403.

Asame

És Deon fülig vörösödik attól függetlenül, hogy az, amelyikbe a fülbevalót berakta, így is vörös volt, de szeretem rajta ezt a színt, őszinte, igazi. Megmosolygom őszinte reakcióját, de meg is lepődöm ezen kitörésén. Rendben, sokfajta reakciót váltottam már ki belőle, ilyet még azt hiszem, nem, vagyis nem ebben a formában. Pöcs tudja.

- Hogy? - cukkolom őt vigyorogva, de rám pirít, hogy feküdjek vissza és még meg is fenyeget. Csibém, most betojtam, tényleg. Még mindig fülig érő vigyorral a számon helyezkedem mellé úgy, hogy kellemes legyen a vállamnak most már, s mikor Deon megfogja kezem, elmosolyodom. - Nem fejezted be a mondatot – köszörülöm meg a torkom, hogy valamivel komolyabb hangnemre válthassak. Nem tehetek róla, rohadtul érdekel, mit akart a fejemhez vágni, mert imádom amúgy is húzni őt.

- Melyiket? - kérdezi meglepetten.

- Hogy is volt? - színlelek elgondolkodást. - Hogy, hogy, hogy... mit tusolok el? - kérdezem meg elfojtva nevetésem, komolyságot erőltetve magamra. Na jó, rohadtul bejött az, hogy ennyire zavarba sikerült hoznom. Vagy ez kiakadás volt? Teljesen mindegy, azt hiszem. Tetszett, ezen nincs mit szépíteni. Deon újra elvörösödik és félrenéz, de mosolyog.

- Nem volt befejezése a mondatnak, de amúgy láttam, hogy fájdalmaid vannak - mondja el végül csendesen.

- Csibém, neked sem kell hímes tojásként kezelned engem – mondom csendesen, de jólesik, hogy aggódik. - Nem igazán érzem ezeket. Jó, fáj ez tény, de csak tompa lüktetés, ami nem zavar, nem érzem zavarónak – javítom ki magam így. Tényleg olyan ez, mintha természetes lenne, nem tiszta fájdalom. - Szeretem, mikor zavarba jössz – jegyzem meg azért neki csendesen.

- Ha elnyomnám a fájdalmat vagy fájdalomcsillapítóval eltompítanám az érzékeimet, én sem éreznék zavarónak egy kis lüktetést, ami lehet, hogy ha a maga teljességében tombolhatna, mint egy vihar, minden erőmmel azon lennék, hogy ne nyavalyogjak. Kicsit olyan érzésem van, persze lehet, hogy túlféltés, de akkor is, mint mikor egy tévében látott vihart összehasonlítunk egy igazival, amikor kint áll az ember a szakadó esőben, majd' feldönti a lábáról a szél és látja, érzi, hogy jön az a hurrikán. A tévé előtt átizgulod max, amíg lesöpri a várost, míg az életben fejvesztve próbálsz valami mélységet keresni, amit már nem bont el a fejed fölül... - magyarázza el csendesen, majd közelebb csúszik hozzám és a fejét kicsit felém dönti. Megköszörüli a torkát és halkan, nyugodtan, lehunyt szemmel elénekelni kezd egy általam már hallott, szép számot. Akkor is tetszett, most, az ő szájából pedig végképp tetszik ez a dal: „The promises we made were not enough, the prayers that we had prayed were like a drug, the secrets that we sold were never known, the love we had, the love we had, we had to let it go.” Elmosolyodom és bármennyire is rám parancsolt az előbb és bármit is mondott, most felé fordulok megint. Kénytelen vagyok megtámaszkodni balomon, s gyengéden megcsókolom őt, hosszan, nem kapkodva, kiélvezve a pillanatot, majd bocsánatkérően rápillantok, s elengedve jobbommal kezét, megtámasztva vállam helyezkedem vissza mellé. Már most érdekes lesz ez az éjszaka, mindketten vágynánk odabújni a másikhoz, de egyikünknek sem tesz jót, ha megtesszük.

- Nem nyomom el – mondom neki komolyan, mert tényleg nem teszem ezt. - És van az a fájdalom, amit már nem is lehet – mondom csendesen. - Nem akartam elmondani neked, illetve ez így hülyeség, nem akartam, hogy más mondja el neked, mert én akartam ezt megosztani veled, Takashi délelőtt megint kitisztította a sebet... De jól vagyok most már – mondom neki őszintén. - És mielőtt magadra vennéd, nem miattad történt. Be volt gyulladva. Akihito kréme valamennyire levitte a gyulladást, de muszáj volt, mert a krém ugyanakkor nem hagyta, hogy tisztuljon. Most már rendben lesz.

- Tudom, hogy van... jártam az őrület határán, mert nem mertek altatni és fájdalomcsillapítóval tömni - vallja be csendesen, majd oldalra fordítja a fejét és engem néz. Én pedig őt, szelíden, halványan mosolyogva. - Eddig nem is volt olyan alkalom, mikor nem lettél rosszabbul, miután szeretkeztünk - jegyzi meg egy apró, keserű mosollyal, de nem tudok válaszolni neki, mert folytatja tovább, amit mondani akar. Nem az ő hibája, nem azé, hogy szeretkezünk vagy sem. Mert nem. Már akkor is be volt gyulladva. Két napja folyamatosan be van. - Mindig, amikor a Hurricane-t hallgatom, látom magam előtt a szelet, amely lassan, de biztosan tornádóvá duzzad és feltépi az aszfaltot is, nem csak ledönti a tornyokat és elsöpri az autókat. Olyan számomra ez a képzelt kép, mintha egy feldühödött istent látnék, és én csodálom. - kezd el beszélni. - Mert az, ahogy a természet tombol, az természetes. Régen is voltak aszályok, tsunamik, vulkánkitörések, földrengések, vagy monszunok, de minél jobban beleavatkozik az ember a természet dolgába, annál vadabbá válnak a jelzések, annál jobban eldurvul a természet. És én ezt látom abban, amikor valakinek altatásra és morfiumra van szüksége, vagy érzéketlenné válik egy jelzésre... hogy harcol a természet ellen, hogy jobbat akar alkotni, mint amilyet az istenek létrehoztak és több akar lenni, mint aminek teremtették. Nem arról van szó, hogy nem csodálom azt a képességet, hogy el tudod vezetni a fájdalmat, vagy nem szeretek aszfalton járni és plázákba járni, hanem arról, hogy ezért cserébe megvannak a természet válaszai, a dühös istenek. Szerintem a fájdalom egy természetes dolog és ami fáj, az van. Élőnek érzem magam tőle, ezért ez az ébresztőm és ezért kértem azt, hogy ne akarj megkímélni a fájdalomtól. Kurvára fájt felébredni, mert azzal járt, hogy összetört az álomvilágom, amiről azt hittem, hogy fantasztikus. Aztán rá kellett jönnöm, hogy fele annyira sem jó, mint a valóság... hogy az álmokból épített vár vagy kártyavár, amit elfúj a szél, vagy pedig olyan masszív szikla, amit sehogy sem tudsz összetörni, ezért végül szétpasszíroz.


Felsóhajtok.

- Csibém, nem attól leszek rosszabbul, mert szeretkezünk, mert velem vagy. Ez már két napja húzódik. Aki nem engedte Takashinak, hogy ezt előbb megtegye, mert nem híve az ilyen dolgoknak... Szükséges rossz volt, amit el kell viselnem – mondom csendesen. - Megtanultam elnyomni a fájdalmat, de van, amikor képtelen vagyok, hiába akarom, ahogy délelőtt is. Nem volt időm arra, hogy elnyomhassam a fájdalmat, mert Takashi gyorsabb volt... - mesélem el csendesen. - Aki fogott le, majd fogott meg, mielőtt minden elsötétült volna – vallom be neki. Deon előtt már rég nem titkolom, hogy nem mindig vagyok kemény és hogy van, amikor én is küzdök fájdalommal. De nem tudom megmagyarázni neki, hogy ez a fájdalomelnyomás nem azért van, mert nem tudom elviselni, egyszerűen kell, hogy egy harcnál ne vegye el az eszem, hogy addig minden tökéletesen menjen, míg nem fejezem be, amit akartam. - Nem tudom neked ezt elmagyarázni – mondom meg őszintén. - Próbálom, de nem tudom. Azért tanultam meg, hogy segítsen és csak akkor alkalmazom, mikor kell. Most nem teszem, mert ez a tompa lüktetés elviselhető.

- Ha nem is azért van, de utána mindig rosszabb lett - mondja csendesen, a plafont bámulva és látom arcán, hogy megviselte vallomásom, de inkább tőlem tudja, mint Akinak vagy Ryuunak eljárjon a szája. Kis ideig hallgat, aztán aprót sóhajt. - Nem akarom mindenképp bebizonyítani, hogy elnyomod a fájdalmat most, nem azért magyaráztam el azt... Sokkal inkább azért, hogy ha esetleg én kerülök olyan szituációba, ne engedd, hogy gyógyszert diktáljanak belém. Nem vagyok mazochista, csak amit adhatnak nekem, az lepkefing, akkor meg nem akarok több gyógyszert enni. Egyébként... két napja fél adagokkal működök - vallja be nehézkesen.

- Nem fogom hagyni – ígérem meg neki őszintén. - És ez jó vagy sem? - kérdezem meg tőle őszintén, mert tudni szeretném. Ha orvoshoz kell mennie emiatt megint, szeretnék róla tudni. Orvos... Baszd meg, Asame, a düh tényleg elveszi az eszed is...! - Csibém, Tatsuki... - kezdek bele, de magam sem tudom, hogyan szeretném ezt megkérdezni. Mennyivel egyszerűbb nyíltan beszélni szexről, most meg... - Nem akarsz elmenni egy orvoshoz? - kérdezem meg magamhoz képest is minden bizonnyal elég sután és idiótán.