatni. Remek... - Nem szeretném, ha lefejtenéd magadról, különben leállíttatom a gyógyszereidet és szenvedhetsz a fájdalomtól és láztól, hogy tényleg meggyógyulj végre. Faszságnak tartom, amit Takashi művel, hagynia kéne, hogy kitombolja magát a szervezeted, még ha ez azzal is jár, hogy három napig megállás nélkül cserélgetjük rajtad a vízesborogatást, de ráhagyom, mert Deon nem viselné el, ha itt vergődnél láztól és fájdalomtól...
- Igenis, apuci – morgom neki, de persze megfogadom a dolgot. Nem miatta, Deon miatt. A kölyök fontosabb mindennél. Még magamnál is. - Nekiadtam a láncot – árulom el Akinak visszahelyezkedve az ágyba és veszem kezembe a könyvet megint.
- De hát az a lánc mindennél többet jelentett neked... - lepődik meg, miközben összepakol.
- Azért – felelem kimérten, majd olvasni kezdek. Aki nem szól többet, csak magamra hagy végül a szobában, én pedig felnézek a plafonra, mintha onnan várnék valami csodára, válaszra, bármire, de nem kapok semmit.
- Csesszél le, aztán haladjunk – ülök ki az ágy szélére, hogy hozzáférjen balomhoz. Még mindig nem szól hozzám, elveszi a krémet, egy újabb csomag gézlapot, valamint még két fáslit dob az ágyba, én pedig már most kezdek gyanakodni, hogy valami merényletre készül ellnem. Lekötöz az ágyban? Kitelik tőle.
- Mit mondtál Deonnak? Nagyon le volt törve... - mondja csendesen, miközben elkezdi leoldani a kötésemet. Semmit. Most az egyszer tényleg nem. - Mellesleg nem dicsérlek meg azért, hogy kiszedted az infúziót. Még maradnia kellett volna estig. Készülj fel rá, hogy Takashi sem lesz elragadtatva a mutatványodtól – teszi még hozzá. - Hogy vagy?
- Semmit nem mondtam, legalábbis szándékosan biztos nem – mondom őszintén, válaszolva az első kérdésére. - Tudom, de már untam, hogy nem tudtam tőle rendesen mozogni. Nem akarok ugrálni, de egy minimális mozgásigényem nekem is van, ezzel pedig nagyon is tisztában vagy szerintem, Takashi meg majd lenyugszik. Ennyi kijár neki a morfiumért cserébe. Utálom a drogokat, akkor is, ha fájdalomcsillapító hatása van. És jól vagyok. A vállam fáj, ahogy egy lőtt sebnél lenni szokott, de remekül vagyok.
- Ó igen, mert a nagy Asame akkor is inkább tűr és csendesen szenved, ha pokoli kínok gyötrik. Ismerlek, mint a rossz pénzt... - mosolyodik el végül. - Nem kell mindig játszanod a nagyfiút. Tudom jól, mikor vagy szarul és mikor vagy jól és most szarul vagy – jelenti ki, mire kérdőn rápillantok. - Ne nézz így, az, hogy nem érzed magad rosszul, nem fáj semmid, a gyógyszereknek köszönhető. Lázas nem leszel, így valószínűsítem, hogy az sem gyengít majd le megint, de ez nem változtat azon a tényen, hogy szarul vagy. Érzem rajtad, látom rajtad, bármennyire is tűnsz fittnek – kezdi el bekenni a vállamat a krémmel, majd gézlapot helyez rá. - Hajlítsd be a könyököd – kéri tőlem, s egy olyan rögzítőkötést tesz fel, mellyel karomat mellkasomhoz kötözi, hogy ne tudjam mozgatni. Remek... - Nem szeretném, ha lefejtenéd magadról, különben leállíttatom a gyógyszereidet és szenvedhetsz a fájdalomtól és láztól, hogy tényleg meggyógyulj végre. Faszságnak tartom, amit Takashi művel, hagynia kéne, hogy kitombolja magát a szervezeted, még ha ez azzal is jár, hogy három napig megállás nélkül cserélgetjük rajtad a vízesborogatást, de ráhagyom, mert Deon nem viselné el, ha itt vergődnél láztól és fájdalomtól...
- Igenis, apuci – morgom neki, de persze megfogadom a dolgot. Nem miatta, Deon miatt. A kölyök fontosabb mindennél. Még magamnál is. - Nekiadtam a láncot – árulom el Akinak visszahelyezkedve az ágyba és veszem kezembe a könyvet megint.
- De hát az a lánc mindennél többet jelentett neked... - lepődik meg, miközben összepakol.
- Azért – felelem kimérten, majd olvasni kezdek. Aki nem szól többet, csak magamra hagy végül a szobában, én pedig felnézek a plafonra, mintha onnan várnék valami csodára, válaszra, bármire, de nem kapok semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése