Sikerült jól csapdába esnem emiatt a hülye csibe-kukac kapcsolat miatt, pedig nem azért nem mondtam meg, ami eszembe jutott, mert attól féltem, hogy perverznek néz, hanem mert tutira valami perverzséget hozott volna ki ebből az egyszerű dologból. A csirkék megeszik a kukacot, nem röhögnek rajta. Ugye, hogy erre csak annyit mondana, hogy akkor hajrá? Rosszul viseltem volna. De ezért remélem, hogy nem bántottam meg Asamét azzal, hogy perverznek neveztem. Ha valóban annak tartanám, nem ücsörögnék mellette ilyen nyugodtan. De ezt hogy magyarázzam meg neki? Egy csomó mindenről kellene beszélnem vele és nyílt előttem egy lehetőség, de kihátráltam a helyzetből. Képtelen lettem volna dumálni a szexről, egyszerűen el sem tudom képzelni, ez hogy néz ki. Kurva kínosan érint... Asame biztosított róla, hogy nem nevetne ki, nem azért próbálta ráterelni a témát, hogy cikizzen és én szerettem volna partner lenni, de nem tudtam... Most meg bánt ez az egész.
Figyelek arra, amit magyaráz és csinálom vele a gyakorlatot. Mókás, hogy még az ágyban is tanít, hogy még lőtt sebbel is megtalálja a módját, hogy folytassa az edzésemet, de nem akadékoskodom, ennyi nem hiszem, hogy bármelyikünknek megártana. Kicsit megnyugtat, hogy folyamatosan beszél és egymáshoz simulunk, a figyelmemet azonban teljesen nem tudja elterelni még ez sem arról, hogy megint bebuktam ezzel a témával.
Az élet egyenlő a szenvedéssel?! Ezt hallva kikerekednek a szemeim és hátrasandítok Asaméra. Én élvezem az életemet. Akkor nem élek? Vagy rosszul élek? Áh, nem, ez hülyeség! Nem azért élünk, hogy kínlódjunk, hanem hogy tanuljunk és tapasztaljunk. Ahhoz pedig a szenvedés nem elég, az csak az érem egyik oldala. Élvezet és boldogság nélkül nincs motiváció a folytatásra, az ember befásul, besavanyodik és vagy kinyírja magát, vagy megöli a bánat, vagy elintézi, hogy meghaljon.
Visszafekszem Asame ölébe, mert így nem kell magam tartanom ahhoz, hogy ne legyen kellemetlen számára a súlyom, mégis hozzásimulhassak. Kezem a combjára teszem és noha még mindig bánt, hogy felsültem, igyekszem nem törődni nagyon vele. Asame úgysem hagyna elmenekülni, ha fontos lenne beszélgetnünk dolgokról, nem? Remélem...
- Nem ismerem – vallom be csendesen, majd lehunyom a szemem és apró simogatásokkal kezdem jelezni, hogy ébren vagyok, figyelek.
Figyelek arra, amit magyaráz és csinálom vele a gyakorlatot. Mókás, hogy még az ágyban is tanít, hogy még lőtt sebbel is megtalálja a módját, hogy folytassa az edzésemet, de nem akadékoskodom, ennyi nem hiszem, hogy bármelyikünknek megártana. Kicsit megnyugtat, hogy folyamatosan beszél és egymáshoz simulunk, a figyelmemet azonban teljesen nem tudja elterelni még ez sem arról, hogy megint bebuktam ezzel a témával.
Az élet egyenlő a szenvedéssel?! Ezt hallva kikerekednek a szemeim és hátrasandítok Asaméra. Én élvezem az életemet. Akkor nem élek? Vagy rosszul élek? Áh, nem, ez hülyeség! Nem azért élünk, hogy kínlódjunk, hanem hogy tanuljunk és tapasztaljunk. Ahhoz pedig a szenvedés nem elég, az csak az érem egyik oldala. Élvezet és boldogság nélkül nincs motiváció a folytatásra, az ember befásul, besavanyodik és vagy kinyírja magát, vagy megöli a bánat, vagy elintézi, hogy meghaljon.
Visszafekszem Asame ölébe, mert így nem kell magam tartanom ahhoz, hogy ne legyen kellemetlen számára a súlyom, mégis hozzásimulhassak. Kezem a combjára teszem és noha még mindig bánt, hogy felsültem, igyekszem nem törődni nagyon vele. Asame úgysem hagyna elmenekülni, ha fontos lenne beszélgetnünk dolgokról, nem? Remélem...
- Nem ismerem – vallom be csendesen, majd lehunyom a szemem és apró simogatásokkal kezdem jelezni, hogy ébren vagyok, figyelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése