Nem kell kétszer kérni, hogy pattanjak be a kocsiba, egy győzedelmes kis yesszel már meg is teszem. Szeretem elérni, amit akarok, a győzelem ízét. És ennek a győzelemnek még fantasztikusabb íze van, mint bármelyiknek, hiszen cirka két éve vártam erre. Oda akartam menni az autókhoz, megsimogatni őket, szabadon élvezni az összejövetelt, beszélni a sofőrökkel, beülni, menni egy kört, … és most itt vagyok. Baszd meg, Asame… még nem tudom, mivel lehet neked örömet okozni, de nagyon azon leszek, hogy kitaláljam és megvalósítsam.
- Rosszul lenni? Viccelsz?! – támadok röhögve Kazunak, miközben bekapcsolom a biztonsági övemet. Lehetne folytatni a szóáradatot, de nincs értelme. Helyette inkább átadom magam az élvezkedésnek. Izgatottan ficánkolok, egyszerűen nem bírok nyugton maradni és vadalma vigyorral, halkan, némileg visszafogva magam, hogy a mellettem ülő srác ne szenvedjen el halláskárosodást, kiabálva biztatom őt és a négykerekűt, miközben álló helyzetből kilövünk, mint a rakéta. Körülbelül ilyen a füst és a hang is odakint. Annyira jó! Kibaszottul jól érzem magam! Ez vadállati! Nem csak menő, de egyszerűen csúcs! Fantasztikus! Bizseregve lüktet a vérem, a fejemben tombolnak a sejtek, a szívem durva ütemet ver, és én mégis olyan istenesen érzem magam, mintha meghibbantam volna. Lehet, ez most betalált annyira. Sodródunk, kanyargunk, … Kazu veszett jól vezet. Fogalmam sincs, mióta csinálhatja ezt, de hogy nagyon benne van a löket, ami csak hajtja és hajtja, az tuti. Profi. Biztos vagyok benne, hogy az. Mindamellett, hogy megpörgeti az autót és takaros kis bemutatót rittyent nekem, egy pillanatra sem ereszti el a kontrollt. Ő már tud olyan dolgokat, amiket én nem. Én még csak értem ezeket, gyakorlatba nem tudom ültetni.
És amellett, hogy vezet, még beszélni is kezd. Az, ahogy ezt teszi, a fiatalsága ellenére komollyá teszi, valahogy úgy érzem, ez a srác már úgymond megjárta a szamárlétrát, hogy itt lehessen. Ráadásul nem is akárkivel, hiszen Asame említette nekem Kazu… Mije is Nishida? És nekem micsoda Asame tulajdonképpen? A gazdánk? A felettesünk? A mentorunk? Az urunk? A pasink? Hát erről speciel halvány lilám sincs. Nekem Asame egyik sem. A megmentőmnek még el tudom fogadni, persze szigorúan csak magamban, titokban, de az előbb felsoroltak közül egyiknek sem. Viszont Kazu elfogadta a helyzetét és boldognak tűnik benne. Ő már érettebb kakaskezdemény, aki nem csak a lehulló morzsákat és búzaszemeket szedegeti ki a sóderből, mint én, hanem már azt is tudja, hogyan érjen el még többet, még finomabb falatokat Nishidánál. Hallgatva őt egyre jobban úgy érzem, kibaszott nagy csapdába csúszom. Illetve nem is most, hanem már rég benne vagyok, csak eddig nem fogtam fel.
