368.

Deon

Ilyen lehet egy olyan ember élete, aki feláldozta a szabadságát valakiért – mindig csak vele volt, mindent vele élt meg, a történeteibe óhatatlanul belemeséli őt. Ezzel szemben Asaménál van egy határ, ami után a barátja már nem kerül be olyan mérvadóan a sztorikba, bár arról jóval kevesebbet tudok. Ők ketten mindig számíthattak egymásra, de Asamét alaposan összezúzta az, mikor az apja megölte Tatsuot és ahogy én láttam, eltávolodott a saját barátjától is, míg Akihito ugyanolyan hűséggel és odaadással fordult felé. Talán csak az hozott változást a kettejük kapcsolatába, hogy Asame rájött, elveszítheti őt, hiszen összeverve kapta vissza.


Hallgatom Akihitot, miközben gyakorolom a technikákat, amiket tanított nekem. Igyekszem erőt vinni beléjük, odaképzelni az ellenfelet, s azt, hogy mit csinálok vele, hogy a mozdulat így pontosabb és magabiztosabb legyen. Sokáig hallgatok, emésztem a hallottakat, aztán miután megdicsér, megállok előtte és belenézek a férfi szemeibe.

- Tudatosítottam azt, amit mondtál, de neked is meg kell értened pár dolgot – mondom neki komolyan. – Nem parancsolgathatok egy nálam kétszer idősebb, felnőtt férfinek. Figyelek rá, próbálok hatni az eszére, némileg szankcionálhatom és megteszem, ami tőlem telik. De ezt elég régóta csinálom – teszem hozzá egy apró, átsuhanó mosollyal. A gyakorlat, az arra való figyelem és a megtanulásához szükséges koncentráció kivette belőlem a túlnyomást, most már sokkal jobban érzem magam. – Ha apróságokat csinálok, azt nem veszi rossz néven, eltűri, hogy elhappolom tőle a szájában lógó sokadik cigit, eliszom előle a piát, letukmálok a torkán pár falat kaját, vagy olyan először hülyeségnek tűnő dolgokat hozok neki, mint a citromos kávé, mert ezek még bele is férnek a profilomba. Viszont ha komolyan kezdek foglalkozni a sérüléseivel, attól rosszul érzi magát. Szerintem kifejezetten rombolja a büszkeségét, hogy a segítségemre szorul és nem is hajlandó annyira partner lenni, amennyire kéne. Morog, visszafojt, eltűr, kitart, nem mondja meg, próbálja maga erejéből megoldani – hozok példákat. – Én meg is értem ezt, hiszen én is büszke típus vagyok és a helyében engem is idegesítene vagy minimum zavarna, hogy egy kölyök látja a nyomoromat. Tudja, hogy ha a rideg maszkját is veszi vissza, engem aztán nem érdekel, nem ijeszt meg vele, átlátok rajta, ezért igen, azt mondja, remekül van, én meg kamillázok, hogy baszd meg, tegnap majdnem meggyulladtál a láztól, ma meg ugrálsz. Utálom ezt az egész helyzetet – vallom be Akihitonak. – Nem azért, mert rosszul van, hanem mert szépen lapít, mint szar a gazban. Hogy azt hiszi, nem veszem észre és amikor szóvá teszem neki, azzal ugyanannyira nem teszek vele jót, mintha elkerülné a figyelmemet, mert büszkeségi kérdést csinál ebből. Asame előttem azt akarja játszani, hogy jól van – jelentem ki komolyan. – Ha elrontom a játékát, azzal a büszkeségét rongálom, ami a makacsságának és az erejének az alapja, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Nem akarom ugyanakkor átpasszolni másnak a felelősséget, mindig valakit rángatni, mikor úgy gondolom, nem oké a helyzet, mert nem. Engem kicsit sem zavar, hogy ápolnom kell, noha a tudásom a nullát simogatja, a segítségemet azonban ő nem hajlandó elfogadni, úgyhogy marad az, hogy Ryuuichitől és tőled, meg Takashitól kell kapnia az osztásokat és a segítséget. Felcserélődnek a szerepek, ha én is felnőttként próbálok asszisztálni mellette, amit nem akarok. Ezt nem tudom elfogadni és elviselni – jelentem ki határozottan. - Erről beszéltem már Ryuuihivel is, hogy nekem nem fér bele a szerepcsere. Nem azt mondom, hogy nem tudom megtenni, mert meg tudnám tenni, csak nem akarom. Továbbra is tartom, hogy inkább lelépek arra a pár napra, amíg nem gyógyul fel, mert úgy nem lesz, aki előtt erősnek kell mutatkoznia. Nem azért, mert egy hideg szívű szemét vagyok, hanem mert ezek fejében én inkább csak hátráltatom őt, mint segítem, azt meg nem akarom. Egyébként meg nem értem, miért kell játszanotok a közvetítő szerepét – közlöm elridegülő hangon Akihitoval. Bosszant, hogy terelgetnek és igazgatnak minket, mintha mi ketten nem tudnánk megoldani a problémáinkat. – Rengeteget beszélgetünk Asaméval, meg is szoktuk érteni egymást, amikor meg nem, otthagyjuk a másikat és újragondoljuk a dolgokat, aztán megyünk hozzá vissza, hogy újrabeszéljük. Tök jól működött ez köztünk, kiosztottuk a másikat, ha úgy véltük helyesnek, odakentük az orra alá, hogy ez és ez faszság, de a te dolgod, ha nem érted meg, aztán valahogy mégis megértettük, hogy igaza van a másiknak. Újabban beleszóltok Ryuuval együtt a dolgainkba és ez nem begyere. Értem én, hogy fontos nektek a boldogságunk, de nem használtok vele, ha kerítőnőt játszotok – közlöm komolyan. - Nem kell, hogy megmossátok valamelyikünk fejét, mert ezt vélitek helyesnek. Én felhívom Kazut és elviselem a fejmosást, de ha ő hívna fel, hogy megmossa a fejem, úgy küldeném el melegedni Afrikába, hogy öröm lenne nézni, hiába a legjobb barátom. Kéretlen segítség nem segítség – jelentem ki határozottan.