99.

Tatsuki

Hagyok pár percet Shinjinek, aztán feljebb és feljebb késztetem magamon, hogy a vállamra kerüljön a feje, mert túlságosan a hajába akarom fúrni az arcomat. Az sem érdekelne, ha ezért a célért oldalra kellene fordulnom és magamhoz kéne szorítanom a srácot, annyira rettenetesen akarom. Néhány pillanatra újabban ilyenkor visszakerülök a tizenkét éves kori önmagamba, amikor még minden rendben volt. Elég sokat kellett kutatnom az emlékeimben, miért ennyire égetően fontos nekem ez, míg rá nem jöttem. Katsuri, Kageru, Tamaki és én, a négy ördögfi, akik rettegésben tartották az alvilági kölyköket. De mi is féltünk néha, s akkor egymást úgy nyugtattuk meg, hogy a fejét magunkhoz öleltük és a hajába mormoltuk azokat a szavakat, amiktől reméltük, megnyugtatják majd a másikat. Varázsigék voltak, melyekre nem emlékszem, csak arra, hogy legidősebbként mindig az én posztom volt erősnek, bátornak és okosnak lenni.


Emlékezni fáj. Most is. Fojtó érzés, amely elszorítja a torkom és ólomsúllyal nyomja a mellkasomat. Nem kapok elég levegőt és nyelni is nehéz, de nem tudom újra elfelejteni az emlékeimet. Kölyökként könnyű volt, kergettem az élményeket, később pia, drog, dugás, veszélyek... Nem is volt lehetőségem észben tartani a múltat, különben beledögölhettem volna a jelenbe. Hajszoltam az élvezeteket, gyakorlatilag szándékosan tartottam magam egyfajta tudatnélküli, ösztönös, minden szempontból kétséges állapotban. De semmit sem lehet a végtelenségig csinálni, ahogy a következményeket sem lehet megúszni. Az út, amit választottam, egyenes volt a halál felé. Nem mintha érdekelt volna, de Bakari nem hagyott békén, folyton a fejemhez vágta, hogy nem azért gürizik mellettem, hogy asszisztáljon a pusztulásomhoz, hanem mert én ígéretet tettem neki, hogy tanítom pár dologra és bosszút állhat. Őt ez éltette, a gyűlölet és a remény, engem pedig ő. Tudtuk, hogy kellenek célok az életben, s mivel én nem voltam hajlandó kitűzni magam elé egyet sem, Bakari bökött rá egy tetoválószalonra, mint megszerzendő területre és mesterségre. Nem füllött hozzá a fogam, de hogy elkerüljem a veszekedést, amiben ő már akkor nagyon jó volt, inkább beslattyogtam és kiválasztottam egy mintát, amit magamra varrattam. Jól átbasztam Bakari fejét, azt hitte, azért időzöm ott annyit, mert győzködöm a szalon tulajdonosát, hogy tanítson engem, erre bekötött nyakkal tértem vissza és egy vállrándítással lepasszoltam. És persze később csak megtetszett a dolog, a sárkány túl tiszteletet parancsoló volt, illett hozzám, noha az albumban csak ráböktem. Így indult, s igen, megharcoltam azért, hogy a férfi tanítson, megalázkodtam érte, az emiatt érzett gyűlölet mégsem vitt rá, miután megtanított rajzolni és tetoválni, hogy megöljem. Túl jól forgatta a szavakat, ezért még én is beláttam a makacs fejemmel az igazát, noha nem azonnal. A mesterem lett, az egyik és öröklés útján jutottam ehhez a szalonhoz. Jócskán átalakítottam, a magam ízlése szerint rendeztem be, a lényeg azonban nem változott: második generáció óta készülnek itt varratok, ékszerek és mások is reményt kapnak egy másik jövő felé, mint amerre azelőtt tartottak, hogy beléptek volna.


Sosem tekintettem Bakarira öcsémként, míg róla biztosan tudtam, hogy fivérként, bátyként tekint rám. Ostobának tartottam, vagy legalábbis annak akartam tartani, és távol magamtól, mert az a világ, ahol mi éltünk, bármelyik sarkon rejthette a halált, nekem pedig nem volt szükségem még egy öcs elvesztésére, három bőven elég volt. Mire az utamba került, már nem voltak érzelmeim, és ő sem az a tipikus kölyök volt, korához képest megkeseredettnek, komolynak és céltudatosnak tűnt, mégis időnként az elején eltört nála a mécses, elege lett, kiakadt. Nem is csodálom, alaposan próbára tettem őt.


Simogatást érzek meg a bőrömön, s reflexből kapom el a kezet. Ahogy megnézem, kiszakadok a gondolataim közül, hiszen nem anyám edzett, nőies kezét tartom a markomban, hanem Shinjiét. Amennyire tud, felnéz rám azzal a vigyázó tekintetével, de most nem a testőri kívülállóság jegyében, hanem mint szex közben is, valamiféle melegséggel. A szemei tele vannak kérdéssel, bár nem tudnám megmondani, mi érdekli, az állapotom, a gondolataim, vagy egyszerűen csak az oka annak, hogy miért nem hagyom sosem, hogy cirógasson. Az más, ha végigmancsol az izmaimon, az ilyen gyengéd érintésektől azonban nagyon gyorsan ideges leszek.


Ezért utálom a kölyköket; van bennük valami, ami szétroppantja a megszokásaimat. Mindig mást akarnak, máshogy, és igénylik a gyengédséget, a szeretetet, a simogatást, a biztonságérzetet, a támogatást, ... Jeremyt bevállalni különösen rizikós volt, mert ha nem azzal vágja haza az idegzetemet, hogy őrjöng, akkor ezzel a bújós, örömtől sírós, félénk modorával. Hogy elgyengít-e? Persze, máskülönben összetörném akaratlanul is. Muszáj vagyok engedni, mert ha nem adom meg számára azt, amire alapvetően szüksége van, nem tudom megtartani magam mellett. Márpedig a kölyök kell nekem, és ahogy azt Shinjinek is megmondtam, nem fogom hagyni veszni. Ha ez azzal jár, hogy felemelem őt Deon mellé magamban, akkor megteszem.

- Emlékek... – szólalok meg csendesen. A srác figyelő szemekkel néz rám, várja a folytatást, de nem kérdez, nem mond semmit. - Elfelejtett dolgok jutnak eszembe... pedig nem akarok rájuk emlékezni... - A tények elegek lennének, de ha már ilyen hévvel nekiálltam kidolgozni, mi maradjon utánam, ha meghalok, el kell számolnom az életemmel. Márpedig van mit feldolgozni. Shinjinek már elmondtam, hogy sajátkezüleg végeztem az anyámmal tizenkét évesen, aztán négy évvel később az apámmal is, s utána évekig kallódtam, míg Bakarira nem találtam. A testőr bölcsen hallgatta végig azt a pár mondatot, amivel elárultam, miért lettem érzelmileg érzéketlen. Tőrbe csaltak, becsaptak és meg kellett ölnöm valakit, akit nagyon szerettem. Emlékszem rá, hogy az anyám volt az utolsó ember, akit szerettem. Magára az érzésre nem, de a tényre határozottan emlékszem. Ezeket így nem mondtam ki, csupán annyit meséltem el, hogy korán kezdődött az alvilágiasításom, amivel a halál és a gyilkolás kézenfogva jár, s mindig azt kapod célpontnak, akivel a legnehezebb számodra végezni, ha pedig nem megy, elbuktál és vele együtt mehetsz a túlvilágra.


Az apám okos ember volt. Tudta, hogy ha nem talál ki egy jó indokot, sosem lennék képes megölni az anyámat. Tisztában voltam vele, hogy hajdanán német kém volt, akihez még apámnak is két év kellett, mire betörte, megszelídítette és magához láncolta, hiszen dicsekedett vele. Ám az is nyilvánvaló volt, hogy ha anyám tudott volna, elmenekül akár egy idegen országba is, hogy szabaduljon a rabságból, amibe taszították. Bármit megtett volna ezért, de csak túl későn ébredtem rá, hogy egyetlen egyet biztosan nem: a gyerekeit nem ölte volna meg. Imádott minket és mindig egyre jobban gyűlölte az apánkat a kegyetlen játékokért, amivel tanított bennünket az életre. Egyértelmű, hogy valamelyiküknek halnia kellett, ahogy az is, ha nyílt támadás éri anyát, nem marad egyetlen utód sem, mert mind őt választja, még akkor is, ha halnia kell érte. Csavaros ész kell, hogy valakit ráuszíts arra, akit imád, de apám még azt is tudta, hogy hiábavaló anyám minden tudása, nem fogja ellenem használni, ha én ugrom a torkának. Az a gyűlölet, amit a tettem után éreztem négy éven keresztül, zakatolt bennem, szét akart vetni és rá kellett jönnöm, ha elpusztítok mindent, ami emlékeztet, felégetem magam mögött a világot, megölöm azt, aki elcseszte az egész életemet, sem nyerek megváltást.


Nem létezik megváltás. Ez egy baromság, ami csak arra jó, hogy kívülről, valaki mástól, akár istenektől várd a megoldást, pedig mindent csak saját magad tehetsz meg magadért. Minden rajtad áll, dönthetsz, hogy hagyod, hogy a gyűlölet felemésszen, vagy azt is kiveted magadból és élsz tovább. Lényegében mindegy volt, mit választok, mire magamra maradtam, már nem volt semmi, ami éltetne.

- Vidd el Jeremyt a Seichirou-házba – kérem meg Shinjit. - Terveim szerint holnap délelőtt érte megyek, de lehet, hogy csak este. Ez attól függ, hogy alakul a ma estém – teszem hozzá.