Csak nézem, ahogy megmosolyogja a saját találékonyságát. Vicces lenne csak azért untatni, hogy „befogja a szám”, de az nem az lenne, mint a korábbi kettő csókja. Egyelőre nem akarom, hogy ilyesmi miatt érjen hozzám. Látok benne izgalmat, meg azt, hogy később tetszene is a dolog, de most nem. Még nem tartok ott, úgyhogy nem heccelem ki belőle. Sőt, megfordul a fejemben visszahőkölni, mikor bemutatót kíván tartani, ám Asame előbb teszi meg, minthogy én meghátráljak. Csak célozgat? Nem. Nincs jól. Mi a jobb, ha úgy csinálok, mintha nem látnám, vagy ha leleplezném magam? Fogalmam sincs, ezért csak ücsörgök tovább az asztalán és hallgatom, amit mond. Látom azt is, hogy megküzd magával, én pedig csendben maradok és várom, milyen kimenetelű lesz ez a harc. Nem tudom viszont, hogy győzelemnek lehet-e nevezni azt, ami végül alakul, mert a mosolya annyira… fájdalmas. Lecsúszom az asztaláról, lassan, óvatosan, ám mielőtt bármit tehetnék, Ryuuichi megint elkapja a legalkalmatlanabb pillanatot.
Picsába Nishidával, várjon egy öt percet! Bosszúsan körbepillantok, de semmi olyat nem tudok kitalálni, amivel fel lehetne őt tartani. Odarakhatnám a széket az ajtó elé, ám nem tudom, mennyire tanácsos megsérteni valakit, akivel Asame egy rajban úszik, aki ugyanúgy nagyhal, mint ő. Inkább sietek. Így nem olyan lesz, mint ami elsőre kikívánkozott belőlem, de több a semminél. Válasz helyett megsimogatom az ép vállát.
- Sok közös van bennünk, ez igaz, de hidd el, jobban jártál, mert én szerettem az apámat. Csalódtam benne, mert elárult. Mert csak addig voltam neki fontos, amíg mutogathatott másoknak, és rendesen követtem az utasításait. Most csak szánom és képes lennék magam megölni, ha bajba sodorná az anyámat. Nem gyűlölöm, már nem érzek iránta ilyesmiket, egyszerűen megvetem – árulom el neki suttogva, de hadarva a szavakat, hogy minden beleférjen abba a néhány másodpercbe, amit még kettesben tölthetünk. – És… azt gondolom, könnyebb valakit korán elveszíteni és nélküle élni, mint úgy tenni évekig, mintha utálnád, miközben meghalnál érte, annyira szereted. Nem becsülöm le azt, amit te éltél át, ne értsd így, hiszen mindenkinek a saját sorsa a legnehezebb, csak én megtanultam, hogy mindig van lentebb, mint amit elsőre gondolok.
Amint meghallom a kilincs lenyomásának apró hangját, ellépek Asamétól. Ami kettőnk közt van, szerintem olyasmi, amit másoknak nem kell látniuk. Nem bemutató, vagy nem valami cirkuszi látványosság, nem készült mutiból se, úgyhogy nem szándékozom engedni, hogy bárki betekintést nyerjen abba a magánvilágunkba. Ez a miénk és én így védem. Mind a ketten úgy gondolunk a szerelemre, hogy az valami olyasmi, ami sebezhetővé tesz minket. És igazából mindegy, hogy ami kettőnkkel van, az-e, vagy sem, mert ugyanúgy gyorsan és könnyen bánthatnak minket azáltal. Jobb is, ha az emberek azt hiszik, egyszerű szajha vagyok, legalább sosem jut eszébe senkinek velem zsarolni Asamét. Mert én el tudom képzelni, hogy inkább fejet hajt, csak ne essen bajom. És ez viszont is így van, tegnap Kazut is azt hittem egy pillanatig, hogy megütöm, mikor azzal a mást dug dologgal jött. Duplán ingerelt.
Mókás. Annyira éreztem, hogy megkérdezi, hogy maradok-e. Egy aprót mosolygok rá még azelőtt, hogy újabb lépést távolodnék tőle, azzal szembe fordulok a vendégével és kis biccentéssel üdvözlöm. Nem tudom, hogy kell viselkednem Asame ismerőseivel, szóval remélem, nem tiszteletlenség a részemről, amit csinálok. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azt, aki… Őt.
- Inkább csatangolnék – mondom, s már sietek is az ajtóhoz. Elég nekem másodkézből az információ, így nekik sem kell kínoskodniuk miattam és Asame is megszűrheti az egészet, és pont annyit meg úgy adja elő, amennyit és ahogy ő akarja. Úgyis tudja, hol talál, ha szüksége van rám. Most sincs sok választás, a szobám, a medence, vagy a konyha. Ennyi.
Ahogy a szobám felé megyek, megpillantom Kazut. Reméltem, hogy Nishida elhozza, mert jól érzem magam vele.
- Hello – köszönök neki széles mosollyal. – Mi a pálya?
Picsába Nishidával, várjon egy öt percet! Bosszúsan körbepillantok, de semmi olyat nem tudok kitalálni, amivel fel lehetne őt tartani. Odarakhatnám a széket az ajtó elé, ám nem tudom, mennyire tanácsos megsérteni valakit, akivel Asame egy rajban úszik, aki ugyanúgy nagyhal, mint ő. Inkább sietek. Így nem olyan lesz, mint ami elsőre kikívánkozott belőlem, de több a semminél. Válasz helyett megsimogatom az ép vállát.
- Sok közös van bennünk, ez igaz, de hidd el, jobban jártál, mert én szerettem az apámat. Csalódtam benne, mert elárult. Mert csak addig voltam neki fontos, amíg mutogathatott másoknak, és rendesen követtem az utasításait. Most csak szánom és képes lennék magam megölni, ha bajba sodorná az anyámat. Nem gyűlölöm, már nem érzek iránta ilyesmiket, egyszerűen megvetem – árulom el neki suttogva, de hadarva a szavakat, hogy minden beleférjen abba a néhány másodpercbe, amit még kettesben tölthetünk. – És… azt gondolom, könnyebb valakit korán elveszíteni és nélküle élni, mint úgy tenni évekig, mintha utálnád, miközben meghalnál érte, annyira szereted. Nem becsülöm le azt, amit te éltél át, ne értsd így, hiszen mindenkinek a saját sorsa a legnehezebb, csak én megtanultam, hogy mindig van lentebb, mint amit elsőre gondolok.
Amint meghallom a kilincs lenyomásának apró hangját, ellépek Asamétól. Ami kettőnk közt van, szerintem olyasmi, amit másoknak nem kell látniuk. Nem bemutató, vagy nem valami cirkuszi látványosság, nem készült mutiból se, úgyhogy nem szándékozom engedni, hogy bárki betekintést nyerjen abba a magánvilágunkba. Ez a miénk és én így védem. Mind a ketten úgy gondolunk a szerelemre, hogy az valami olyasmi, ami sebezhetővé tesz minket. És igazából mindegy, hogy ami kettőnkkel van, az-e, vagy sem, mert ugyanúgy gyorsan és könnyen bánthatnak minket azáltal. Jobb is, ha az emberek azt hiszik, egyszerű szajha vagyok, legalább sosem jut eszébe senkinek velem zsarolni Asamét. Mert én el tudom képzelni, hogy inkább fejet hajt, csak ne essen bajom. És ez viszont is így van, tegnap Kazut is azt hittem egy pillanatig, hogy megütöm, mikor azzal a mást dug dologgal jött. Duplán ingerelt.
Mókás. Annyira éreztem, hogy megkérdezi, hogy maradok-e. Egy aprót mosolygok rá még azelőtt, hogy újabb lépést távolodnék tőle, azzal szembe fordulok a vendégével és kis biccentéssel üdvözlöm. Nem tudom, hogy kell viselkednem Asame ismerőseivel, szóval remélem, nem tiszteletlenség a részemről, amit csinálok. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azt, aki… Őt.
- Inkább csatangolnék – mondom, s már sietek is az ajtóhoz. Elég nekem másodkézből az információ, így nekik sem kell kínoskodniuk miattam és Asame is megszűrheti az egészet, és pont annyit meg úgy adja elő, amennyit és ahogy ő akarja. Úgyis tudja, hol talál, ha szüksége van rám. Most sincs sok választás, a szobám, a medence, vagy a konyha. Ennyi.
Ahogy a szobám felé megyek, megpillantom Kazut. Reméltem, hogy Nishida elhozza, mert jól érzem magam vele.
- Hello – köszönök neki széles mosollyal. – Mi a pálya?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése