Ülve maradok. Asame ugyan kiosztotta feladatnak, hogy a testőre megmutassa nekem a szobám, én azonban most inkább ülnék még egy tíz percet, mert olyan ideges vagyok, hogy ezt a kurva asztalt rá bírnám borítani Akihitora. Alig jött vissza a sírból, még látszanak a legutóbbi verése nyomai, de úgy ugat, mintha kutya volna. Pont nekem?! A legrosszabb ellenfelet választotta. Ha akarnám, mire a közelembe ér, már csak elbúcsúzni lenne ideje tőlem, mielőtt holtan esne össze, de azzal, hogy kinyírom, csak magamra haragítom Asamét és valószínűleg Deonnál is kihúznám a gyufát. Hát akkor okosan nyugton maradok és bölcsen hallgatok. Újabb cigire gyújtok és figyelem a többieket. Bakari dühös rám, csak nem vállalja fel, amint lehet, lelép, csupán egy hideg pillantást küld nekem. Ryuuichi szigorúan várja, hogy végre megemelkedjek, tekintetem azonban a kis tanítványára szegezem. Shinji rafinált egy kölyök, jó taktikával, kemény áldozatokkal kinyírt egy alvilágit, aztán messze a színhelytől, külsőt váltva szépen beépült a yakuzák közé. Okos, elismerésre méltó és van benne valami... vonzó.
Eloltom a félig elszívott szálat, aztán visszanyomom az utazótáskába a füzetkét és a ceruzát, megragadom a táska fülét és jelzem a vérebnek, hogy követem, vezessen. Felmérem, hol kapok helyet, majd elkezdek kidolgozni egy tervet, hogyan kaphatnám el Shinjit. Egyelőre nem idegesítem magam az imént megbeszéltekkel, előbb valami kellemessel el akarom ütni a dühömet, különben megkeresem Akihitot és tényleg kitekerem a nyakát. Ingerel az, ahogy beszél velem, hiszen nyilván tudja, hogy gyakorlatilag a nulláról harcoltam fel magam oda, ahol most vagyok. Nem ártana helyre tenni a fejében pár apróságot, csak hát... nem lenne javallott sem. Az, ahogy egymásra tekintünk, már önmagában életveszélyes, hát ha még kontroll nélkül egy helyiségben maradunk. Megvan bennünk az a fegyelmezettség, ami ahhoz kellene, hogy ne legyen semmi gond, de nem biztos, hogy bármelyikünk alkalmazni akarná. Neki bököm valamiért a csőrét, engem pedig halálra idegesít a beképzeltsége, amivel velem beszél. Hány év is van köztünk, öt? Porbafingó csipszar volt még, mikor én már embert öltem, úgyhogy nekem aztán kurvára ne ugasson, mert betömöm a pofáját, ha nem épp kiverem az összes fogát. Mindig az erősebb kutya dominál és ha kell, összemérem vele az erőm és megbaszom, hogy biztosan tudja, hol a helye velem szemben.
Eloltom a félig elszívott szálat, aztán visszanyomom az utazótáskába a füzetkét és a ceruzát, megragadom a táska fülét és jelzem a vérebnek, hogy követem, vezessen. Felmérem, hol kapok helyet, majd elkezdek kidolgozni egy tervet, hogyan kaphatnám el Shinjit. Egyelőre nem idegesítem magam az imént megbeszéltekkel, előbb valami kellemessel el akarom ütni a dühömet, különben megkeresem Akihitot és tényleg kitekerem a nyakát. Ingerel az, ahogy beszél velem, hiszen nyilván tudja, hogy gyakorlatilag a nulláról harcoltam fel magam oda, ahol most vagyok. Nem ártana helyre tenni a fejében pár apróságot, csak hát... nem lenne javallott sem. Az, ahogy egymásra tekintünk, már önmagában életveszélyes, hát ha még kontroll nélkül egy helyiségben maradunk. Megvan bennünk az a fegyelmezettség, ami ahhoz kellene, hogy ne legyen semmi gond, de nem biztos, hogy bármelyikünk alkalmazni akarná. Neki bököm valamiért a csőrét, engem pedig halálra idegesít a beképzeltsége, amivel velem beszél. Hány év is van köztünk, öt? Porbafingó csipszar volt még, mikor én már embert öltem, úgyhogy nekem aztán kurvára ne ugasson, mert betömöm a pofáját, ha nem épp kiverem az összes fogát. Mindig az erősebb kutya dominál és ha kell, összemérem vele az erőm és megbaszom, hogy biztosan tudja, hol a helye velem szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése