2.

Jeremy

Hihetetlenül jól néz ki ez a szalon és a képek, a tulajdonos láthatóan nem kispályás és nem most kezdte a művészkedést, nem csak a rajzai, a tetoválásai is beszélni tudnának. Annyira beleszédülök a látványba, hogy észre sem veszem, hogy valaki belépett a helyiségbe, csak amikor megszólal mély hangján. Hirtelen nagyot ugrok és meglepetten kapom felé fejemet, de a csodálkozás kiül az arcomra. A férfi hatalmas, legalább két fejjel nagyobb nálam, ráadásul a haja is… Talán egy kicsit furcsa nekem. Szemem azonnal inni kezdi a látványát, végigpásztázza az arcát, a piercingjeit, a sebhelyet, majd lejjebb vándorol a nyakára, kezére. Hirtelen nem is tudom eldönteni, mit tegyek, az agyam azt súgja, meneküljek, amíg tudok, pláne, hogy nincs egy vasam sem és ez a faszi nem valami pojáca, tehát lehet, hogy itt az alkum tárgya semmit nem ér. Végül tekintetem az övét keresi és abban minden van, csak kedvesség nem. Látom, hogy nem lát itt szívesen, és mindjárt meg is kapom a választ, miért nem. Talán nem ezt várta, de halvány mosoly fut át ajkaimon. Vajon hány évesnek nézhet, tizenöt? Hát nagyon téved, ha azt hiszi, hogy így lenne.

- Szerintem a lehető legjobb helyen járok – vetem oda már kicsit bátrabban. Abból nem eszik, hogy most félősen megfutamodom, ha már eljöttem idáig. Amúgy is kint hideg van és cigim sincs már, így meg igazán menni sem akarok sehova. Ám ekkor egy hang szólítja, most már a nevét is tudom. Ellenségesen villan meg a szeme, majd úgy szól hozzám, mintha egy korcs lennék, aki minimum kirabolja majd az üzletet. Ezt ugyanilyen ellenségesen viselem én is, nem vagyok valami mitugrász tolvaj, aki csak valami ékszert akar magának. Jó, bennem van ez is, de azért nem vagyok az a típus, aki elemelne valamit. Még akkor sem tettem, mikor hetekig nem mentem haza és így enni sem nagyon kaptam senkitől. Mindegy, mert mire válaszolnék, addigra eltűnik egy függöny mögött. Mesés.


Visszafordulok a képekhez és tovább szemlélem őket. Még mindig tartok ettől a férfitól, nem is kicsit, de nem fogok most már megfutamodni. Így meg pláne nem. Egyébként is nehezen viselem, ha valaki így néz rám, hát még most. Elvileg én vagyok a vevő és neki nem kell tudnia, hogy nem nagyon tudok mit áruba bocsátani, szóval nem értem, miért akar kidobni rögtön, illetve inkább elijeszteni. Közelebb lépek a falhoz. Csodálatosan dolgozik, nagyon tetszenek a képei, az ábrák és a tetoválások is. Igazából még azt sem tudom, mit szeretnék, csak azt, hogy valami vagányat és maradandót.


Ekkor megint kilép a függöny mögül, de maga előtt egy ribinek tűnő lányt terelget. Kik meg nem fordulnak nála... Felszalad a szemöldököm, ahogy a lányt szemlélem és alig tudom elfojtani a nevetést, de végül csak egy önelégült mosoly jelenik meg az arcomon. Mire nem képesek a nők, ez a cicababa meg főleg. Még jó, hogy nem vonzanak, mert most biztos kiábrándultam volna belőlük. Amint kilép a leányzó az ajtón, a férfi felé fordulok.

- Nem vagyok tolvaj – utalok az előző felszólítására. – Viszont azért jöttem, mert szeretnék valami maradandót csináltatni, valami olyat, amire felfigyelnek az emberek – mondom komolyan a férfi szemébe nézve. Lehet, hogy most szemberöhög, de kibírom, amíg nem dob ki innen. Bár megfordul a fejemben megint, hogy jobb lenne menekülni, de végül állom a sarat, bár érzem, hogy azért némi félelem benne van a tartásomban, ahogy a szememben is látszik. Mindegy, most ő lép és jobb, ha megvárom, mi lesz.