A monológja előtt érzett felhőtlen jókedvem elszáll. Fényét veszti sok minden a mai napból, a vásárlás, a csók, és ez a hely is. Asame mindent csak azért tesz, hogy levegyen a lábamról és megdughasson? Oké, hogy naiv vagyok, de… ennyire?! Miért nem vettem ezt eddig észre? Én csak boldog akartam lenni, ám annak tudatában, hogy Kazu is a testével fizet érte…
- Ne tőlem várj megvetést – kezdem, mikor Kazu elhallgat. Azt hiszem, a vidámság teljes mértékben leolvadt az arcomról. A lehetőségeim tárháza előttem is megnyílt Asame által, de nem tudom eldönteni, ér-e nekem annyit az egész, hogy azért kurvává váljak. Úgy érzem, nem, ám az eszem valami hasonlót mond, mint korábban a srác nekem: egy jó dugás nem nagy ár. És ha mégis? Ha túlságosan romantikus hülye vagyok ahhoz, hogy fizetőeszközt csináljak magamból? Ha én úgy akarom ezt az egészet, hogy azt csak a vágy motiválja, esetleg a szeretet? Nem adok lejjebb. Nem. Adok. Lejjebb. Asame nem fog kitartottként bánni velem, akkor inkább neki kell úgy döntenie, hogy mégiscsak jobb ötlet a hullazsák. – Köztünk, asszem, az a különbség, hogy engem nem ijesztett meg a hullazsák, sőt, arra játszottam, hogy kiérdemeljem. Nem azért, mert meg akarok halni, mert az élni akarásommal semmi baj, hanem én úgy döntöttem, hogy belőlem senki nem csinál árut. Szóval Asame három lehetőséget kapott, miután közöltem vele, hogy eladhatatlan vagyok, szabadon enged, kinyír, vagy megtart. Nekem a halál tűnt a legreálisabbnak, de asszem, ő meg azt vette a fejébe, hogy megtart. Ennyi – vállat vonok, aztán amint leáll a járgány, én is kiszállok.
Nem nézek vissza, elindulok az orrom után egyenest, s amint Asame magához hívat, már megyek is. Odaérek hozzá, kiveszem a szájából a cigit, majd beleszívok, de nem adom vissza neki.
- Mást se látni belőled, csak egy nagy füstgomolyagot – kezdem közömbös hangon, a férfire se pillantva. - Ha így folytatod, gyárakat fogsz megszégyeníteni. Mellesleg ha ideges vagy, levegőt is vehetsz, a nikotin nem nyugtat, ha meg az ízét akarod élvezni, azt habzsolva nem lehet. - Nem nagyon érdekel, hogy milyen reakciót váltok ki belőle, hogy minek veszi a szavaimat és mit gondol, mi motivált arra, hogy ilyen fasza bátor legyek. Talán csak fel akartam dobni magam egy kis heccel. Nem tudom. Asszem, kár tagadnom, hogy a beszélgetésből kihámozott infók leverték a jó kedvem a lábáról. - Ha lehet, találkoznék még Kazuval – szólalok meg ismét, mikor már megy a verseny. Figyelem a verdákat, hallgatom a motorjaik bömbölését, és miután a cigi elfogyott, az általuk generált füstöt szívom magamba meglehetősen kéjes örömmel, de valahogy a mosoly csak visszatérő emlék, mely átfut az arcomon. Leköt az a baljóslatú gondolat, hogy Asame stratégiája velem szemben a beetetés. Hogy szépen megmutatja, mi mindent nyerhetek vele, mellette, általa, aztán benyújtja a számlát, igényt formál rám. Nem vagyok tárgy, szexuális kiegészítő, valami, amit használhat. Tutira össze tudtam volna hozni magamnak legalább egy jó dugást azelőtt is, hogy találkoztunk volna. Jól nézek ki, megvan a dumám és a magabiztosságom is, van bennem tűz és érző lény is vagyok, csak sosem érdekelt kellően senki. Ennyi az egész. Nem azért vagyok még szűz, mert senki se gondolta úgy, hogy lehet velem kefélni, hanem mert én nem gondoltam úgy, hogy bárkivel is akarnék. Nem ismertem olyan embert, akit megfelelőnek találtam volna a feladatra. Asame az, de bizonyos tények arra sarkallanak, hogy ezt semmilyen formában ne hozzam a tudtára. Ezek után legalábbis. Mert azért voltak nekem jeleim, amiket nem szándékosan, vagy nem azzal a szándékkal adtam le, hogy kifejezzem, lefeküdnék vele.
Örülök Kazu győzelmének. Igazam volt, a srác vér profi. Majdnem halál lazán verte a mezőnyt. Annyira jó, hogy kár versenyeznie, mert nem akad párja. Na, majd én! Elvigyorodom és remélve, hogy a srác látja, pipiskedve integetek neki. Ellenvetés nélkül megyek Asaméval, bár bevallom, még nyújtanám az időt itt. Nem csak azért, mert élvezem ezt a légkört, hanem mert így minél távolabb kerül tőlem egy nagyon kínos beszélgetés, amelyet biztos vagyok benne, hogy még ma meg fogok ejteni, függetlenül attól, hogy érzem, hogy nem kéne elcseszni ezt a napot vele.
