Bezárom magam mögött az ajtót. Asame Deonnak adta azt a láncot, amit az anyjától kapott még gyerekként, amit mindigis nagy becsben tartott és nekem is csak félve mutatta meg, mintha baja eshetne az ékszernek azzal, ha a kezembe veszem. Elgondolkodom, ahogy haladok lefele a dojoba. Tényleg fontos neki a kölyök. Sosem hittem volna, hogy valaki egyszer majd ennyire megváltoztatja őt, ráadásul a legjobb irányban. Asame mindigis kemény volt megőrizve a becsületét, ahogy azt a medálon lévő kis szöveg is írta. Ez tette őt naggyá, bámulatossá és az ellenfelei szemében kemény harcossá. Gyerekkorom óta ilyennek ismertem és sosem változott ez meg. Még Tatsuo mellett sem. Akkor, mikor a testőrrel egymásba szerettek, felszabadultabb lett, s most, hogy Deont megismerte, még jobban az. Régebben nehezen beszélt dolgokról, a félelmeiről, most képes volt megnyílni minden kérés nélkül és ez olyan változás, amit a kölyöknek köszönhetünk. A dojo ajtajában levetem magamról a cipőm és belépve meghajolok ott. Elmosolyodom, ahogy meglátom a kivégzett fababát és a már falon lévő újat. Asame mindigis kegyetlen volt ezekkel az eszközökkel. Végül Deon is megérkezik, de még mindig nem olyan, mint szokott lenni. Komor és egyáltalán nem mosolyog.
- Mit szólnál, ha ma megtanulnánk egy-két komolyabb technikát? - kérdezem meg tőle mosolyogva. Nekem ez már alapjáraton is megy, s talán sikerül kiderítenem, mi bántja Deont ennyire.
- Örülnék neki - válaszol őszintén és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Rendben van – válaszolom neki. - Akkor először az alapállást vegyük fel – kérem őt, s amint ez megtörténik, kicsit igazítok rajta, majd beállva elé, lassan elkezdem mutatni neki, mit csináljon folyamatosan bevárva őt a mozdulattal. - Ez a harmadik formagyakorlat a Wing Tsunban – magyarázom, miközben tovább folytatom a gyakorlatot mozdulatról mozdulatra, megvárva, hogy lekövesse azt. Ha valami nem megy, újra megismétlem, és így haladunk lassan a technika elsajátításával. - A Biu Tze, avagy Repülő ujjak formagyakorlat azon technikák közé tartozik, melyek alkalmasak arra is, hogy megölj vele valakit. Elég egy jó helyen elhelyezett ütés az ujjakkal és eltöröd ellenfeled gégéjét, kinyomod a szemét – magyarázom tovább. - Fontos szerepet kap a körlépés, ezért többször is előkerül. A technikákat jellemzi az egyszerűség és a hatékonyság, amelyek már csírájában fojtják el az ellenfél támadását. A Biu Tze forma a technikái segítségével bármely támadásra a leghatásosabb és legegyszerűbb választ adja. A Biu Tze nyolc részben tanítja a főként támadótechnikákat, amelyeket mesterjelöltek és mesterek tanulhatják – árulom el neki, ám még mindig nem tetszik az, hogy ennyire le van lombozva. - A támadótechnikákat a test minden részével, ujjak, kézél, könyök, végrehajtjuk. A közelharcban az egyik leginkább használható támadótechnika a könyökös, amelyeknek három változatát mutatja a formagyakorlat első három része – fejezem be a mozdulatsort és újra alapállásba helyezkedem, megvárva, míg ő is így tesz, s ismét elkezdjük lassan a formagyakorlat mozdulatait. - Valami baj van? - kérdezem meg miközben tovább edzünk.
- Nem. - S látom rajta, hogy próbál mosolyogni, de nem sikerül neki. - Csak túlfeszül bennem pár érzés és másképp csapódik le, mint ahogy normálisan kéne - mondja el végül.
- Normálisan hogy kellene? - kérdezem meg őszintén, miközben újra visszarendelem magunkat alapállásba és kezdjük elölről az egészet. - Ha úgy érzed, szólj, Asame szerintem nem fog megharagudni, ha a vadonatúj fabábút te végzed ki – mosolygok rá.
- Nem tudom, külső szemlélő számára mennyire érezhető, de éles váltásokkal válaszolok... hol ingerülten, hol komolyan vagy semlegesen, hol fellelkesülve - magyarázza a gyakorlat közben. - Normálisan úgy kéne, hogy megcsinálom, amit akarok és akkor nem feszít szét, de erre nem igazán van lehetőségem, szóval marad az, hogy korlátozom magam, a korlátozás viszont felbosszant. Ez egy frankó öngerjesztő folyamat, de az úszás vagy a hangos zene általában megnyugtat. És persze az edzés - teszi hozzá elvigyorodva. - Nem akarok goromba vagy durva lenni, szóval, ha sikerült, bocsánatot kérek érte. Egyébként a rombolás semmilyen mértékben nem nyugtat meg, még akkor sem, ha pótolható vagy értéktelen, amit tönkrevágok. A legutóbbi áldozatom egy szép üvegasztal volt és egy kőből faragott, asszem, elefánt, és marha bűntudatom van még mindig, hogy annyi mindkettőnek - árulja el kínosan, kissé elvörösödve.
- Akkor most mindkettőnknek az az előnyös, ha az a fabábú életben marad, míg Asame nem határoz másképp – kacsintok rá. - Mivel akadályozott meg a cselekvésben? - kérdezem meg, miután újabb mozdulatokat kezdek el mutatni neki, még mindig lassan, hogy legyen ideje lekövetni őket pontosan. - Vagy inkább mit tett, ami miatt úgy döntöttél, nem teszed meg azt, amit akarsz?
- Semmit - válaszol könnyedén, de egy zavart mosoly suhan át az arcán közben. - Én döntöttem így - teszi hozzá komoly képpel. - Még Asame sem tud korlátozni – folytatja tovább. - Ha valamit a fejembe veszek, vagyis ha valamit akarok, csak fizikai síkon lehetnek akadályaim, de azokat is idővel leküzdöm. Nem számít, hogy magamra kell gyújtanom a házat, mert amíg oltják a tüzet, el tudok slisszolni. Nem vagyok lebeszélhető sem, maximum úgy csinálok, mintha meggyőztek volna, aztán kerítek rá alkalmat, hogy megvalósítsam, amit akarok. Az észérvek sem mindig hatnak. Nem azért, mert annyira hülye lennék, hogy nem látom be, hogy baromság, amit akarok, hanem mert annyira akarom, hogy nem érdekel, hogy baromság - vallja be őszintén.
- Ez néha hasznos, néha pedig a legnagyobb ellenségeddé válhat – mondom neki komolyan. - Mellesleg ez a mentalitás nekem nagyon is ismerős... - árulom el elmosolyodva. - Kettőt találhatsz, kire gondolok - dobom oda neki a labdát, miközben még mindig csináljuk, de most már a teljes formagyakorlatot végigvesszük, újra és újra. Asame is hasonlóan gondolkodott gyerekként is és kamaszként is. A „csakazértis” korszaka merőben kemény pillanatokat szerzett nekünk. Mindegy volt, milyen verést kap érte, érvényre juttatta az akaratát az apjával szemben, pont leszarta, hogy ezért napokig mozogni alig bír majd. Végül rájött, hogy nem mindig az az előnyös számára, ha a saját feje után megy, mert abba előbb-utóbb akár bele is halhat, ő pedig mindig ragaszkodott az életéhez. Szerette, akármilyen szar is volt a gyerekkora.
- Tisztában vagyok vele és igen, tőle ismerős - mosolyodik el némi büszkeséggel a szemeiben. - Nem az a baj, ha hülyeséget csinálsz, még csak nem is az, ha tudatában vagy annak, hogy mi van, hanem az, ha nem számolsz a következményekkel - mondja ki még mindig büszkén mosolyogva. - Alapvetően hajlamos vagyok vakmerőségre, ezért jobbnak látta, ha fegyvert kovácsol belőle a számomra, szóval van a tarsolyomban pár ilyen kellemes meglepi - árulja el most már vadalmavigyorral.
- Még ebben is hasonlítotok – nevetem el magam most már, mert tényleg. - Asame is magasról szart az alkotmányra annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy az apja képes lett volna őt akár agyon is verni, ha a pici fiacskája nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül. És persze nem tette, nagyon sokáig nem. Sokszor verte meg őt az öreg Seichirou és nem egyszer olyannyira, hogy napokig nem tudott mozdulni Asame. A mai napig viseli a nyomait ezeknek... - árulom el neki őszintén. - Az elsőt akkor kapta, mikor ellenszegülve apja akaratának ő tényleg majdnem magára gyújtotta a házat. Már nem tudom, mit akart elérni, de remek tábortüzet rakott a szobája közepén pár festményből. Persze az öreg ezt nem díjazta annyira... Akkor még én is azt hittem, hogy ott helyben veri agyon őt az idős yakuza. A testőrei fogták le, hogy hagyja abba - mesélem el neki, miközben megint elölről kezdjük el a formagyakorlatot, de már kicsit dinamikusabban, mint eddig, Deon azonban a kijelentésemen felvonja a szemöldökét.
- Mármint... nem Asamétól tanultam a vakmerőséget fegyverként alkalmazni - kezd zavarba jönni. - Rajta és ellene csak alkalmaztam, és ez volt a mázlim - teszi hozzá, s ahogy folytatom tovább, látom rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. - Akihito... jobban szeretném, ha ezekről a dolgokról nem beszélnél nekem - vallja be végül őszintén, mi okozott nála most gondot. - Nem azért, mert nem akarok tudni róluk, hanem mert ezek olyasmik, amiket Asame elmond, ha el akarja mondani - magyarázza is meg csendesen nekem. Ebben egyetértek vele, azonban a mi múltunk annyira közös Asaméval, hogy nehéz külön kezelni a kettőt. Mert akkor is ott voltam nála, ott álltam az ágya mellett, miközben könyörögtem az apjának, hogy hagyja abba, amit csinál, s mikor napokig ápoltam őt, mert mozdulni nem bírt. Ezeket bármennyire is szeretném különválasztani, nem lehet.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem tőle tanultad – mosolyodom el. - Csak megjegyeztem, hogy ebben is hasonlítotok valahol, annak ellenére, hogy Asame a sokadik alkalom után rájött, jobban jár, ha néha enged - mondom kimérten. - Tiszteletben tartom, amit kérsz, nehéz azonban mást említeni ilyen dolgokkal kapcsolatban, hiszen együtt nőttünk fel. Én csak aludni jártam haza, már amikor nem Asaménál lógtam még este is – osztom meg vele - és számtalanszor néztem végig tehetetlenül, ahogy megtörténnek vele az előbb felvázolt dolgok. De térjünk vissza az edzéshez. Hidd el, nem áll szándékomban kiadni őt semmilyen formában, de vannak dolgok, amiknél ezek elkerülhetetlenek... - mosolyodom el végül, és Deonhoz lépve kérem őt arra, hogy kezdje el a formagyakorlatot nélkülem, s mikor ront vagy megakad, segítek neki tovább folytatni, kijavítom a hibát és hagyom, hogy ráérezzen az egészre ismét többször elismételtetve vele a gyakorlatot.
- Egyszer Tatsuki is megjegyezte, hogy ami eltörik, az túl kemény volt, nem bírt meghajolni... Köbö ezzel az egy mondattal olyan durván betalált, hogy az kegyetlen - magyarázza csendesen. - Sehogy sem értettem, a bőröm miért nem nyúzták le a töréskor, míg a csontjaim ripityára törtek. Hát így... nem tudok engedni. De tanulok - teszi hozzá elmosolyodva. - Asaméval rengeteg mindenben hasonlítunk és ez baromira bejön - árulja el vigyorogva. - Nagyon vicces, mikor ugyanarról beszélünk, csak máshonnan közelítjük meg, ugyanazt akarjuk, csak másképp fogalmazzuk meg, meg ilyenek. Tudom, hogy nem adnád ki Asamét, és az sem ért váratlanul, amit elmondtál, csak... érted - zárja végül le ezzel a szóval a mondatot.
- Értem – felelem röviden, s megint csak elismételtetem vele a formagyakorlatot. Egyre kevesebbet ront és egyre dinamikusabbá válnak mozdulatai. - Nagyon jó, még egyszer – kérem őt újra. – Tudod, miért kezdtem el tanítani annak idején? - kérdezem meg csendesen, miközben figyelem, ahogy csinálja a gyakorlatot. - Asaméval gyerekként rengeteg idézetet keresgettünk és magoltunk be. Valahol a mániájává vált a buddhista dolgok követése, az olyan dolgok megtartása, mint az anyjától kapott medálon szereplő idézet is, amik persze csak erősítették őt, és vele együtt én is tanultam dolgokból. Nem apám akaratát követtem akkor, mikor átvettem tőle a dojot, hanem a sajátomat. Eszembe jutott az a buddhista közmondás, amit Asaméval találtunk anno, miszerint: „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”. Az én kincsem az a tudás, melyet a harcművészetek révén szereztem meg - árulom el neki. - Ha megtartom magamnak, ellenszegülve apám akaratának, talán tönkretettem volna. És Asame ugyanígy él. Az ő kincse a tradíciókban rejlik, azokban a hagyományokban és tudásban, melyeket hosszú évek alatt sajátított el. Hasonlók miatt tanulta meg a fájdalom kizárását is. Szintén egy közmondás szolgáltatta az alapját: "A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.". És Asame választott. Gyűlöli a fájdalomcsillapítókat, mert valahol minden ilyen szer drog, viszont ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni, szüksége van arra, hogy a fájdalom ne terelje el a gondolatait, a figyelmét. Ez főként a harcban előnyös számára. Hiába sérül meg, órákig képes elnyomni a fájdalmat magában, de ezt már láthattad tőle – mosolyodom el. - Valamit azonban mindenképpen tudnod kell vele kapcsolatban és ezt azért árulom el neked, mert ő maga sincs tisztában ezzel, ezért nem fogod tőle hallani, de ha mellette maradsz és vele élsz, tudnod kell – jelentem ki komolyan. - Asame azzal, hogy megtanulta kizárni a fájdalmat, magát ejtette csapdába – kezdek bele. - Ösztönössé vált a számára mindez. Ha valami fáj, elnyomja, ha túl erősen, akkor is tompít rajta. Ugyanez van vele most is. Az, amire ő azt mondja, jól van, koránt sincs mindig úgy. Ahogy most sem. Gondolom, feltűnt, hogy úgy viselkedett, mintha semmi baja nem lenne, mindez azért van, mert működik benne ez az ösztönné fejlesztett fájdalomkizárás. Pocsékul van – jelentem ki. - És még napokig pocsékul lesz. Nem fog belázasodni, de a folyamatos önkontroll miatt, amit a tudatalattija végez, fáradékonyabb lesz sokkal, ezért is fontos, hogy még ágyban maradjon, ameddig lehet. Nekem is beletartott egy kis időbe, míg erre rájöttem, csodáltam azért, hogy két nap alatt talpra állt bármiből annyi következménnyel, hogy hamar elfáradt, hamarabb, mint normális esetben... - mosolyodom el. - Csináld meg még egyszer – kérem Deont mosolyogva, s már én is csinálom vele újra a formagyakorlatot, a kölyök pedig hibátlanul teljesít. - Nagyszerű – dicsérem meg. - Akkor nézzük a másikat – állok elé felkészülve egy újabb gyakorlat, a Chi Sau bemutatására.
- Mit szólnál, ha ma megtanulnánk egy-két komolyabb technikát? - kérdezem meg tőle mosolyogva. Nekem ez már alapjáraton is megy, s talán sikerül kiderítenem, mi bántja Deont ennyire.
- Örülnék neki - válaszol őszintén és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Rendben van – válaszolom neki. - Akkor először az alapállást vegyük fel – kérem őt, s amint ez megtörténik, kicsit igazítok rajta, majd beállva elé, lassan elkezdem mutatni neki, mit csináljon folyamatosan bevárva őt a mozdulattal. - Ez a harmadik formagyakorlat a Wing Tsunban – magyarázom, miközben tovább folytatom a gyakorlatot mozdulatról mozdulatra, megvárva, hogy lekövesse azt. Ha valami nem megy, újra megismétlem, és így haladunk lassan a technika elsajátításával. - A Biu Tze, avagy Repülő ujjak formagyakorlat azon technikák közé tartozik, melyek alkalmasak arra is, hogy megölj vele valakit. Elég egy jó helyen elhelyezett ütés az ujjakkal és eltöröd ellenfeled gégéjét, kinyomod a szemét – magyarázom tovább. - Fontos szerepet kap a körlépés, ezért többször is előkerül. A technikákat jellemzi az egyszerűség és a hatékonyság, amelyek már csírájában fojtják el az ellenfél támadását. A Biu Tze forma a technikái segítségével bármely támadásra a leghatásosabb és legegyszerűbb választ adja. A Biu Tze nyolc részben tanítja a főként támadótechnikákat, amelyeket mesterjelöltek és mesterek tanulhatják – árulom el neki, ám még mindig nem tetszik az, hogy ennyire le van lombozva. - A támadótechnikákat a test minden részével, ujjak, kézél, könyök, végrehajtjuk. A közelharcban az egyik leginkább használható támadótechnika a könyökös, amelyeknek három változatát mutatja a formagyakorlat első három része – fejezem be a mozdulatsort és újra alapállásba helyezkedem, megvárva, míg ő is így tesz, s ismét elkezdjük lassan a formagyakorlat mozdulatait. - Valami baj van? - kérdezem meg miközben tovább edzünk.
- Nem. - S látom rajta, hogy próbál mosolyogni, de nem sikerül neki. - Csak túlfeszül bennem pár érzés és másképp csapódik le, mint ahogy normálisan kéne - mondja el végül.
- Normálisan hogy kellene? - kérdezem meg őszintén, miközben újra visszarendelem magunkat alapállásba és kezdjük elölről az egészet. - Ha úgy érzed, szólj, Asame szerintem nem fog megharagudni, ha a vadonatúj fabábút te végzed ki – mosolygok rá.
- Nem tudom, külső szemlélő számára mennyire érezhető, de éles váltásokkal válaszolok... hol ingerülten, hol komolyan vagy semlegesen, hol fellelkesülve - magyarázza a gyakorlat közben. - Normálisan úgy kéne, hogy megcsinálom, amit akarok és akkor nem feszít szét, de erre nem igazán van lehetőségem, szóval marad az, hogy korlátozom magam, a korlátozás viszont felbosszant. Ez egy frankó öngerjesztő folyamat, de az úszás vagy a hangos zene általában megnyugtat. És persze az edzés - teszi hozzá elvigyorodva. - Nem akarok goromba vagy durva lenni, szóval, ha sikerült, bocsánatot kérek érte. Egyébként a rombolás semmilyen mértékben nem nyugtat meg, még akkor sem, ha pótolható vagy értéktelen, amit tönkrevágok. A legutóbbi áldozatom egy szép üvegasztal volt és egy kőből faragott, asszem, elefánt, és marha bűntudatom van még mindig, hogy annyi mindkettőnek - árulja el kínosan, kissé elvörösödve.
- Akkor most mindkettőnknek az az előnyös, ha az a fabábú életben marad, míg Asame nem határoz másképp – kacsintok rá. - Mivel akadályozott meg a cselekvésben? - kérdezem meg, miután újabb mozdulatokat kezdek el mutatni neki, még mindig lassan, hogy legyen ideje lekövetni őket pontosan. - Vagy inkább mit tett, ami miatt úgy döntöttél, nem teszed meg azt, amit akarsz?
- Semmit - válaszol könnyedén, de egy zavart mosoly suhan át az arcán közben. - Én döntöttem így - teszi hozzá komoly képpel. - Még Asame sem tud korlátozni – folytatja tovább. - Ha valamit a fejembe veszek, vagyis ha valamit akarok, csak fizikai síkon lehetnek akadályaim, de azokat is idővel leküzdöm. Nem számít, hogy magamra kell gyújtanom a házat, mert amíg oltják a tüzet, el tudok slisszolni. Nem vagyok lebeszélhető sem, maximum úgy csinálok, mintha meggyőztek volna, aztán kerítek rá alkalmat, hogy megvalósítsam, amit akarok. Az észérvek sem mindig hatnak. Nem azért, mert annyira hülye lennék, hogy nem látom be, hogy baromság, amit akarok, hanem mert annyira akarom, hogy nem érdekel, hogy baromság - vallja be őszintén.
- Ez néha hasznos, néha pedig a legnagyobb ellenségeddé válhat – mondom neki komolyan. - Mellesleg ez a mentalitás nekem nagyon is ismerős... - árulom el elmosolyodva. - Kettőt találhatsz, kire gondolok - dobom oda neki a labdát, miközben még mindig csináljuk, de most már a teljes formagyakorlatot végigvesszük, újra és újra. Asame is hasonlóan gondolkodott gyerekként is és kamaszként is. A „csakazértis” korszaka merőben kemény pillanatokat szerzett nekünk. Mindegy volt, milyen verést kap érte, érvényre juttatta az akaratát az apjával szemben, pont leszarta, hogy ezért napokig mozogni alig bír majd. Végül rájött, hogy nem mindig az az előnyös számára, ha a saját feje után megy, mert abba előbb-utóbb akár bele is halhat, ő pedig mindig ragaszkodott az életéhez. Szerette, akármilyen szar is volt a gyerekkora.
- Tisztában vagyok vele és igen, tőle ismerős - mosolyodik el némi büszkeséggel a szemeiben. - Nem az a baj, ha hülyeséget csinálsz, még csak nem is az, ha tudatában vagy annak, hogy mi van, hanem az, ha nem számolsz a következményekkel - mondja ki még mindig büszkén mosolyogva. - Alapvetően hajlamos vagyok vakmerőségre, ezért jobbnak látta, ha fegyvert kovácsol belőle a számomra, szóval van a tarsolyomban pár ilyen kellemes meglepi - árulja el most már vadalmavigyorral.
- Még ebben is hasonlítotok – nevetem el magam most már, mert tényleg. - Asame is magasról szart az alkotmányra annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy az apja képes lett volna őt akár agyon is verni, ha a pici fiacskája nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül. És persze nem tette, nagyon sokáig nem. Sokszor verte meg őt az öreg Seichirou és nem egyszer olyannyira, hogy napokig nem tudott mozdulni Asame. A mai napig viseli a nyomait ezeknek... - árulom el neki őszintén. - Az elsőt akkor kapta, mikor ellenszegülve apja akaratának ő tényleg majdnem magára gyújtotta a házat. Már nem tudom, mit akart elérni, de remek tábortüzet rakott a szobája közepén pár festményből. Persze az öreg ezt nem díjazta annyira... Akkor még én is azt hittem, hogy ott helyben veri agyon őt az idős yakuza. A testőrei fogták le, hogy hagyja abba - mesélem el neki, miközben megint elölről kezdjük el a formagyakorlatot, de már kicsit dinamikusabban, mint eddig, Deon azonban a kijelentésemen felvonja a szemöldökét.
- Mármint... nem Asamétól tanultam a vakmerőséget fegyverként alkalmazni - kezd zavarba jönni. - Rajta és ellene csak alkalmaztam, és ez volt a mázlim - teszi hozzá, s ahogy folytatom tovább, látom rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. - Akihito... jobban szeretném, ha ezekről a dolgokról nem beszélnél nekem - vallja be végül őszintén, mi okozott nála most gondot. - Nem azért, mert nem akarok tudni róluk, hanem mert ezek olyasmik, amiket Asame elmond, ha el akarja mondani - magyarázza is meg csendesen nekem. Ebben egyetértek vele, azonban a mi múltunk annyira közös Asaméval, hogy nehéz külön kezelni a kettőt. Mert akkor is ott voltam nála, ott álltam az ágya mellett, miközben könyörögtem az apjának, hogy hagyja abba, amit csinál, s mikor napokig ápoltam őt, mert mozdulni nem bírt. Ezeket bármennyire is szeretném különválasztani, nem lehet.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem tőle tanultad – mosolyodom el. - Csak megjegyeztem, hogy ebben is hasonlítotok valahol, annak ellenére, hogy Asame a sokadik alkalom után rájött, jobban jár, ha néha enged - mondom kimérten. - Tiszteletben tartom, amit kérsz, nehéz azonban mást említeni ilyen dolgokkal kapcsolatban, hiszen együtt nőttünk fel. Én csak aludni jártam haza, már amikor nem Asaménál lógtam még este is – osztom meg vele - és számtalanszor néztem végig tehetetlenül, ahogy megtörténnek vele az előbb felvázolt dolgok. De térjünk vissza az edzéshez. Hidd el, nem áll szándékomban kiadni őt semmilyen formában, de vannak dolgok, amiknél ezek elkerülhetetlenek... - mosolyodom el végül, és Deonhoz lépve kérem őt arra, hogy kezdje el a formagyakorlatot nélkülem, s mikor ront vagy megakad, segítek neki tovább folytatni, kijavítom a hibát és hagyom, hogy ráérezzen az egészre ismét többször elismételtetve vele a gyakorlatot.
- Egyszer Tatsuki is megjegyezte, hogy ami eltörik, az túl kemény volt, nem bírt meghajolni... Köbö ezzel az egy mondattal olyan durván betalált, hogy az kegyetlen - magyarázza csendesen. - Sehogy sem értettem, a bőröm miért nem nyúzták le a töréskor, míg a csontjaim ripityára törtek. Hát így... nem tudok engedni. De tanulok - teszi hozzá elmosolyodva. - Asaméval rengeteg mindenben hasonlítunk és ez baromira bejön - árulja el vigyorogva. - Nagyon vicces, mikor ugyanarról beszélünk, csak máshonnan közelítjük meg, ugyanazt akarjuk, csak másképp fogalmazzuk meg, meg ilyenek. Tudom, hogy nem adnád ki Asamét, és az sem ért váratlanul, amit elmondtál, csak... érted - zárja végül le ezzel a szóval a mondatot.
- Értem – felelem röviden, s megint csak elismételtetem vele a formagyakorlatot. Egyre kevesebbet ront és egyre dinamikusabbá válnak mozdulatai. - Nagyon jó, még egyszer – kérem őt újra. – Tudod, miért kezdtem el tanítani annak idején? - kérdezem meg csendesen, miközben figyelem, ahogy csinálja a gyakorlatot. - Asaméval gyerekként rengeteg idézetet keresgettünk és magoltunk be. Valahol a mániájává vált a buddhista dolgok követése, az olyan dolgok megtartása, mint az anyjától kapott medálon szereplő idézet is, amik persze csak erősítették őt, és vele együtt én is tanultam dolgokból. Nem apám akaratát követtem akkor, mikor átvettem tőle a dojot, hanem a sajátomat. Eszembe jutott az a buddhista közmondás, amit Asaméval találtunk anno, miszerint: „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”. Az én kincsem az a tudás, melyet a harcművészetek révén szereztem meg - árulom el neki. - Ha megtartom magamnak, ellenszegülve apám akaratának, talán tönkretettem volna. És Asame ugyanígy él. Az ő kincse a tradíciókban rejlik, azokban a hagyományokban és tudásban, melyeket hosszú évek alatt sajátított el. Hasonlók miatt tanulta meg a fájdalom kizárását is. Szintén egy közmondás szolgáltatta az alapját: "A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.". És Asame választott. Gyűlöli a fájdalomcsillapítókat, mert valahol minden ilyen szer drog, viszont ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni, szüksége van arra, hogy a fájdalom ne terelje el a gondolatait, a figyelmét. Ez főként a harcban előnyös számára. Hiába sérül meg, órákig képes elnyomni a fájdalmat magában, de ezt már láthattad tőle – mosolyodom el. - Valamit azonban mindenképpen tudnod kell vele kapcsolatban és ezt azért árulom el neked, mert ő maga sincs tisztában ezzel, ezért nem fogod tőle hallani, de ha mellette maradsz és vele élsz, tudnod kell – jelentem ki komolyan. - Asame azzal, hogy megtanulta kizárni a fájdalmat, magát ejtette csapdába – kezdek bele. - Ösztönössé vált a számára mindez. Ha valami fáj, elnyomja, ha túl erősen, akkor is tompít rajta. Ugyanez van vele most is. Az, amire ő azt mondja, jól van, koránt sincs mindig úgy. Ahogy most sem. Gondolom, feltűnt, hogy úgy viselkedett, mintha semmi baja nem lenne, mindez azért van, mert működik benne ez az ösztönné fejlesztett fájdalomkizárás. Pocsékul van – jelentem ki. - És még napokig pocsékul lesz. Nem fog belázasodni, de a folyamatos önkontroll miatt, amit a tudatalattija végez, fáradékonyabb lesz sokkal, ezért is fontos, hogy még ágyban maradjon, ameddig lehet. Nekem is beletartott egy kis időbe, míg erre rájöttem, csodáltam azért, hogy két nap alatt talpra állt bármiből annyi következménnyel, hogy hamar elfáradt, hamarabb, mint normális esetben... - mosolyodom el. - Csináld meg még egyszer – kérem Deont mosolyogva, s már én is csinálom vele újra a formagyakorlatot, a kölyök pedig hibátlanul teljesít. - Nagyszerű – dicsérem meg. - Akkor nézzük a másikat – állok elé felkészülve egy újabb gyakorlat, a Chi Sau bemutatására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése