Asame
Deon végül mégis csak lemászik az ölemből és újra elfekszik mellettem. Elmosolyodom rajta. Kellemes a csend, ami beáll közénk. A kölyök megint a telefonjával babrál, majd morogni kezd a mobillal, ami megmosolyogtat, s mikor meghallom a húga nevét, már tudom, hogy az édesanyja az, aki írt neki. Mi az, csibém, befoglalták a szobádat? Nem tudok nem mosolyogni a dolgon, főleg azért nem, mert eszembe jut, mikor először maradt itt velem estére és utána már mindegy volt a dolog teljesen. Ha azt nézem, ő is befoglalta az ágyam, bár tény, hogy először megkérdezte, maradhat-e mellettem, aztán már az egész természetessé vált. Tulajdonképpen teljesen jó volt így a dolog. Tetszett és nem is bánom, hogy így alakult. Miután elküldi az sms-t, újra kényelmesen fészkeli el magát mellettem.
- Nem vagy éhes, csibém? - kérdezem meg tőle csendesen. Még mindig jobb' szeretem, ha nem egyedül kell ennem, és nem is igazán akarok, de érzem, hogy tudnék most, igazából ma csak annyi ételt sikerült magamba erőszakolnom, amennyit reggel ettem, az nem sok és gondolom, a kölyök sem evett még, így neki sem ártana... - Holnap el kellene menned Nishidához, ha nem gond. Küldenék neki néhány anyagot, semmi komoly. Nem tudom, akar-e valamit ő is nekem küldeni, majd rákérdezek, Akihitot meg akkor lerendezem, hogy állítsa le a firkászokat, hogy békén hagyják édesanyádat és a húgodat, és csak Kobayashival foglalkozzanak egyelőre, ne a mellékszálakkal – mondom komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése