100.

Jeremy

Csendben dolgozom, most nem gyorsan, nem kapkodva, hanem nyugodtan, kimérten, koncentrálva. Határozott mozdulatokkal, ahogy Tatsukitól láttam, mégis lágyan és azzal a szenvedéllyel, amivel mindigis tettem. Néha összenézem az összképet, még mindig nem jó, megtalálom, min kell változtatni és meg is teszem, újra és újra. Mindig valami más nem tetszik, van, hogy amire egyszer azt mondtam, jó, az is megbukik utána. Nem tudom, miért, de szinte az egészet újraszínezem, áthúzom a vonalakat, hogy élénkebb legyen, hogy nekem jobban tetsszen. Aztán leteszem a ceruzát és megint megnézem az összképet. Határozottan jobb lett, nekem tetszik, akárhogy is nézzük, tetszik. Mindent kifejez, amit most érzek, ugyanakkor el van rejtve a képben, hogy csak az vegye észre, aki megnézi tüzetesebben, akit tényleg érdekel, aki nem csak egy futó pillantással méltatja, mert az nem érdemli meg, hogy az emberbe lásson.


Feltápászkodom és a papírt gyengéden fektetem az asztalra, bár még nem tudom, meg akarom-e mutatni Tatsukinak, vagy sem. Mert tudom, hogy ő látná, hogy látná a kétségbeesésem, a vágyaim, mindent, ami benne van és ez megrémít. Igen, azt hiszem, félek attól, hogyan kezelné ezt, bízom benne, csak... Lehet, el kéne raknom, de van még időm, remélem legalábbis, hogy van. Kimegyek a konyhába, mert nem is éreztem, mennyire szomjas vagyok, de most már tudom. Lassan kortyolom a vizet, miközben kimegyek a szalonba és Tatsuki képein jár az agyam. Azokon, amik kinn vannak, mert ezek jelentenek számára valamit, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy jóval több köti Shinjihez is, mint amit bevall, beismer, vagy hajlandó elfogadni. Tovább iszogatok agyalás közben, majd mikor elfogy, elmosom a poharat, eltörlöm és visszateszem a szekrénybe.


Visszamegyek a pihenőbe és rágyújtok, így megint elönt a levendulás illat és ez egy pillanatra visszavisz az álmomhoz. Iku... Mennyivel más lenne minden, de igaza van, nem élhetek a ha-knak. Illetve igazam van, hiszen tudom, hogy ezt csak az agyam generálta, akármennyire volt is valóságos. El kell őt engednem végre, hiszen nem élhetek az emlékeimben. Lehet, hogy meg kéne ejtenem egy kirándulást a temetőben, a temetése óta nem jártam ott, mert... Mert nem ment, de talán most igen és az segítene lezárni egy korszakot is.


Eszembe jut valami és előveszem a telefonom. Ricket hívom, hallanom kell a hangját és tudni, hogy minden rendben.

- Igen? - szól bele és a szokott módon elutasító a hangja, mert utál telefonálni, kivéve velem.

- Én vagyok – mondom csendesen, nyugodtan. – Minden rendben veletek?

- Teljes mértékben, a lányok élvezik, mert Fumiko főzni tanítja őket, meg egyéb kisebb dolgokra, meg például sütnek valamit – mondja megenyhülve. – Én is jól vagyok. Anya... Anya keresett minket a sulinál ma. Azt hiszem, végleg összeomlott és... Jer, mi lesz vele?

- Békén hagyjuk – mondom kimérten. – Nem érdekel, Rick, ő nekem már nem az anyám, ezt te is jól tudod, éppen ezért nekem mindegy, mit csinál, amíg békén hagy benneteket. A lányok hogy viselik ezt a részét?

- Nincs veszekedés, szerinted? – Érzek egy félmosolyt a hangjában, mire újabbat szívok a cigiből és lassan fújom ki a füstöt. – Szeretnek itt lenni, csend van és nyugodtan csinálhatják amit szeretnének. Tanulnak és olvasnak, meséket hallgatnak, főznek, elvannak. Itt tényeg minden rendben. És veled? - Kihallom a kérdés csengéséből az élt.

- Minden rendben. Találtam egy mestert, aki tanítani fog élni, a művészetre és tetoválni. Ennél többet nem is kívánhatnék. – Komoly a hangom, bár ha tényleg az lesz, amit Tatsuki tervez, akkor ők is tudni fogják, mibe keveredtem pontosan, de még nem most.

- És mi lesz velünk azután? – Már vártam ezt a kérdést tőle, így nem lep meg.

- Mi után? Keresek nektek egy családot, aki megbecsül titeket. Nem mondom, hogy nem kell majd dolgoznotok, de nem lesz vita, verés a semmiért, és egyensúly lesz, meg normális körülmények. De ez nem ma és nem holnap fog eldőlni. Legyetek türelemmel és élvezzétek ki a dolgokat, rendben?

- Rendben. – Fanyar a hangja, nem tetszik neki a dolog, de nem ellenkezik. – Jer, vigyázz magadra.

- Vigyázok – mondom komolyan. – Ti pedig egymásra. És mondd meg a kicsiknek, hogy imádom őket és sokat gondolok rátok. Meg hogy majd ha lehet, elmegyek hozzátok. Bár ezt még meg kell beszélnem itt is. De nem lesz gond. Mennem kell. Szeretlek titeket. – Meg sem várom a választ, csak bontom a vonalat.


Jól vannak és jó helyen, ennyi nekem bőven elég, arról meg, hogy mi van velem, még ráérünk beszélgetni, nem? Szóval jobb lenne még kihagyni őket ebből. Bár Rick nem hülye, gondolom, sejt dolgokat, van, amit meg egyenesen tud, mégsem gyűlöl érte. Ez jó belépő lehet nekik ebbe a világba, pláne, ha jó helyre kerülnek. Játszom még a telefonnal egy kicsit, pörgetem a kezemben és gondolkodom, majd végül visszacsúsztatom a zsebembe, jobb neki ott. Most Rick sem fog keresni egy darabig, az tuti, így ettől nem kell tartanom, más meg hát nem nagyon érdeklődik irántam, már Lucas sem fog óránként hívogatni, hogy toljam haza neki a seggem, mert kanos. Ettől végigfut rajtam a hideg, ugyanakkor az elégedettség is. Még mindig kettősek az érzéseim a dologgal kapcsolatban, de egyre inkább lenyugszom belőle. Eloltom a cigit a hamusban, majd újra a rajzom kezdem szemlélni. Jó lesz ez így, már tudom, jónak kell lennie. Látok apró hibákat, de nem akarok hozzányúlni, mert... Mert ha annyira tökéletes lenne, akkor nem lenne az enyém. Majd, még nem végeztem a témával, lesz még rá időm.


Mivel a szobából még mindig semmi reakció, így a fal vizslatása helyett, újra fellapozom Tatsuki albumát. Most egy-egy kiválasztott képet figyelek meg mélyen, nem sietek, rengeteg időm van, így tényleg minden részletre odafigyelek. Próbálom kitalálni, hogy miért alkothatta, miért úgy, vagy milyen indíttatásból, meg hogy én hogyan csinálnám, ha lehetne. Vannak, amik nem tetszenek, amelyik eszközök nekem nem jönnek be és van, amit szívesen kipróbálnék. Majd, nincs miért sietni, hiszen tanítani fognak, végre valaki látott bennem valamit, amitől hisz abban, hogy lehetek jobb is, ez pedig boldogsággal és hálával tölt el. Ráadásul megtanít arra is, amit a legjobban szeret és ez még fontosabbá teszi nekem ezt az egészet, tetoválni. Annyira megfogott, ahogy nekem csinálta, ahogy koncentrált és odafigyelt, na meg a végeredmény. Mert gyönyörű, csodaszép a rózsa és valahol az egyezségünk jelének tekintem. Mert a fele az övé, a fele az enyém, szóval ez volt a belépő és most már nekem kell megmutatni, mit tudok. És meg is fogom, mert kell nekem ez az egész. Mert akarom, mert szeretném és mert szívből kívánom. Mert nekem fontos és mert erről álmodtam már mióta. Mert megváltozik minden, az életem, a helyem, és valamennyire a szerepem is a világban. És bármit hajlandó vagyok feláldozni ezért, van, ami nagyon nehezen menne, például, hogy elengedjem a tesóimat, és ne találkozzak velük, de ha ez Tatsuki kívánsága, megteszem. Lesz, ami könnyebb lesz, csak ki kell tartanom, és ki fogok, mert akarom. És ha valamit akarok, akkor el tudom érni, ha hiszek benne, akkor közelebb kerül és ha megharcolok érte, akkor teljesen az enyém lesz.