A BMW atmoszférája teljesen más, nyugodt, kellemes és biztonságos. Másfajta jó, mint a versenyé. Belesimulok a bőr kárpitba, s mikor Asaméra pillantok, meglepődöm. Hunyt szemekkel pihen. Hagyom őt békén, amúgy sem raktam még össze teljesen a fejemben a dolgokat. Kibámulok a sötét, kinti világra és mélázom. Hogy szálljak ki ebből a csapdából? Én nem leszek szajha, engem nem lehet megvenni sem ruhákkal, sem a tanítással, sem azzal, hogy fain helyekre visz, kapok esetleg egy kis szabadságot. Nem vagyok megvásárolható sem, nem csak eladható nem. Amúgy is már rég megfőzött ez a fatökű.
Kazu említette, hogy volt dolga Asaméval. Ő is nála kezdett, gondolom. Ugyanúgy, ahogy én. De én itt akarom be is fejezni a nem létező, nagy pályafutásomat. Nem akarok mást, nem vagyok olyan, aki idomul. Csiszolódom, de csak ahhoz, aki hozzám is csiszolódik egy kicsit. Nem kell nagyon, Asaménak sem kellett igazán semmit tennie, ha belegondolok. Vagy nagy ár lenne mindaz, amit értem tesz? Nem, hiszen megmondta, hogy tanítani akar. Van velem valami célja. De mi? Mutogatni akar, hogy a spanjai irigyeljék, milyen díszes kis ribanca van? Hát azt velem nem fog. Nem vagyok egy kiállítási kutya, amelyiket ide-oda rángathat, villoghat vele, mindenki megsimogathatja, aztán otthon meg közönséges játékszer. Ha csillogni akar, biggyesszen a szeme alá strasszokat, vagy csillámos inget vegyen fel. Ennyi. Én nem alkuszom, ebben nem.
Otthon – ez is milyen már, alig élek itt pár napja, és máris az otthonomként tekintek erre a helyre. És most először jut eszembe, mi lehet anyával. Apát és a húgomat leszarom, szerintem még örülnek is, hogy lekerült a teher a vállukról, megszabadultak a legnagyobb nyűgüktől, anya azonban tudom, hogy szeret és lehet, hogy betegre aggódja magát az eltűnésem miatt. Már a telefonomon sem ér el, mert lemerült és mivel Asame tejel a zsernyákoknak is, ha anya a rendvédelmiekhez fordul, megmondják neki, hogy keresni fognak és a kisujjuk se mozdítják meg. Szegény anya... Valahogy jelt kell adnom neki, hogy rendben vagyok. De hogy? És ha a halálhíremet közölték vele? Egyszer csak bepottyanok az életébe, miután évekig távol tartottam magamtól és nyomtalanul eltűntem? Milyen szemét dolog már ez?! Mégis meg kell tennem. Tudnia kell, hogy büszke lehet a fiára; akkor is, ha ebben kurvára nem vagyok biztos. Viszont ha anya tudná, hogy tanulok harcolni és vívni, végre olyan dolgokat csinálhatok, amiket szeretek és egy férfi lehetőséget lát bennem valamire, örülne. Érzem és tudom is, hogy anya könnyekig hatódna a boldogságtól. Én meg vagyok annyira ügyes, hogy mélyen eltitkoljam, hogy ez a férfi történetesen egy alvilági gengszter, aki valószínűleg a következő ágymelegítőjét látja bennem, a szándékai igen kétesek, a boldogságom meg pillanatnyi és cseppet sem biztos, hogy állandósítható. Gebasz van itt, és nem tudom megoldani.
Szóval itthon... Mennék a magam dolgára, de túl sokat gondolkodtam ahhoz, hogy ezt szótlanul tegyem meg.
- Asame – szólítom meg csendesen, megtorpanva. Fogalmam sincs, milyen hangulatban vagyunk mi ketten most egymással, milyen játékot játszunk, ki a hunyó, a macska, a játékmester, satöbbi, ahogy arról sincs, hogy ha én most őszintén megmondom neki a frankót, mit okozok benne. Csalódott lesz? Feldühítem? Vagy csupán jót röhög rajtam és semmibe vesz? Esetleg tudomásul veszi és próbálkozik máshogy? Lövetem sincs, ez a pasi tényleg kiszámíthatatlan, ahogy Akihito is megmondta. - Remélem, nem gondolod, hogy ha minden kívánságom teljesíted, dugással fizetek neked – mondom ki a fejemben legalább háromszázszor végigrágott mondatot, majd elfordulok tőle és sietősen a szobám felé veszem az irányt.
