Mit vigyorogsz te meg?! Nem láttál még szétcsúszott tinédzsert?! Kibaszottul szétcsúszottat... Dugd a seggedbe a kezed és menj a picsába, rajtam ne vigyorogjál! Cefetül vagyok és kibaszottul nem látom be, mi ilyen vidám a mai napban! Oké, látni akartam a vigyori fejedet, de nem akkor, amikor korrektül arra kérnélek, hazudj valami szépet nekem!
Várjunk csak! Asame is körülbelül ennyire remekül érzi magát? Az eddigi érzelemmentes bekómáltság helyére döbbenet költözik, ahogy eljut az agyamig a dolog. Én láttam rajta tegnap, hogy nem teljesen kerek a világ neki, mert veszettül pöfékelt, de hogy ennyire kiütné őt is akármi, bármi... Én? Nagyot nyelve felülök az ágyon és két kézzel áttúrom a hajam, miközben még mindig szótlan bámulom Kazut. Kérdezett. Mit is?
Csak azt tudom, én miket akartam kérdezni, de már kurva felesleges. Én nem olyan vagyok Asaménak, mint ez a srác volt. Engem nem fog megölni, ha nem változom kezesbáránnyá, sosem ereszt szabadon, mert ebből a világból nincs menekvés, vagy valahogy benne marad az ember, vagy megy a föld alá, vagy a folyó mélyére, és eladni sem fog, megmondta. Tanítani akar. Mire? Miért? A kérdések megint felőrölnek.
Tudod, Deon, azzal, amit szedsz, az a baj, hogy hosszú távon ugyanolyan szar, mint az LSD. Minél tovább használod, annál borzalmasabb dolgokat kezdesz látni. Ráadásul felfokozza azt az állapotot, amiben akkor voltál, mikor beszedted és minden mást is, amit képes vagy érezni. Lassan atomjaidra szed, mert ha nem vagy képes magadtól, segédszerek nélkül élni, akkor valószínűleg sehogy sem – tájékoztat közönyösen a hang.
Csak ülök magam elé meredve. Nem látom Kazut, a körvonalai még felfoghatók a számomra, de az arca már elmosódik, ahogy bámulom. Támasztom az állam, az ujjaim remegnek, a harapás nyoma pedig az alkaromon húzódik és ég. Nyugtatóra lenne szükségem, de a gyógyszeremmel nem keverhetek ilyesmit, máskülönben meghalok. A szervezet fantasztikus, mindent azonban nem bír el. A dilibogyóm felpörget, erre én nyugitabit veszek be rá? Csúnya lenne. Viszont van ez-az, amit lazán magamba nyomhatok anélkül, hogy nagyon kéne aggódnom. Kikászálódom az ágyból, intek a pillantásommal vendégemnek, hogy felfogtam a jelenlétét, pár pillanat múlva talán kezdeni is tudok vele valamit, és az ajtóhoz támolygok, amit kinyitok. Az ott állomásozó kutyának szólok arra sem méltatva, hogy megnézzem, ki az.
- Kérek egy jó erős, tejes-cukros kávét, meg egy pohár valami nagy alkoholtartalmú italt és némi reggelit – szólok ki, azzal visszalépdelek az ágyba. Visszahúzom hasamig a takarót, s immár tisztább tekintettel nézek Kazura. - Sejtelmem sincs, hogyan kéne ezt megfogalmazni – árulom el neki rekedtes hangon, majd megköszörülöm a torkom, de nem lesz jobb. Hiába, tegnap alaposan kiüvöltöztem magam. - Lényegében semmi sem történt, csak kezdenek helyre kerülni dolgok a fejemben, hogy mégis mi a francot keresek itt. Nagyon úgy fest, kaptam egy... lehetőséget Asamétól... - Csak suttogom az utolsó mondat szavait már nem a srácra nézve. Nem tudom, beszélhetek-e ilyesmiről neki, leszedik-e érte a fejem, bízhatok-e benne, akármi, de... talán... tud nekem segíteni. - … én meg... üvöltözve kivágtam innen őt... - Előre görnyedek és arcom a tenyereimbe temetem. Várom, hogy Kazu ítéletet mondjon felettem, holott én sem mondtam róla tegnap, mikor úgy fogalmazott, beletörődött a sorsába. Asame szerint nem csak beletörődött, de imádja is, boldog benne és nekem is ez volt az érzésem. Lehetnék én is ilyen helyzetben, ha meg tudnék birkózni vele. De nem tudok. Fogalmam sincs, hogy kell. Hogy mit csináljak. Az egyik felem futna, mint a nyúl, el innen, rohadt messzire. A másik viszont állandóan azon izél, mit szarozom, nyűglődöm és hisztizek. Tegnap is megfordult a fejemben, miután bebújtam a takaró alá, hogy átmegyek Asaméhoz és odabújok hozzá az ágyban. Nem azért, hogy megdugjon, de ha azt akarta volna, ha odamentem volna, azt hiszem, nem álltam volna ellen egy pillanatig sem, hanem csak ott lenni vele. Lehet, hogy alaposan kisírtam volna magam a mellkasán és ő ugyanúgy egy szót se szólt volna, mint a kocsiban, de abban biztos vagyok, jó lett volna. Akkor miért nem tettem?
Mert féltem. Leginkább azért.
Várjunk csak! Asame is körülbelül ennyire remekül érzi magát? Az eddigi érzelemmentes bekómáltság helyére döbbenet költözik, ahogy eljut az agyamig a dolog. Én láttam rajta tegnap, hogy nem teljesen kerek a világ neki, mert veszettül pöfékelt, de hogy ennyire kiütné őt is akármi, bármi... Én? Nagyot nyelve felülök az ágyon és két kézzel áttúrom a hajam, miközben még mindig szótlan bámulom Kazut. Kérdezett. Mit is?
Csak azt tudom, én miket akartam kérdezni, de már kurva felesleges. Én nem olyan vagyok Asaménak, mint ez a srác volt. Engem nem fog megölni, ha nem változom kezesbáránnyá, sosem ereszt szabadon, mert ebből a világból nincs menekvés, vagy valahogy benne marad az ember, vagy megy a föld alá, vagy a folyó mélyére, és eladni sem fog, megmondta. Tanítani akar. Mire? Miért? A kérdések megint felőrölnek.
Tudod, Deon, azzal, amit szedsz, az a baj, hogy hosszú távon ugyanolyan szar, mint az LSD. Minél tovább használod, annál borzalmasabb dolgokat kezdesz látni. Ráadásul felfokozza azt az állapotot, amiben akkor voltál, mikor beszedted és minden mást is, amit képes vagy érezni. Lassan atomjaidra szed, mert ha nem vagy képes magadtól, segédszerek nélkül élni, akkor valószínűleg sehogy sem – tájékoztat közönyösen a hang.
Csak ülök magam elé meredve. Nem látom Kazut, a körvonalai még felfoghatók a számomra, de az arca már elmosódik, ahogy bámulom. Támasztom az állam, az ujjaim remegnek, a harapás nyoma pedig az alkaromon húzódik és ég. Nyugtatóra lenne szükségem, de a gyógyszeremmel nem keverhetek ilyesmit, máskülönben meghalok. A szervezet fantasztikus, mindent azonban nem bír el. A dilibogyóm felpörget, erre én nyugitabit veszek be rá? Csúnya lenne. Viszont van ez-az, amit lazán magamba nyomhatok anélkül, hogy nagyon kéne aggódnom. Kikászálódom az ágyból, intek a pillantásommal vendégemnek, hogy felfogtam a jelenlétét, pár pillanat múlva talán kezdeni is tudok vele valamit, és az ajtóhoz támolygok, amit kinyitok. Az ott állomásozó kutyának szólok arra sem méltatva, hogy megnézzem, ki az.
- Kérek egy jó erős, tejes-cukros kávét, meg egy pohár valami nagy alkoholtartalmú italt és némi reggelit – szólok ki, azzal visszalépdelek az ágyba. Visszahúzom hasamig a takarót, s immár tisztább tekintettel nézek Kazura. - Sejtelmem sincs, hogyan kéne ezt megfogalmazni – árulom el neki rekedtes hangon, majd megköszörülöm a torkom, de nem lesz jobb. Hiába, tegnap alaposan kiüvöltöztem magam. - Lényegében semmi sem történt, csak kezdenek helyre kerülni dolgok a fejemben, hogy mégis mi a francot keresek itt. Nagyon úgy fest, kaptam egy... lehetőséget Asamétól... - Csak suttogom az utolsó mondat szavait már nem a srácra nézve. Nem tudom, beszélhetek-e ilyesmiről neki, leszedik-e érte a fejem, bízhatok-e benne, akármi, de... talán... tud nekem segíteni. - … én meg... üvöltözve kivágtam innen őt... - Előre görnyedek és arcom a tenyereimbe temetem. Várom, hogy Kazu ítéletet mondjon felettem, holott én sem mondtam róla tegnap, mikor úgy fogalmazott, beletörődött a sorsába. Asame szerint nem csak beletörődött, de imádja is, boldog benne és nekem is ez volt az érzésem. Lehetnék én is ilyen helyzetben, ha meg tudnék birkózni vele. De nem tudok. Fogalmam sincs, hogy kell. Hogy mit csináljak. Az egyik felem futna, mint a nyúl, el innen, rohadt messzire. A másik viszont állandóan azon izél, mit szarozom, nyűglődöm és hisztizek. Tegnap is megfordult a fejemben, miután bebújtam a takaró alá, hogy átmegyek Asaméhoz és odabújok hozzá az ágyban. Nem azért, hogy megdugjon, de ha azt akarta volna, ha odamentem volna, azt hiszem, nem álltam volna ellen egy pillanatig sem, hanem csak ott lenni vele. Lehet, hogy alaposan kisírtam volna magam a mellkasán és ő ugyanúgy egy szót se szólt volna, mint a kocsiban, de abban biztos vagyok, jó lett volna. Akkor miért nem tettem?
Mert féltem. Leginkább azért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése