1.

Tatsuki

Engem aztán nem zavar, ha valakit kiüt a pirszingszúrás apró, de annál élesebb fájdalma, de nem hagyom a munkaszékemben heverni, mert míg megébred, össze tudok pakolni és fertőtleníthetek, ezért a most eszméletét vesztett kis szukát a karjaimba veszem és átcipelem a pihenőhelyiségbe. Nem tudom, mennyit szándékozik ájultan feküdni, feltalálja-e magát, vagy fel sem tűnik neki, hogy a kanapé mellett szőlőcukor és édes tea kínálja magát, de nem is nagyon érdekel. Míg elfektetem, meghallom a bejárati ajtó feletti szélcsengő kellemes, magas hangját, mely arról árulkodik, új vendégem van. Rögtön visszatérek a műhelybe, ám az érkezőt végigmérve pirszingelt szemöldököm megemelkedi, szám jobb szeglete azonban lebiggyed. Már megint egy vakarcs? Reggel már kivágtam egyet, hogy ne nálam lopja a napot, hanem menjen iskolába, ékszerért meg jöjjön vissza öt év múlva. Úgy fest, hódít mostanság a tinik körében a vagányság és a vadság, pedig még halvány fingjuk sincs többnyire, mi fán terem az ilyesmi. Lássuk, ez a kis feketehajú takony meddig bírja. Köszönése csak hebegésnyi volt, alig hallottam meg a zene mellett, ellenben izgága, szinte toporog, úgy helyezkedik hol egyik, hol másik lábára, kék szemei megbűvölten falják a falra kitett rajzaimat, tetovált munkáimról készült képeket, a szalonban uralkodó, sejtelmes kaotikussággal fűszerezett, mégis fegyelmezett rendet, a testékszerek garmadát, ám látom rajta, hogy valamitől fél, nem cseppet feszeng.

- Hello – köszönök neki mély hangon, miközben a legnagyobb nyugalommal átszelem a kis helyiséget és elkezdem elrakodni a használt eszközöket. – Ajtót tévesztettél, nem? A mobilbolt a szalon mellett van, pszichológus három számmal odébb, a közért szemben, a legközelebbi iskola pedig tíz percre innen busszal – mondom neki gondosan megválogatva, hol tudnék most elképzelni egy korabeli gyereket.


Figyelemre méltó, kissé talán még Deonra is hasonlít. Fiatal, vékony, élénk, a haja fekete és félhosszú, a szemei kékek, simulós cuccokat és szövetkabátot visel, ellenben egy igazi kis törpe még, szerintem a százhatvanat se éri el. Igazán édes, de ha mindenki ezért ékszert szúrathatna a testébe, vagy valami gyöngyszemet varrathatna a bőrébe ebben a korban, én lennék a legkeresettebb tetováló a környéken a kamaszok körében. Na neeeeem, felejts el, kölyök!

- Ta-Tatsuki-san? – hallom meg bentről a kiscsaj ijedt kiáltását.

- Megyek! – mordulok fel hangosan, mert egy fiatal suhancot nem szívesen hagyok a boltban. Még képes, és lop egy ékszert, hogy ha én nem mutatok hajlandóságot a betételre, beleügyeskedi valahogy maga otthon. Sajnos az ilyen korú hülyéktől simán kitelik efféle cselekedet, mert fontosabb, hogy menőzni tudjanak egy pirszinggel, mint a saját testi épségük, amit veszélyeztetnek a felelőtlenségükkel és a szakértelmük hiányában. – Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztetem ridegen, s rávillantom a leghalálosabb pillantásomat is, hogy nyomatékosítsam, ha ellenszegül, pórul jár, aztán visszamegyek korábbi vendégemhez. A csaj kótyagos még, de sikeresen feltalálta magát, ivott pár korty teát, úgyhogy most már hamarosan kijózanodik. – Na hogy vagy? – érdeklődök.

- Sajnálom, én…

- Megesik – szakítom félbe barátságosan, mert nincs kedvem az ájulás miatti mentegetőzését hallgatni. Napjában befut egy-egy hozzá hasonló, kiterül, ha mázlija van, el tudom kapni, vagy még a székben éri utol, átcipelem ide és rendbe szedem a szalont. Mit is mondott ez itt, hogy hívják? Koen? Alig töltötte be a húszat, de már fehérre szívatta a haját és a ma szúratott szépségpöttyel kissé lotyósan fest, az öltözéke azonban egyértelműen ezt a gondolatot kívánja gerjeszteni az emberekben. Apró melleit mélyen dekoltált ruhába bújtatta, ráadásul könnyen elcsúszik a helyéről a cucc, hogy kivillanhasson szexi, csipkés melltartója. Most zavartan megigazgatja az öltözékét, hátrasimítja a haját, a mozdulatai azonban csupán begyakoroltak, valószínűleg valamelyik amerikai „sztártól” tanulta el, így a legkevésbé sem mozgat meg, hiába tudom némileg értékelni a női nem szépségét és báját. Nem lenne ez a kiscsaj se csúnya, csak ne akarna buta Barbie-babának látszani! Fiatal még a nőies ruhákhoz, de tíz-tizenöt év múlva, ha nagyasszonyt akarna játszani, valószínűleg igazi maca lenne, a fiatal kandúrok mind neki szerenádoznának. Jelenleg azonban felettébb nevetséges, de nem tisztem nekem rávilágítani erre.


Felkel a kanapéról, aztán imbolygó léptekkel a vele szemben elhelyezett tükörhöz lépdel falatnyi, tűsarkú cipőjében. Nos igen, az ájulósok jobban tennék, ha lapos talpú cipőben jönnének pirszingért, meg akinek nem elég erős a bokája, az is nyugodtan az ablakba tehetné az efféle darabokat, de mindegy. Figyelem, ahogy ismerkedik felújított látványával. Illik hozzá a választott ékszer, csak egy hajfestés és ruhacsere dukálna még, hogy kellemes kis szuka legyen. Most magamra pillantok. A fonatom fekete, noha a töve már rozsdabarnára hajaz, míg rövid, felállított tarajom egyértelműen rozsdabarna. Nem annyira furcsa a látvány, noha illő volna egy színbe hozni a hajam, csak épp nincs kedvem ezzel pacsálni. Időközben a szöszi is kigyönyörködte magát, ezért zavartan kilépdel a műhelybe. Félrehúzom előtte a lila függönyt, aztán követem. Amúgy is kíváncsi vagyok, a kölyöknek volt-e bátorsága maradni.