- Rosszul lenni? Viccelsz?! – támadok röhögve Kazunak, miközben bekapcsolom a biztonsági övemet. Lehetne folytatni a szóáradatot, de nincs értelme. Helyette inkább átadom magam az élvezkedésnek. Izgatottan ficánkolok, egyszerűen nem bírok nyugton maradni és vadalma vigyorral, halkan, némileg visszafogva magam, hogy a mellettem ülő srác ne szenvedjen el halláskárosodást, kiabálva biztatom őt és a négykerekűt, miközben álló helyzetből kilövünk, mint a rakéta. Körülbelül ilyen a füst és a hang is odakint. Annyira jó! Kibaszottul jól érzem magam! Ez vadállati! Nem csak menő, de egyszerűen csúcs! Fantasztikus! Bizseregve lüktet a vérem, a fejemben tombolnak a sejtek, a szívem durva ütemet ver, és én mégis olyan istenesen érzem magam, mintha meghibbantam volna. Lehet, ez most betalált annyira. Sodródunk, kanyargunk, … Kazu veszett jól vezet. Fogalmam sincs, mióta csinálhatja ezt, de hogy nagyon benne van a löket, ami csak hajtja és hajtja, az tuti. Profi. Biztos vagyok benne, hogy az. Mindamellett, hogy megpörgeti az autót és takaros kis bemutatót rittyent nekem, egy pillanatra sem ereszti el a kontrollt. Ő már tud olyan dolgokat, amiket én nem. Én még csak értem ezeket, gyakorlatba nem tudom ültetni.
És amellett, hogy vezet, még beszélni is kezd. Az, ahogy ezt teszi, a fiatalsága ellenére komollyá teszi, valahogy úgy érzem, ez a srác már úgymond megjárta a szamárlétrát, hogy itt lehessen. Ráadásul nem is akárkivel, hiszen Asame említette nekem Kazu… Mije is Nishida? És nekem micsoda Asame tulajdonképpen? A gazdánk? A felettesünk? A mentorunk? Az urunk? A pasink? Hát erről speciel halvány lilám sincs. Nekem Asame egyik sem. A megmentőmnek még el tudom fogadni, persze szigorúan csak magamban, titokban, de az előbb felsoroltak közül egyiknek sem. Viszont Kazu elfogadta a helyzetét és boldognak tűnik benne. Ő már érettebb kakaskezdemény, aki nem csak a lehulló morzsákat és búzaszemeket szedegeti ki a sóderből, mint én, hanem már azt is tudja, hogyan érjen el még többet, még finomabb falatokat Nishidánál. Hallgatva őt egyre jobban úgy érzem, kibaszott nagy csapdába csúszom. Illetve nem is most, hanem már rég benne vagyok, csak eddig nem fogtam fel.
A monológja előtt érzett felhőtlen jókedvem elszáll. Fényét veszti sok minden a mai napból, a vásárlás, a csók, és ez a hely is. Asame mindent csak azért tesz, hogy levegyen a lábamról és megdughasson? Oké, hogy naiv vagyok, de… ennyire?! Miért nem vettem ezt eddig észre? Én csak boldog akartam lenni, ám annak tudatában, hogy Kazu is a testével fizet érte…
- Ne tőlem várj megvetést – kezdem, mikor Kazu elhallgat. Azt hiszem, a vidámság teljes mértékben leolvadt az arcomról. A lehetőségeim tárháza előttem is megnyílt Asame által, de nem tudom eldönteni, ér-e nekem annyit az egész, hogy azért kurvává váljak. Úgy érzem, nem, ám az eszem valami hasonlót mond, mint korábban a srác nekem: egy jó dugás nem nagy ár. És ha mégis? Ha túlságosan romantikus hülye vagyok ahhoz, hogy fizetőeszközt csináljak magamból? Ha én úgy akarom ezt az egészet, hogy azt csak a vágy motiválja, esetleg a szeretet? Nem adok lejjebb. Nem. Adok. Lejjebb. Asame nem fog kitartottként bánni velem, akkor inkább neki kell úgy döntenie, hogy mégiscsak jobb ötlet a hullazsák. – Köztünk, asszem, az a különbség, hogy engem nem ijesztett meg a hullazsák, sőt, arra játszottam, hogy kiérdemeljem. Nem azért, mert meg akarok halni, mert az élni akarásommal semmi baj, hanem én úgy döntöttem, hogy belőlem senki nem csinál árut. Szóval Asame három lehetőséget kapott, miután közöltem vele, hogy eladhatatlan vagyok, szabadon enged, kinyír, vagy megtart. Nekem a halál tűnt a legreálisabbnak, de asszem, ő meg azt vette a fejébe, hogy megtart. Ennyi – vállat vonok, aztán amint leáll a járgány, én is kiszállok.
Nem nézek vissza, elindulok az orrom után egyenest, s amint Asame magához hívat, már megyek is. Odaérek hozzá, kiveszem a szájából a cigit, majd beleszívok, de nem adom vissza neki.
- Mást se látni belőled, csak egy nagy füstgomolyagot – kezdem közömbös hangon, a férfire se pillantva. - Ha így folytatod, gyárakat fogsz megszégyeníteni. Mellesleg ha ideges vagy, levegőt is vehetsz, a nikotin nem nyugtat, ha meg az ízét akarod élvezni, azt habzsolva nem lehet. - Nem nagyon érdekel, hogy milyen reakciót váltok ki belőle, hogy minek veszi a szavaimat és mit gondol, mi motivált arra, hogy ilyen fasza bátor legyek. Talán csak fel akartam dobni magam egy kis heccel. Nem tudom. Asszem, kár tagadnom, hogy a beszélgetésből kihámozott infók leverték a jó kedvem a lábáról. - Ha lehet, találkoznék még Kazuval – szólalok meg ismét, mikor már megy a verseny. Figyelem a verdákat, hallgatom a motorjaik bömbölését, és miután a cigi elfogyott, az általuk generált füstöt szívom magamba meglehetősen kéjes örömmel, de valahogy a mosoly csak visszatérő emlék, mely átfut az arcomon. Leköt az a baljóslatú gondolat, hogy Asame stratégiája velem szemben a beetetés. Hogy szépen megmutatja, mi mindent nyerhetek vele, mellette, általa, aztán benyújtja a számlát, igényt formál rám. Nem vagyok tárgy, szexuális kiegészítő, valami, amit használhat. Tutira össze tudtam volna hozni magamnak legalább egy jó dugást azelőtt is, hogy találkoztunk volna. Jól nézek ki, megvan a dumám és a magabiztosságom is, van bennem tűz és érző lény is vagyok, csak sosem érdekelt kellően senki. Ennyi az egész. Nem azért vagyok még szűz, mert senki se gondolta úgy, hogy lehet velem kefélni, hanem mert én nem gondoltam úgy, hogy bárkivel is akarnék. Nem ismertem olyan embert, akit megfelelőnek találtam volna a feladatra. Asame az, de bizonyos tények arra sarkallanak, hogy ezt semmilyen formában ne hozzam a tudtára. Ezek után legalábbis. Mert azért voltak nekem jeleim, amiket nem szándékosan, vagy nem azzal a szándékkal adtam le, hogy kifejezzem, lefeküdnék vele.
Örülök Kazu győzelmének. Igazam volt, a srác vér profi. Majdnem halál lazán verte a mezőnyt. Annyira jó, hogy kár versenyeznie, mert nem akad párja. Na, majd én! Elvigyorodom és remélve, hogy a srác látja, pipiskedve integetek neki. Ellenvetés nélkül megyek Asaméval, bár bevallom, még nyújtanám az időt itt. Nem csak azért, mert élvezem ezt a légkört, hanem mert így minél távolabb kerül tőlem egy nagyon kínos beszélgetés, amelyet biztos vagyok benne, hogy még ma meg fogok ejteni, függetlenül attól, hogy érzem, hogy nem kéne elcseszni ezt a napot vele.
A BMW atmoszférája teljesen más, nyugodt, kellemes és biztonságos. Másfajta jó, mint a versenyé. Belesimulok a bőr kárpitba, s mikor Asaméra pillantok, meglepődöm. Hunyt szemekkel pihen. Hagyom őt békén, amúgy sem raktam még össze teljesen a fejemben a dolgokat. Kibámulok a sötét, kinti világra és mélázom. Hogy szálljak ki ebből a csapdából? Én nem leszek szajha, engem nem lehet megvenni sem ruhákkal, sem a tanítással, sem azzal, hogy fain helyekre visz, kapok esetleg egy kis szabadságot. Nem vagyok megvásárolható sem, nem csak eladható nem. Amúgy is már rég megfőzött ez a fatökű.
Kazu említette, hogy volt dolga Asaméval. Ő is nála kezdett, gondolom. Ugyanúgy, ahogy én. De én itt akarom be is fejezni a nem létező, nagy pályafutásomat. Nem akarok mást, nem vagyok olyan, aki idomul. Csiszolódom, de csak ahhoz, aki hozzám is csiszolódik egy kicsit. Nem kell nagyon, Asaménak sem kellett igazán semmit tennie, ha belegondolok. Vagy nagy ár lenne mindaz, amit értem tesz? Nem, hiszen megmondta, hogy tanítani akar. Van velem valami célja. De mi? Mutogatni akar, hogy a spanjai irigyeljék, milyen díszes kis ribanca van? Hát azt velem nem fog. Nem vagyok egy kiállítási kutya, amelyiket ide-oda rángathat, villoghat vele, mindenki megsimogathatja, aztán otthon meg közönséges játékszer. Ha csillogni akar, biggyesszen a szeme alá strasszokat, vagy csillámos inget vegyen fel. Ennyi. Én nem alkuszom, ebben nem.
Otthon – ez is milyen már, alig élek itt pár napja, és máris az otthonomként tekintek erre a helyre. És most először jut eszembe, mi lehet anyával. Apát és a húgomat leszarom, szerintem még örülnek is, hogy lekerült a teher a vállukról, megszabadultak a legnagyobb nyűgüktől, anya azonban tudom, hogy szeret és lehet, hogy betegre aggódja magát az eltűnésem miatt. Már a telefonomon sem ér el, mert lemerült és mivel Asame tejel a zsernyákoknak is, ha anya a rendvédelmiekhez fordul, megmondják neki, hogy keresni fognak és a kisujjuk se mozdítják meg. Szegény anya... Valahogy jelt kell adnom neki, hogy rendben vagyok. De hogy? És ha a halálhíremet közölték vele? Egyszer csak bepottyanok az életébe, miután évekig távol tartottam magamtól és nyomtalanul eltűntem? Milyen szemét dolog már ez?! Mégis meg kell tennem. Tudnia kell, hogy büszke lehet a fiára; akkor is, ha ebben kurvára nem vagyok biztos. Viszont ha anya tudná, hogy tanulok harcolni és vívni, végre olyan dolgokat csinálhatok, amiket szeretek és egy férfi lehetőséget lát bennem valamire, örülne. Érzem és tudom is, hogy anya könnyekig hatódna a boldogságtól. Én meg vagyok annyira ügyes, hogy mélyen eltitkoljam, hogy ez a férfi történetesen egy alvilági gengszter, aki valószínűleg a következő ágymelegítőjét látja bennem, a szándékai igen kétesek, a boldogságom meg pillanatnyi és cseppet sem biztos, hogy állandósítható. Gebasz van itt, és nem tudom megoldani.
Szóval itthon... Mennék a magam dolgára, de túl sokat gondolkodtam ahhoz, hogy ezt szótlanul tegyem meg.
- Asame – szólítom meg csendesen, megtorpanva. Fogalmam sincs, milyen hangulatban vagyunk mi ketten most egymással, milyen játékot játszunk, ki a hunyó, a macska, a játékmester, satöbbi, ahogy arról sincs, hogy ha én most őszintén megmondom neki a frankót, mit okozok benne. Csalódott lesz? Feldühítem? Vagy csupán jót röhög rajtam és semmibe vesz? Esetleg tudomásul veszi és próbálkozik máshogy? Lövetem sincs, ez a pasi tényleg kiszámíthatatlan, ahogy Akihito is megmondta. - Remélem, nem gondolod, hogy ha minden kívánságom teljesíted, dugással fizetek neked – mondom ki a fejemben legalább háromszázszor végigrágott mondatot, majd elfordulok tőle és sietősen a szobám felé veszem az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése