402.

Deon

- A szívroham tök átlagos, de reális – szállok be a poénkodásba vigyorogva. – Az általad említett munkamegosztás meg remek és az is nagyon életszerű, hogy idővel nem tudnál annyi pénzt kaszálni, amennyit én el tudnék költeni. Lenne egy szigetem itt, egy ott és elruccannék süttetni a hasam, ha Japánban meguntam a banánt, a ruhatáram egy egész bevásárlóközpontnyi ruhával bírna, saját fodrászom lenne, meg egy parkolóháznyi szép kocsim, saját versenyt szerveznék, meg ilyen apróságok – játszom el hangosan a gondolattal, miközben erősen ábrándos fejet vágok, aztán a bankszámla említésére felröhögök. – Bankkártya vagy hitelkártya? – kérdezem meg nevetve, mert nagyon nem mindegy, hogy előre kapok pénzt, amit elkölthetek, vagy költekezhetek, aztán majd ő állja a cechet. – Egyébként örülök neki, mert így nem kell másokat lehúznom, ha akarok valamit – árulom el szégyellős mosollyal. – Bizonygassa a hóhér, hogy őt nem akasztják fel soha – mondom komolyan Asaménak, jelezve, hogy nincs szükségem ilyesmire, hogy tudjam, szeret, fontos vagyok neki, jót akar nekem, satöbbi. – Nekem csak a túlzott védelem nem tetszik és nem csak a hímes tojáskodás miatt, hanem mert tök fura, hogy vásárolni nem mehetek el anélkül, hogy valaki ne lépdeljen a nyomomban. Szerencsére Shinjivel szerintem elleszek, kinézem belőle, hogy ránk kell telefonálni, hogy hol a pitliben vagyunk már, mert két órája se hírünk, se hamvunk, de azt még mindig nem vágom, mi van akkor, ha jön a jó idő és azt mondom, elmegyek egyet bringázni. Majd teker utánam? Vicces lesz – mondom őszintén, egy apró mosollyal. – Ezek a dolgok elég nehézkesen férnek bele a fejembe, hiszen azelőtt mindig mindent tök egyedül csináltam – teszem még hozzá és felcsilingel mellettem a Nokia, de most nem törődöm vele, csak egy üzenet jött, amit később is megnézhetek. – Na jó, a másik, ami nem begyere, hogy védtelen kis nyunyónak tüntet fel az, hogy állandóan vigyázni kell rám, amit meg kikérek magamnak – ismerem el ezt is, de már nem éllel a beszédemben, mint ahogy korábban beközöltem a dolgokat.


Elkerekednek a szemeim, ahogy az első randijáról ejt egy pár szót.

- Baaszd meg...! – lehelem kiakadtan elnevetve magam. – Hogy tudsz ekkora hülyeséget mondani?! – teszem fel még mindig tök K.O.-n a költői kérdést. – Most ha nagyon genyó akarnék lenni, rákérdeznék arra a randira, de inkább csak annyit mondok, hogy korrekt hülye vagy - jelentem ki röhögve. Még jó, hogy fekszem, mert tényleg kifektetett ez a megjegyzés. Méghogy lehetnék a fia... hát kapja be magának! Basszus...! De nem vagyok... és kurvára nem érdekel a kettőnk közti korkülönbség. Nincs apakomplexusom sem, csak szeretem az érett férfiakat. Nagyon nem mindegy!


Próbálok túllendülni ezen a kis kitérőn. Arra mindenesetre jó volt, hogy kiszakadjak a komoly hangvételből és a puffogásból.

- A büszkeség nem jó tanácsadó – jegyzem meg halkan, lecsillapodva. – De nem vagyok életveszélyben – teszem hozzá. Fontos, hogy Asame megértse, az életemet és a testi épségemet nem kell féltenie Tatsukitól, és noha azt mondta, nem akarja tudni, mi történt, hogy történt, igenis betolom neki, ha nem érti meg célzásokból, hogy a pirszinges nem azért fogta meg a torkom, hogy megöljön, vagy sakkban tartson, hogy megöl, ha nem hagyom magam, mert ahhoz először és egyszer bőven elég lett volna megtennie ezt, hanem mert élvezte ezt tenni, tetszett neki, hogy fojtogathat, még emlékszem a bennem gyönyörködő arcára is, mint egy derengésre. Ahogy erre gondolok, karomon felállnak a szőrszálak és hideg borzongás jár végig. Mindenre tökéletesen emlékszem és a hatás...


Csessze meg Tatsuki! Nem kell látnom a tükörben az ujjai nyomát, elég kemény arckifejezésére és rajtam tartott, élénk tekintetére gondolnom, amely egészen addig jellemezte, míg szembe nem köptem a saját élvezetével. Az volt az első, hogy elégedett mosolyra húzta a száját, hogy a kegyetlenség és a vágy nem merevítette már-már érzéketlenné az arcvonásait. De a szemei... azokban benne volt minden... Hogy ez az ember soha nem lenne képes megölni, mert annyira szeret, mint még soha senkit. Ez nem mérhető ahhoz, amit Asame érez irántam, mert annak csupán valószínűleg halvány árnyéka Tatsuki szerelme, de önmagához képest két elhordott heggyel simán felér.

- Én is ezt szeretném, hogy együtt – mondom csendesen, Asaméra nézve, miután túljutok az érzelmi kavarodáson. – Őszinte leszek... Nem érzek gyűlöletet. Ha valakit bánt, aki nekem fontos, nem gondolkodnék, már nem is élne, de így... tudva, amit tudok róla... - Megcsóválom a fejem, hogy befejezzem a mondatot. Sajnálom Tatsukit, nem gyűlölöm. Sajnálom, mert elvették tőle az emberséget, a pokolban nevelkedett és démonként képes csak a szeretetre: birtokolva, elvéve, kínozva azt, akit „szeret”. Azt hiszem, ezt Asame is láthatja az arcomon, hiszen azt mondtam, őszinte leszek, ezért nem is próbálom meg eltitkolni az érzéseimet. – Nekem az jobban fáj, ha valakit, akit szeretek, bántanak, mintha engem – vallom be. – Ezért sem engedtem magamhoz senkit sem közel, hogy senki miatt ne történhessen meg, hogy kegyetlenné és bosszúállóvá tesz a gyűlölet, amit éreznék. És éreztem is. Feit gyűlöltem – árulom el komolyan ezt is. Talán egy kicsit elsötétül a hangom, ahogy ezt kimondom, de tényleg gyűlöltem azt az embert, mert fájdalmat okozott Asaménak és mert féltett engem, félt, hogy bánt, hogy elvesz tőle, vagy megöl.


Asame rátapint valamire, amit nem fogok még neki sem elmondani, hiszen megmondtam Shinjinek, hogy nem osztogatom a titkát, mint egy névjegykártyát. Ha ő úgy gondolja, Asaménak és-vagy Ryuuichinek tudnia kell róla, hogy köze van az alvilághoz, akkor elmondja. A titkokat megőrzöm, Kazuét és Yoruét sem mondom el, és igen, még Asaménak sem.

- Az alvilágtól féltem, mert nem akarom, hogy közel kerüljön hozzá – válaszolok őszintén. – Nem kételkedem a képességeiben, de nem engedem Tatsuki közelébe. Addig legalábbis semmiképp, amíg nem tudom, Tatsukinál hogy áll a srác szénája. Tudod... én láttam pár dolgot tőle... Egyszer egy kutya ugrott elő az egyik terepen, amelyik valamit evett és megzavartuk – kezdek mesélni. - A kutya irigy és féltékeny természet, ha pedig kitaszított korcs, akkor sok esetben agresszív, és ha éhes, akkor támad. Nem véletlenül hívunk kutyának bizonyos alvilágiakat – térek ki erre. - Rövid harc volt, Tatsuki úgy odavágta a földhöz, hogy csak nyekkent a szerencsétlen, aztán rátérdelt, megragadta az állkapcsát és elkezdte szétfeszíteni. Az állat nyüszített, vonyított, kapálózott, én meg elájultam, szóval nem tudom, végül puszta kézzel széttépte-e a fejét, vagy mi lett a kutyával, rá se mertem kérdezni, sőt, inkább el akartam felejteni ezt, de Tatsuki ilyen, ha bedühödik, könyörtelenül pusztítja el azt, ami felbosszantotta. A másik jellemzője, hogy elkapja az áldozatát, megroppantja, aztán szabadon engedi. Mint a macska az egérrel, ha meg is lóg a kis rágcsáló, a macska nyálában található baktériumok megölik rövid időn belül. Ezért óvom Shinjit, nem tudom, hogy valóban kegyelmet kapott, vagy Tatsuki csak hagyja, hogy még élvezze a látszólagos szabadságát – osztom meg komolyan Asaméval. Rá fog lassan jönni, hogy nem véletlenül van félelmetes híre a tetoválómesternek még az alvilágban is, hogy miért jobb tőle inkább távol maradni és miért nem érhet kegyetlenségben sosem a nyomába. Tatsuki valóban könyörtelen és nem fél brutális lenni. És ezek csak a finomabb sztorik, a keményektől szerencsére megkímélt az élet. Sosem akarnám látni, hogyan kínoz nyomorékká valakit, még csak tudni sem akarok ilyesmiről.


Sóhajtva vetem le magamról a nyomást, amely a pirszingesem miatt telepedett rám. A szín igazat mondtam Asaménak, Shinji titka csupán másodlagos emellett. Nem akarom, hogy Tatsuki közelébe kerüljön, mert ő annyira kiszámíthatatlan, hogy nem tudhatom, mikor válik kegyetlen macskává, ami csak kedvtelésből játszadozik egy igen durva, cseppet sem játékos játékot az egerével, jelen esetben Shinjivel. Azt nem élné túl, azt nem bocsátanám meg Tatsukinak.


Látom átvillanni Asamén a fájdalmat és az aggodalom szétárad bennem, mint az adrenalin, de egyelőre hagyok esélyt neki, hogy felismerje maga a helyzetet és helyesen döntsön.

- Nem tudom, milyen ötpercre gondolsz, de szerintem meg tudnám oldani a dolgot – jelentem ki rafinált mosollyal. – Igen, szeretném – csapok is le a lehetőségre, s megsimogatom mellkasomra tett keze kézfejét. – Mindenképpen el kell kezdeni leállítani az Elerdeneken való élcelődést, különben anya nem megy vissza a színházba, a húgom meg inkább kibukik a suliból, mintsem visszatérjen oda, ezzel pedig mindkettejük élete elég rendesen kisiklana – árulom el komolyan Asaménak. – Elég, ha az egész hírverés kihegyeződik Kobayashira, apám meg, mint mellékszál, elsikkad. Egyébként komolyan gondolkodtam korábban azon, hogy szólok Tatsukinak, hogy intézze el, hogy a sitten körbejárjon a hír, hogy eladta a saját, kiskorú fiát, ráadásul egy kínai vén kecskének, mert ez, mint a gyerekekkel való fajtalankodás is, még ott is mélyen elítélendő, megkapná érte rendesen a magáét – árulom el Asaménak. - Aztán rájöttem, hogy ha anya látná őt laposra verve, az fájna neki és én nem akarok fájdalmat okozni anyának, ezért végül kénytelen voltam felhagyni a bosszúval. Nem bocsátok meg semmit az apámnak, csak nem ártok neki, mert azzal anyának is ártanék, neki pedig nem akarok – vezetem le, miért döntöttem úgy, ahogy. – Szeretném, ha nyugtot hagynának a családomnak – teszem még hozzá, aztán ezzel lezártnak tekintem a dolgot.


Most meg min mosolyogsz? Meglepetten fürkészem Asame arcát, aztán amit mond, azzal kicsit zavarba hoz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fogadja, hogy esetleg megmondom anyának és a húgomnak, hogy Asame nem csak a pártfogóm, hanem a párom is. Már kezdeném is mondani, hogy hogyan is szeretném ennek tudtában, hogy legyen, de az utolsó mondatával teljesen elpirít, szerintem még a fülem is vörös lenne, ha nem égne a gyulladástól. Az arcom mindenesetre tuti élénk színű lett és a mosolyom is zavart, de őszinte, örömteli, talán egy picit grimaszos.

- Ó, hogy a fenébe...! Nem tudom, ezt hogyan csinálod, de... whuuuh...! Kész vagyok tőled! – tör fel belőlem valami, mert most nagyon lekapott a lábamról, ám erről nem teljesen szeretném tájékoztatni, ezért mikor nagyokat pislog, felhúzom magam hasizomból és kicsit felé fordulok, s dacosan belenézek kék szemeibe. – Nehogy azt hidd, hogy... hogy-hogy-hogy-hogy... hogy ezzel szépen eltusolhatod, hogy... Feküdj vissza! – pirítok vissza neki alig hangon kiabálva. – Nem csak nekem kell vigyáznom a vállaimra, hanem neked is, úgyhogy rohadtul helyezkedj úgy, hogy ne legyenek fájdalmaid, mert kupán nyomlak! – fenyegetem meg komoly képet vágva és komolyan is gondolva a szavaimat, azzal visszafekszem én is az ágyra.


Sikeresen totál hülyét csináltam magamból, de mindegy, ez van. Szerelmes vagyok, ennyi csak a mentségem. Kisvártatva megkeresem a kezét és megfogom, majd egy szégyellős, sanda pillantást vetek rá, hogy utána zavartan tovább bámulhassam a plafont.

- Amúgy... - kezdek halkan újra beszélni – igazából szerintem anya és Ayako abban nem biztosak velem kapcsolatban, hogy az ellenkező nem érdekel engem... szóval ha nem is azonnal... de a húgomtól tutira benyelném a kérdést... Van olyan lökött és kíváncsi, hogy ha nem is azért, mert sejt valamit... csak próbaképpen megejtse... De nem ezért... szeretném... mert igen, szeretném elmondani nekik az igazat elmondani – teszem hozzá apró kis mosollyal.