Kung fu és teafőzés... jól kezdődik a mese. Kuncogok egyet rajta, de mivel nem akarom megzavarni Asamét a meséjében, csak röviden és halkan, aztán kiélvezem a cirógatását, ez ugyanis tovább javít a kedvemen. A nyomort, hogy belesültem megint a témába, nem veszi el, arra feloldást akkor kaphatnék, ha beszélgetést kezdeményeznék, megkérném Asamét, hogy ha valamiről úgy érzi, hogy kell, akkor beszéljen, nem ígérek választ, de azt, hogy meghallgatom és záros határidőn belül igyekszem valamilyen reakciót adni, azt szerintem tudnám teljesíteni, vagy ha megkérdezném, kell-e beszélnünk szerinte ilyesmikről, de erre teljes mértékben képtelen vagyok. Nem nyílik a szám, sőt, minél jobban szólni akarok, annál szorosabban zárulnak össze a fogaim és képződik egyre nagyobb gombóc a torkomban. A második csésze-diák esete eléggé szíven üt, rosszul esik, mert magamra veszem, de egy mukkot se szólok, hiszen azon túl, hogy az önbecsülésemnek nem tesz jót egy ilyen kijelentés, még igaznak kell elfogadnom az állítást. A harmadik csésze is kicsit takar engem, ezért is hagyom, hogy Akihito és Asame lassan, rendesen megmutatva mindent tanítson. Tudok egy-egy dolgot, de az ismétlés nem árt, másfelől úgy állok hozzá, hogy amit tőlük tanulok, teljesen új, más, mint amit eddig tanultam, ezért úgy kell tanulnom, mintha még sosem tanultam volna hasonlókat sem. Nem tudom, miért döntöttem így, de az első pillanattól kezdve ezt így gondolom. Talán isteni sugallat, passz.
- Érdekes ez a diák-csésze párhuzam – mondom, miután Asame befejezi az ötödik páros elemzését is. - Először fura volt, hogy a teát és egy harcművészetet hozol párhuzamba, de aztán megtetszett – árulom el őszintén, még mindig simogatva a lábát.
Ahogy újabb témába kezd, kuncogok megint. Most nem azért, mert mókásnak találom, amit mond, hanem azért, mert tisztára olyan, mintha Akihitoval összekötötték volna az agyukat. Más nem magyarázza, hogy különösebb megbeszélés nélkül ilyen remekül egymásra építkeznek. Bár lehet, hogy arról a megbeszélésről csupán csak én maradtam le. Mindegy.
- A nincs szabály elnevezésű szabályt már elég jól ismerem – árulom el halkan. Még szép, hiszen az alvilági harcok szinte kivétel nélkül ezt alkalmazzák. Másfelől Tatsuki ellen elég nehezen venném fel a kesztyűt egy adott kereteken belül, vagy egy másikakon kívül. - Amúgy összebeszéltetek Akihitoval? Kábé pont ott folytattad, ahol ő abbahagyta és azt egészítetted ki, amiről ejtettünk pár szót futólag – árulom el Asaménak.
- Érdekes ez a diák-csésze párhuzam – mondom, miután Asame befejezi az ötödik páros elemzését is. - Először fura volt, hogy a teát és egy harcművészetet hozol párhuzamba, de aztán megtetszett – árulom el őszintén, még mindig simogatva a lábát.
Ahogy újabb témába kezd, kuncogok megint. Most nem azért, mert mókásnak találom, amit mond, hanem azért, mert tisztára olyan, mintha Akihitoval összekötötték volna az agyukat. Más nem magyarázza, hogy különösebb megbeszélés nélkül ilyen remekül egymásra építkeznek. Bár lehet, hogy arról a megbeszélésről csupán csak én maradtam le. Mindegy.
- A nincs szabály elnevezésű szabályt már elég jól ismerem – árulom el halkan. Még szép, hiszen az alvilági harcok szinte kivétel nélkül ezt alkalmazzák. Másfelől Tatsuki ellen elég nehezen venném fel a kesztyűt egy adott kereteken belül, vagy egy másikakon kívül. - Amúgy összebeszéltetek Akihitoval? Kábé pont ott folytattad, ahol ő abbahagyta és azt egészítetted ki, amiről ejtettünk pár szót futólag – árulom el Asaménak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése