431.

Asame

A hálószoba felé kezdem el terelgetni a kölyköt, közben alaposan átgondolva mindent, hogy hogyan is essünk túl ezen a dolgon. Megértem, hogy fél, megértem azt is, hogy nem akart beszélni arról, amit Tatsuki leírt, de azt hiszem, jelen helyzetben ezt tudnom kellett volna, különben ha szerdán szembesülök vele, kurva nagy baszd megnek néztünk volna elébe. Míg visszafelé tartunk, néha szemem sarkából rápillantok Deonra. A kölyök még mindig ideges és megbántott, és minden bizonnyal most én lennék az utolsó, akivel beszélni óhajt, ám kivételesen leszarom, mit akar. Beengedem magam előtt a szobába, majd bezárva az ajtót gyújtok rá és döntöm hátamat neki. Egyelőre hallgatok, remélve, hogy magától is megszólal, bár ahogy így állunk, nagyon nem úgy fest, hogy megteszi. Elszívom cigarettámat, majd az íróasztalon lévő hamutálhoz lépve eloltom azt és a kölyök felé fordulok.

- Gyere ide! - kérem őt csendesen. Deon továbbra is lehajtott fejjel, kifejezéstelen, de kissé talán komor arccal lép végül hozzám és megáll előttem. Annyira hülye néha. Magamhoz karolom őt és csókot nyomok fejére, ezzel is bocsánatot kérve tőle azért, amiért kicsit erősebben szóltam hozzá a kelleténél. Deon mozdulatlan marad, ám nem engedem el őt. - Nem haragszom rád, még csak mérges sem vagyok – szögezem le. Nem tudom, mennyire van tisztában ezzel, de akarom, hogy tudja, nem ellene irányult az, ahogy hozzá szóltam. - Fel kell készülnünk a szerdára, ha meg akarunk szabadulni Luxtól, márpedig meg akarunk, igazam van? - próbálom kommunikálásra bírni, mire csak bólint egyet. Szeretném, ha lassan elkezdené kiadni magából a dolgot, mert még a neheze hátravan. - Viszont ebben neked is segítened kell. Ott leszek veled, nem nyúlhat hozzád, de nem láthatja rajtad azt sem, hogy félsz tőle. Megígértem neked, hogy nem kap meg és ehhez tartom magam. Ha kell, elindítom a háborút is a két ország között, de kiverem a fejéből, hogy bármihez is kezdeni akarjon veled - jelentem ki komolyan. Már nem érdekel, mi lesz a következménye annak, ha megölöm Luxot, de megteszem, ha ez kell ahhoz, hogy végre nyugtunk legyen tőle. Az oyabunnak nem fog tetszeni, de leszarom. Talán most először vetemedek majd arra is, hogy kihasználjam a kettőnket összekötő kapcsolatot. Deon felsóhajt. Rápillantok. Ajkai vékonnyá válnak, ahogy összeszorítja őket, aztán ismét sóhajt egyet. Látom rajta, beszélni akar, hogy próbálkozik, de nem megy neki, végül megrázza a fejét, jelezve, hogy nem tud megszólalni. Újabb csókot nyomok fejére és még jobban magamhoz ölelem. - Semmi baj, csibe – mondom csendesen. - Majd beszélsz, ha tudsz, ha menni fog, de szeretném, ha meg tudnád tenni – mondom komolyan, majd álla alá nyúlok, hogy megcsókolhassam őt.